Rainer M. János

Nyomtatóbarát változat

Nagy Imre politikai életútjának, sőt politikai utóéletének egyik kulcsproblémája, egyik legfontosabb tartalma és magyarázó elve a szovjet kommunizmushoz vagy pontosabban: a szovjet modellhez fűződő ambivalens viszonya. Azok közé tartozott, akik felelős döntéshozói pozícióban voltak 1945 után, de életútja felfogható e rendszer korrekciójáért, megváltoztatásáért, megreformálásáért, valamiféle eredeti és testre szabott „adaptációjáért” vívott, többé-kevésbé folytonos küzdelemként. Mindabban, amit pályafutásának csúcsán, 1956-ban tett, mintegy összefoglalta a kelet-közép-európai kommunista reformtörekvések egész addigi, nem túlságosan hosszú történetét, és egyszersmind „előre lejátszotta” az azt követő, mindannyiszor részleges és korlátozott – ám végül hasonlóan kudarcra ítélt reformkísérleteket is. 1958-ban kivégzése drámai erővel bizonyította, hogy a rendszer nem változtatható, s még az igazán radikális reform is lehetetlen. Végül 1989-ben a Nagy Imre-újjászületés (újabb paradoxonként: újjászületés egy újratemetés aktusában) a demokratikus átalakulás egyik legnagyobb hatású pillanatában az 1958-as tanulságot fogalmazta át: immár mindenfajta reform lehetetlen a modellen belül, annak felváltására, a rendszer megváltoz(tat)ására van szükség. A Hősök terén kiderült, hogy ez a folyamat nem csak zajlik, de történelmileg a temetéssel be is fejeződött, a minden legitimitását vesztett modell ott egyszerűen „kimúlt”, „elmúlt” a Nagy Imre-életút csúcspontját jelző aktív, tömeges cselekvés nélkül, annak puszta emlékezésszerű újraélésével, az emlék felmutatásával. Nem akármilyen végpont egy bármily eretnek kommunista politikai életpálya végén: „újjászületésében” éppen ama rendszer tér örök nyugovóra, amely szinte egész életének keretet adott.

Kérdés ezek után, hogy egyáltalán van-e értelme a Nagy Imre és a szovjet modell magyarországi története közötti összefüggések boncolgatásának. Amennyiben az 1945–1989 vagy 1990 közötti periódus a nemzeti történelem zsákutcája, amit gyorsan és alaposan el kell felejteni, akkor semmi értelme; Nagy Imrével kapcsolatban pedig legfeljebb erkölcsi példázatokra korlátozhatjuk magunkat „a nemzet Imre bácsijáról”. Ha viszont tagolt, élő és megélt történelem, például a mára gyakorolt hatásaiban stb., akkor nem felesleges akár Nagy Imre sajátos esettanulmányán szemügyre venni e modell történetének néhány állomását.

A szovjet modell kialakulásáról és formálódásáról Nagy Imre élete során két alkalommal is huzamosabb ideig szerezhetett tapasztalatokat. Először szabadságát visszanyert hadifogolyként valósággal belecsöppent a rendszer genezisébe, az első forradalomba valahol a birodalom perifériáján: 1918–21 között Kelet-Szibériában, a Bajkál környékén vöröskatonaként és frissen belépett bolsevik párttagként. Nagy Imrében, aki nemcsak kora, de a szó szoros értelmében vett szociológiai helyzete okán is a magyar polgárosodás gyermeke volt, itt és ekkor alakult ki életre szóló elkötelezettség egy olyan eszme és mozgalom iránt, amely ezzel a polgári társadalommal és mentalitással szemben határozta meg magát. Ennek részleteiről írásos önreflexió híján ma sem sokat tudunk. Másodszor a magyar kommunista mozgalom túlfűtött belső vitái elől keresett menedéket paradox módon Moszkvában; ott 1930-tól 1944-ig végigélte a sztálini „második forradalmat”, a kollektivizálás, a tervutasításos gazdaság, majd a nagy terror időszakát.

Ha a genezisről szerzett élmények kötődést építettek, a megvalósult (s persze a kezdethez képest jelentősen átalakult) modell, a harmincas években szerzett személyes tapasztalatok éppenséggel ellenkező folyamatot indíthattak volna el: lazíthatták volna az elkötelezettséget, esetleg meg is szüntethették volna azt. Erre így nem került sor, de az 1945 utáni életpálya – s kétségkívül ez annak legfontosabb része – felfogható úgy, mint egy mindinkább erősödő, kiszélesedő és radikalizálódó kritikai attitűd kiépülése, persze hosszú és távolról sem egyenletes folyamatként. A modellt belülről ismerő Nagy Imre valamiféle, a szakításon inneni s a fokozatosan kiüresedő, klisévé változó „elvi alapokon” belüli „alternatív modellt” keresett, a szovjet modell valamilyen változatát, amely sokáig ki nem mondott bírálaton alapult. Ennek a keresésnek három állomását különböztetem meg, amelyek egymást követték időben, s az egymást követő gondolati és gyakorlati lépések is mintegy egymásra épültek.

1. 1945 után nem egyedül Nagy, hanem nagyon sokan (Lukács György és Varga Jenő, Wladyslav Gomulka és Georgi Dimitrov, de például Révai József is) kerestek választ arra a kérdésre, hogy a Szovjetunió által elfoglalt térség országai milyen más, a szovjet modelltől eltérő módon, s mennyi idő alatt juthatnak el a „szocializmusig”; egy ideig ez magában a Szovjetunióban is vita tárgyát képezte. Az „útkeresők” (szemben az új helyzetre ortodox vagy pragmatikus módon reagálókkal) megpróbálták elméletileg igazolni a háború után kialakult közép- és kelet-európai rendszerek eltérését a szovjet típustól. Megkönnyítette dolgukat az a tény, hogy a szocializmusra való „átmenet” mintaadó szovjet forgatókönyve is kétarcú volt: a bolsevik forradalmi, hadigazdálkodási (hadikommunizmus) minta mellett szerepelt benne a húszas évek „új gazdaságpolitikája” (NEP) is. A „népi demokrácia”, az „új demokrácia” (Nagy Imre gyakran használta a „demokratikus tulajdonlás” fogalmát) elképzelései is a szovjet típusú „szocializmusból” indultak ki. Nyíltan kimondták azonban azt is (ahogy pl. Nagy Imre tette 1947–49-ben a szövetkezeti átalakulással) hogy mindez egyelőre a távoli jövő kérdése. Az „útkeresők” másik kiindulópontját az 1917-hez képest megváltozott nemzetközi viszonyok képezték. Ezen nem is annyira a Szovjetunió súlyát, létét értették (mint a pragmatikusok), mint a kapitalizmus változásait, „demokratizálódását”, amelyhez komoly érveket szolgáltatott például a kommunista pártok részvétele egyes nyugati demokráciák háború utáni koalíciós kormányaiban, az állami szociálpolitika törvényesülése, egyáltalán az állami beavatkozás kiterjedése a gazdaságban, a gazdasági tervezés bizonyos elemeinek megjelenése. Harmadik kiindulópontként a közép- és kelet-európai térség Oroszországtól való eltérése szolgált, de nem minden esetben a térség gazdasági vagy társadalmi viszonyainak magasabb fejlettsége, hanem elsősorban az eltérés maga. Előfordult ugyanis hivatkozás a nyugatihoz jobban hasonlító, fejlettebb gazdasági és társadalmi viszonyokra (Nagy Imre esetében a parasztság magántulajdonosi tudatának kifejlett voltára, a hagyományos közösségi gazdálkodási formák csaknem teljes felbomlására mint a kollektív gazdálkodást nehezítő tényezőkre) – ez esetben a régi Oroszország szolgált összehasonlítási alapul. Felmerült az ellenkezője is: a térségben jelentékeny anakronisztikus („feudális”) maradványok találhatók a gazdasági és társadalmi szerkezetben, már csak ezért is fokozatosan szabad csak haladni (Nagy Imrénél: pár évvel a demokratikus földreform után a „demokratikus” tulajdonviszonyok megszilárdítása, s nem gyökeres átrendezése a feladat) – ekkor viszont a „fejlettebb” szovjet társadalommal történt az összehasonlítás. A közös eredmény mégis az maradt, hogy az új vagy népi demokrácia az „útkeresők” szerint az átmenet egy sajátos, a szovjettől eltérő útja, amely forradalommal ér fel, de az erőszakos elemeket (hála a szovjet „felszabadításnak”) teljesen mellőzheti, vagy legalábbis korlátozhatja. Forradalommal ér fel, de nélkülözi a revolúció hirtelenségét, átfogó, mindenre kiterjedő jellegét. Más az időszemlélete: hónapok és napok helyett hosszú időtartamokban, évtizedekben, emberöltőben, mozzanat helyett szakaszokban („átmeneti szakasz”, sőt szakaszok), korszakban gondolkodik. Társadalmi és politikai polarizáció helyett az „útkereső” kiegyenlítő tendenciákat lát a társadalomban (ilyen volt Nagy Imre elmélete az „elközépparasztosodó” magyar faluról), az élcsapat elszántsága mellett, némileg helyette a (a kommunista párt és az ideológiából levezetett végcél szempontjából, igaz, megfelelően kiegyensúlyozott, vagyis ál-) koalíciók fontosságát, mint az átmenet stabilitásának tényezőit hangsúlyozza. Ellenségképe ugyan felhasználja a nagy példát, de gyors likvidálás helyett gazdasági és „puha” adminisztratív, korlátozó eszközökkel segíti az átalakulást.

Az „útkeresők” nem bírálták nyíltan a sztálini szovjet rendszert, az „átmenetet” meghatározott „szakaszra” korlátozták. De a koncepcióban burkoltan benne foglaltatott az a kritikai elem, hogy Magyarországon (Lengyelországban, Csehszlovákiában stb.) a szovjet modell alkalmazása nem lehetséges, legalábbis változatlan formában nem; ám az alternatíva nem tisztán, sokkal inkább az egyedül üdvözítő tanhoz való alkotó hozzájárulásként jelentkezett. Végül annyiban ugyancsak a szovjet modellen belül maradtak, hogy nem kérdőjelezték meg a háború utáni szovjet birodalmi-hatalmi politikát, a különféle nemzeti modellek feltételezése csak közvetve tartalmazta ezt a mozzanatot is. A fokozatos átalakítás koncepciója nagyon is számolt a szovjet jelenléttel („segítséggel”), bár azt a „nemzeti sajátosságok” figyelembevételének szempontjával egyszersmind korlátozni is igyekezett.

Amíg Sztálin, feltehetően taktikai szempontokból maga is a későbbi csatlós országok kommunista vezetőinek önállóságát és a „népi demokratikus” átmenet fokozatosságát hangsúlyozta, addig több-kevesebb tudatossággal minden kommunista vezetésben felfedezhető az „útkereső” tendencia. Szinte szükség volt rá, hogy a magát a forradalmi hatalomátvétel politikai erejeként meghatározó kommunista párt megmagyarázza szokatlan „türelmét” egy sor területen. Igazán élesen azonban akkor vált (sokszor visszamenőleg) kivehetővé a „népi demokratikus átmenet” kisszámú elkötelezettjének politikai arcéle, amikor a sztálini taktikai szempontok megváltoztak, a hidegháborús szembenállás tendenciái uralkodóvá váltak. Az „útkereső” tehát leggyakrabban a párton belüli vitában, post festa fedi fel magát. Ennyiben képviselői utólag kivétel nélkül „politikai álmodozóknak”, „politikailag naiv” embereknek tűnnek, akik egy nagyhatalmi-taktikai fogásra próbáltak elméletet építeni. Ráadásul úgy kellett érvelniük, hogy ne tűnjenek mindig eretnekséggel gyanúsítható újítóknak („revizionistáknak”), tehát a szovjet gondolkodásmódot, fogalomhasználatot, eszköztárat alkalmazták, és tagadták a rokonságot a marxizmus–leninizmuson kívül álló, akár lojális vagy „útitárs” gondolkodókkal. Nagy Imre agrárátalakulási koncepciója egyszerre vitatkozott Somogyi Imre vagy Veres Péter harmadikutas, „kert-magyarországi”, kistulajdonosi utópiáival és a szovjet kolhozmodell megvalósításával.

Nagy Imre az „útkereső” válasz sajátságos változatát testesítette meg, több értelemben is. Először, 1947 végén az MKP gazdaságpolitikai irányelveinek vitájában, még viszonylag átfogó közgazdasági igénnyel próbálkozott elméleti megalapozással, az idő előrehaladtával útkeresésének spektruma egyre szűkült, s végül már csak az agrárátalakításnak is csupán egyes részterületein kísérletezett alternatívák felvázolásával. Nem „nagy elméletet” szándékozott kialakítani, hanem a politikai megvalósítás esélyei érdekelték. Az „útkereső” eleve „magányos”. Nagy Imre esete ezt világosan példázza: eszébe sem jutott elképzelései mellé tábort gyűjteni. De nézeteit egy jó darabig fenntartotta akkor is, amikor az „útkeresés” időszakát és az erre irányuló kísérleteket a nemzetközi kommunista mozgalomban Moszkva egyértelműen lezárta, 1948. júniusa és decembere között. Végül Nagy Imre természetesen „pártszerű útkeresőnek” mutatkozott. Megsértődött, és olykor félrevonult, de semmiféle „demonstrációra” nem szánta el magát. Ha egyszer a legfőbb orákulum nem tartotta alkalmasnak különféle pozíciók betöltésére, akkor nem tiltakozott; érvelt ugyan, de sohasem posztjai védelmében. Fegyelmezetten belenyugodott a végső vereségbe is, és betartotta a rituálét, legvégül visszavonván álláspontját. Nem véletlen, hogy a szovjet kommunizmust belülről ismerők élték át legmélyebben az útkeresés gyötrelmét, s ugyane tapasztalatból tudták, hogy a keresés határai hol is húzódnak.

2. Az alternatívák keresésének következő állomásáról, az 1953-as korrekcióról és reformról már rendelkezésünkre áll egy utólagos személyes reflexió. Nagy Imre 1955-ben írt sokrészes vitairata (utóbb A magyar nép védelmében címmel jelent meg Nyugaton) azonban egyszerre világítja meg és burkolja homályba első miniszterelnökségének alapelgondolásait. Mint vádakra felelő vitairat aggályosan ügyelt a nyelvi és fogalmi rendszer minuciózus tiszteletben tartására. Nagy Imre lépései rugójaként elsősorban az 1953 nyarára kialakult válsághelyzetet hangsúlyozta; ez vezetett ahhoz, hogy mind a szovjet vezetés, mind a reálisan gondolkozó hazai irányítók (elsősorban ő maga) meggyőződtek arról, hogy változtatni kell. Csakhogy mit és milyen mértékben? A válságot az akkori főszereplők különféleképpen értelmezték: Nagy úgy, hogy az igazolta az 1945–49-es útkeresést, tehát vissza kell térni az un. átmenet látens alternatívájához. Ezen belül is az átmenet első szakaszához, amelyet már a kommunisták túlsúlya, de még nem hegemóniája jellemzett, valahol a Nagy Ferenc lemondása és az 1948-as pártegyesülés közötti időszakba. A helyzetet első kormányzása alatt e felé az állapot felé igyekezett közelíteni: erre mutatott igyekezete, amellyel vissza akarta állítani a kisparaszti mezőgazdaságot, a viszonylag szabadabb közéletet, sajtót, egyes korlátozott autonómiákat, az 1947 utáni álkoalíciót, a még nem teljesen látszatparlamentarizmust, hogy enyhíteni akarta a hadiállapotot a társadalommal szemben, de még ismerte az ellenség fogalmát (nem kevés internáltat utólag a bíróság elítélt – 1953–54-ben!) stb. (A „puha kommunista hegemónia” boldog időszaka később sok különféle reformkommunista vezetés vágyálma maradt, az öregedő Kádár Jánostól a populista szocialistákon át a népi demokratikus platformig. Kádár ebben is különbözött Nagytól: ő egy szakasszal későbbre, a Rákosi-időszak (szerinte) „aranykorához” próbált visszatérni, valahová a pártegyesülés és a Rajk-per közötti időszakba. Abba a korba, amikor a párt már szilárdan kézben tartotta a politikai és társadalmi élet egészét, de a közállapotok még – legalábbis a Központi Vezetőség ülésterméből nézve – nem keményedtek meg teljesen…)

Moszkva 1953-as kiindulópontja ennél kevésbé volt világos, hiszen a Sztálin örökségén marakodó „kollektív vezetés” erős embereinek rögtönzésein alapult, s nem annyira a rendszer féltése, mint inkább a birodalmi stabilizációra való törekvés motiválta őket. A Magyarországon viharos gyorsasággal kiépült klasszikus sztálinista intézményrendszer, elsősorban a gazdaságban, valamint az ugyancsak igen hamar beidegződött politikai mentalitás „nagyította” fel a korrekció méreteit reformmá, hiába érvelt Nagy Imre logikusan amellett, hogy ha egyszer „siettek”, és átugrották a fejlődés egy szakaszát, akkor vissza kell állni az előző pályára, a kiindulópontra. A Rákosi-rendszerhez, a klasszikus szovjet modellhez képest 1954-re a változások tényleg túlmentek a pusztán a működőképesség helyreállítását célzó korrekción. A gazdaságpolitika komplex felülvizsgálatát követően megszületett például az első „mechanizmusreform-terv” koncepciója és vázlata, amely sokban hasonlított a hatvanas években virágkorát élő „szocialista piacgazdaság” elképzeléseihez. Ennyiben Nagy Imre 1954 őszén, a klasszikus sztálinizmussal szemben reformer volt. Önmagát azonban aligha tartotta annak – ő úgy vélte, hogy nem a meglévőn kell változtatni, hanem visszatérni egy más fejlődési pályára, amely valahol 1947–48-ban abbamaradt.

3. Az eddigiek során említett alternatívák nemcsak abban mutatnak hasonlóságot, hogy a második lényegében nem volt más, mint visszatérési kísérlet a félbehagyottnak hitt elsőhöz, az 1947 után megszakadt sajátos „népi demokratikus” úthoz, a „valamelyest emberibb szocializmus” elképzeléseihez. A két kudarc egy közös tapasztalatra utalt: nevezetesen a szovjet kommunizmus ama alapvonására, hogy nem annyira a kommunizmus vagy a szocializmus valamiféle rendszeréről van szó elsősorban, hanem egy birodalom rendszeréről. Amikor Magyarország a birodalom érdekkörébe került, a „szerzemények” konszolidálása és elfogadtatása, legitimálása szinte előírták a lassabb, óvatosabb, a helyi sajátosságok és más nagyobb integrációk érdekeinek figyelembevételével történő átalakítást. Ebben a szerencsés pillanatban „összeért” az eredeti szovjet modellt jól ismerők útkeresése és a birodalmi érdek. Amikor ez a pillanat elmúlt, az útkeresés hiábavalóvá, fölöslegessé és veszélyessé vált. Hogy 1953-ban Sztálin halála után a birodalmi ésszerűsítés és az újabb külső konszolidáció, illetve a modell esetleges belső újragondolása milyen súllyal váltakozott a változó összetételű szovjet csúcsvezetőségek fejében, az források híján nem állapítható meg egyértelműen. A birodalmi szempont azonban minden Magyarország számára fontos pillanatban (1954–55 fordulóján, 1956 októberében) alapvető maradt.

Nagy Imre „harmadik nekifutása” megkísérelt választ adni erre a felismerésre. Az 1955–56-os belső száműzött eleinte keveset tett hozzá az 1953–54-es belső „reformokhoz” tanulmányaiban. Az 1947–48-hoz való visszatérés most az „1953-as júniusi új szakaszhoz” való visszatérés jelszavaként jelent meg. Még 1956. október 23-án este a Parlament előtt is ezt hangsúlyozta. Bár politikai cselekvési programként nem dolgozta ki, de azért a korábbi alternatívakeresések tanulságai alapján érzékelte, hogy magával a klasszikus szovjet modellel is szembe kell néznie. A magyar közélet erkölcsi-etikai kérdéseivel foglalkozó tanulmánya a zsarnoki rendszer szenvedélyes kritikája, s még 1957 tavaszán, a fogságban is leszögezte, hogy szemben áll a „marxizmus–leninizmus irányzatai” közül a „sztálinizmussal”. De az alternatívakeresés harmadik állomásának igazán új eleme a nemzeti függetlenségi alap, szemben a birodalmi politikával. Elméletileg mindezt Nagy Imre az 1956 elején a külpolitikáról írott elemzésben az „aktív”, jugoszláv mintájú semlegesség és a tömbön kívüliség célkitűzésében rögzítette, gyakorlati lépéseit pedig a magyar forradalom idején a Varsói Szerződésből való kilépéssel és a semlegességi deklarációval tette meg. Snagovi feljegyzéseiben Nagy Imre a magyar október fő jellegzetességét a nemzeti függetlenség kivívásának kísérletében látta. Ennek megfelelően a történtek meghatározására leggyakrabban a „nemzeti felszabadító forradalom” fogalmát használta. A nemzeti függetlenség hiánya foglalja össze a demokratikus törekvéseket és követeléseket is, mert az antidemokratikus rendszer bevezetésének legjellemzőbb vonása, hogy idegen, szovjet minta alapján történt. „A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással. A magyar felkelés alapvető értelme az volt, hogy megkeresse és megtalálja ennek az ellentétnek a megszüntetését és megteremtse a kellő egységét, teljes összhangját.” Most már a birodalmi modellel való szakítás válik a korábbi útkeresések szabadságának előfeltételévé: „Kétségtelen, hogy ha a magyar forradalom győzedelmeskedett volna… ha a forradalom elérte volna szociális és nemzeti célkitűzéseit, a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenetnek új útja jött volna létre, a szocializmus felé való demokratikus fejlődésnek új típusa, amely lényeges különbségeket mutatott volna a ma teljesen azonos típusú népi demokráciáktól, s a fogalmak – szocializmus, demokrácia, függetlenség, szuverenitás stb. – az egész szocialista terminológia, amelyet a sztálinizmus valójából kivetkőztetett, visszanyerte volna eredeti, valódi marxista tartalmát, lényegét.” De ebben a harmadik menetben a birodalmi szovjet kommunizmussal szembenéző Nagy Imrének nem maradtak illúziói: „Ahogyan [a szovjet pártvezetés] a magyarországi és lengyelországi eseményeket elemzi és jellemzi… s amennyire visszariad attól, hogy felfedje hibáit… és félretenné a szocializmus ürügyén jelentkező nagyhatalmi sovinizmust […] azt mutatja, hogy a magyarországi tragikus események nem egy, a szocializmus sorsára katasztrofális szakasz lezárulását jelentik, hanem hasonló, sőt talán még súlyosabb nemzeti és nemzetközi tragédiák sorozatát vezetik be.”

Utólag joggal feltehető az a kérdés, hogy ugyan miért különleges Nagy Imre évtizedes birkózása a szovjet modellel, ha végül arra a felismerésre vezetett, amit az ország lakosságának nagy többsége a kezdet kezdetétől tudott, érzett, legfeljebb reménykedett az ellenkezőjében. Kovács Imre például Magyarország megszállása című könyvében leírja egy beszélgetését Szekfű Gyulával, aki 1946-ban – persze magántársaságban – „új török hódoltságról” beszélt, amely „addig tart, ameddig a Szovjetunió tart.” Miért a kommunista Nagy Imre vált jelképes figurává, aki másképpen ugyan, de mégiscsak a szovjet kommunizmus megvalósításának lehetőségeit kutatta szenvedélyesen?

A magyarázatot a korban, a közegben kell keresnünk, amelyben élt, és a pozícióban, amelyet betöltött. A három együtt emeli Nagy Imre magatartását az alternatívák – meglehet, sőt utólag bizonyosan: hiábavaló – keresése mellé és fölé. Talán éppen ez érintette meg az embereket: hogy valaki igencsak nagy távolságból köt ki annál a felismerésnél, amit egy adott pillanatban a legtöbben osztottak. Más, lényegesen módosított modellt találni végül is nem tudott. De a frontális és hiábavaló, értelmetlen szembenállás, illetve a beletörődő félrevonulás helyett felmutatott egy képviselhető és bizonyos eredményekkel is kecsegtető politikai útkeresést, amely körül a nemzeti történelem egyik mélypontján megszerveződhetett egy releváns változtatási akarat. Nagy Imre politikai szempontból a bírált rendszeren belül volt, azt vélt, bár már régen papírrá vált értékeivel próbálta szembesíteni, ezért nem lehetett könnyen elsöpörni – 1956. október végén még magát a szovjet kommunizmust reprezentáló első számú testületet is kényelmetlen és nehéz döntési helyzetbe hozta. Aztán egy gyorsan múló pillanatra mintha magával is ragadta volna az a tömegmozgalom, amely a Nagy Imre nevéhez fűződő alternatívák nyomán jutott a cselekvésig.

Az erkölcsi példázathoz ez a más tekintetben csupán történeti kuriózumnak számító útkeresés tehát szervesen hozzátartozik, mert ez alapozta meg belső igazságtudatát, tette átéltté a morális döntéseket, de még a szovjet és mindenféle más kommunizmus iránt közömbös és ellenséges emberek szemében is ez hitelesítette Nagy Imrét.

Elhangzott az 1996. június 7-i „Nagy Imre évszázada” című konferencián.