„Az elmúlás természeti törvény. Bármely társadalom, bármely kultúra alapvető feladata, hogy tagjait e tény elfogadására felkészítse, s a halálról nemzedékek során felhalmozott tapasztalatokat megőrizze, rendszerbe foglalja, s az élők és eljövendők számára hozzáférhetővé tegye. Feltétlenül szükséges olyan általános érvényű állásfoglalást kialakítani, amely lehetővé teszi, hogy a társadalomszervezet egésze megrázkódtatásmentesen működjön, miközben tagjai egymást váltják. A közösségek fennmaradásához olyan hatékony viselkedési parancsokat kell kialakítania és örökítenie, amelyek azon veszélyhelyzetekben lépnek működésbe, melyek egyik tagjának elvesztésekor támadnak.
A múlandóság tudata megkülönbözteti az embert a többi élőlénytől. Lehetővé teszi, hogy életét e visszavonhatatlan tény tudatában alakítsa, s gondoskodjék utódairól. Ugyanez a tudat hatalmas szellemi energiákat is felszabadít, amelyekkel éppen e vég ellen kísérel meg védekezni az ember…”
Így bírt erről írni Ernő. Nem volt, aki a halálról többet tudott volna nála, s most mégis ugyanúgy utolérte a vég, mint a legtudatlanabbat. Kultúrantropológus volt, magányos farkas. Nemcsak most, amikor ennek már lehet lenni, hanem húsz évvel ezelőtt is, amikor ez még gyanús, érthetetlen nyugati hablatynak minősült. Nem fogadta be igazából egyik szakma sem, néprajzosnak túl elvont, filozófusnak túl gyakorlati, fotográfusnak, festőnek túl okos volt. Ő meg csak tette a dolgát. Megírta könyveit, amelyben mások halálát vizsgálta A halál tükrében, a Temetők népművészetében, Az utolsó átváltozásban, nemzetközi konferenciákat szervezett, kiállításokat csinált, megalapította a Miskolci Egyetemen a kulturális antropológiai tanszéket, s közben ő maga is egyre közelebb került vizsgálódása tárgyához. S egyszer csak megtörtént. Kutatóból kutatott lett.
- Búcsú [6]