Skip to main content

Az utolsó átváltozás

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kunt Ernő halálára


„Az elmúlás természeti törvény. Bármely társadalom, bármely kultúra alapvető feladata, hogy tagjait e tény elfogadására felkészítse, s a halálról nemzedékek során felhalmozott tapasztalatokat megőrizze, rendszerbe foglalja, s az élők és eljövendők számára hozzáférhetővé tegye. Feltétlenül szükséges olyan általános érvényű állásfoglalást kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezet egésze megrázkódtatásmentesen működjön, miközben tagjai egymást váltják. A közösségek fennmaradásához olyan hatékony viselkedési parancsokat kell kialakítania és örökítenie, amelyek azon veszélyhelyzetekben lépnek működésbe, melyek egyik tagjának elvesztésekor támadnak.

A múlandóság tudata megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Lehetővé teszi, hogy életét e visszavonhatatlan tény tudatában alakítsa, s gondoskodjék utódairól. Ugyanez a tudat hatalmas szellemi energiákat is felszabadít, amelyekkel éppen e vég ellen kísérel meg védekezni az ember…”

Így bírt erről írni Ernő. Nem volt, aki a halálról többet tudott volna nála, s most mégis ugyanúgy utolérte a vég, mint a legtudatlanabbat. Kultúrantropológus volt, magányos farkas. Nemcsak most, amikor ennek már lehet lenni, hanem húsz évvel ezelőtt is, amikor ez még gyanús, érthetetlen nyugati hablatynak minősült. Nem fogadta be igazából egyik szakma sem, néprajzosnak túl elvont, filozófusnak túl gyakorlati, fotográfusnak, festőnek túl okos volt. Ő meg csak tette a dolgát. Megírta könyveit, amelyben mások halálát vizsgálta A halál tükrében, a Temetők népművészetében, Az utolsó átváltozásban, nemzetközi konferenciákat szervezett, kiállításokat csinált, megalapította a Miskolci Egyetemen a kulturális antropológiai tanszéket, s közben ő maga is egyre közelebb került vizsgálódása tárgyához. S egyszer csak megtörtént. Kutatóból kutatott lett.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon