nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Ne rémüldözzenek, ne restelkedjenek a jobboldali szülők, ha leánygyermeküket véletlenül balról jött fiatalemberek kerülgetik! A túloldali édesanyák sem! A jobboldali neveltetésű ifjú sem közvetlenül a Marsról érkezett.

Csak majdnem! Ahhoz képest, milyen kicsi az ország, s milyen sűrűn lakja a nép, jó magas és át nem járható falakat sikerült emelni a különféle politikai érzületek, csoportok és szubkultúrák közé. Ez nem is mindig baj! Az idősebbek, akiket alaposan megviselt az elmúlt történelem (és bizony egymást is megviselték), nem is igen kíváncsiak rá, mi van odaát, a falon túl.

Láthatta foglárát eleget, amíg fogoly volt, önszántából minek nézné? A foglár meg más okból fordítja el fejét, mikor volt rabjaival találkozik…

Ezt a gúnyát a diktatúra, a hosszú ellenforradalom adta fel ránk. Hiába fordítjuk színére, visszájára, teljesen sosem lesz már azonos a polgári demokrácia rendes, civil, utcai viseletével. Majd az ifik! Akik már nem vagy csak alig tartóztatják le egymást, átjárnak a kerítésen, és politikától mentesen, szabadságból, szerelemből házasodnak…

Kis magyar detente

Ilyenfajta kenetes és erkölcsös beszédekkel, mint ez a fenti is, nem lehet csak úgy, akármikor előhozakodni. Ki kell várni a megfelelő alkalmat. És ez teszi nehézzé az ügyet!

Szólhattam volna egy évvel korábban, az elmúlt március 15-én a jobb- és baloldal kiegyenlítődéséről? Mikor felhevült agg patrióták és jobbradikálisok javában kergették Konrádot, Makk Károlyt és Eörsi Istvánt?

Május elsején, a víg majálison? Nincs ott a jobboldal. Augusztus 20-án? Gyakorlatilag hiányzik a baloldal. Sőt, az elmúlt évben legalábbis, a jobboldal sem a régi helyén tartózkodott. Ezen a napon kezdte a lázadó Koppány, Csurka István nyílt színen üldözni és fenyegetni dr. Antall Józsefet és a vele tartókat…

Maradt volna október 23., a forradalmi ünnep. Ami az elmúlt évben abból állt, hogy ékesebb jobboldali hazafiak fiatal bőrfejű patriótákkal összefogva Göncz Árpádot, a köztársaság elnökét üldözték és káromolták.

Akkor tehát karácsony, a szeretet ünnepe! Áhítatos intelmek előadásához a legeslegjobb alkalom. Lett volna, ha nem épp ekkor éri el tetőpontját Hankiss és Gombár urak üldöztetése és kínzatása!

Annyira haragos volt az elmúlt esztendő, hogy az ember már fel is adta, le is mondott a békességes igehirdetésről. Politikai békességen, persze, csak annyit értek, hogy lehetőleg kötés felett, nem pedig alatta ütjük egymást…

Mígnem aztán, a mostani márciusi ünnepen, nagy hirtelen minden jóra fordult! Szelíd béke és nyugalom terült szét az utcák és közterek felett, a szónoktól a rezesbandáig és tréfás népszínműig, minden és mindenki a nemzeti egység akarását sugározta. Aki mégis az egységbontást és pártütést választotta – Csurka István, persze –, az a mellékes szintjére szorult. A fő helyet a zömök termetű, józan népnemzeti és a hosszúra nőtt liberális foglalta el. A közönség pedig, mintha csak egyek lennének, egyformán kedvét lelte bennük.

Mintha a nemzeti szalagot és kokárdát is többen tűzték volna fel, mint a megelőző években. Pedig hát nem nőtt, sőt, csökkent az életszínvonal, romlott a gazdaság állapota. Ebből még több haragnak, indulatnak kéne következnie. Az kellene következzen, hogy hadikopják végére tűzik a nemzeti szimbólumokat. Vagy pedig, régi kádári megszokás szerint, odavágják, megtapossák és megmorogják őket…

Mindenesetre nem ez történt. Ekkora sokaságot, mely nem kényszerből, nem haragból jött össze, és nem is nagyon követelt semmit, hanem csak a városát próbálta belakni, én legalábbis még nem láttam! Ebben már lehetett valami abból a bizonyos „polgárosodásból”. Ez a nap, akár csak az emléke is, még jól jöhet a magyar demokráciának… Most kell, nagy sietve, jobbra, balra, békeszózatokat hinteni. Mert ki tudja, lesz-e még rá újabb alkalom?

De mi szülte a mostani nagy alkalmat?

„Biztosan a jó idő! Ilyenkor nem szeretnek veszekedni az emberek!” – találgatta egy hölgy, kit a nagy ünnepi vonulásban megadatott néhány utcahossznyit elkísérnem. Könnyen lehet, hogy ez a legjobb magyarázat. A politikai megfigyelő azonban súlyosan ártana a tekintélyének, ha nem találna ki valami bonyolultabbat…

Körülírt zuhanás

A bonyolultat viszont megírni nem lehet. Kevés a hely, a papír. Szerencsére a költő, Petri György már foglalkozott azzal, amiről itt értekezni szeretnénk.

Nem minden zuhanás tart a végtelenbe, a megsemmisülésbe, a kaszáskút legmélyére, emlékeztet a költő. Léteznek körülírtabb, lehatároltabb zuhanások is. Aminek a végén, például, egy lépcsőzet magasabb foka helyett egy alacsonyabb fokán találjuk magunkat. Az ilyen zuhanás metafizikai rangja vetekszik ama másikéval, viszont jóval könnyebb elviselni…

Ez a felismerés, mely a demokrácia működése szempontjából fundamentális jelentőségű, mintha ebben az évben nálunk is nagyobb teret nyerne. A korábbiakban nemhogy teret nem nyert, de kifejezetten visszaszorult és elhomályosult. Aki csak tehette, azon munkálkodott, hogy minél szorongatóbb, borzalmasabb jövővíziók egészítsék ki a politikai bukással együtt járó, önmagukban is eléggé kellemetlen fantáziaképeket.

A demokrácia, ebben a megközelítésben, azon alapul, hogy a részt vevő felek kölcsönösen eltekintenek egymás megsemmisítésétől. Ezt, sajnos, könnyebb kijelenteni, mint elhinni.

„Nem lesz itt semmiféle választás! Az Antall-kormány majd szépen kihirdeti a szükségállapotot, és bevezeti a diktatúrát!” Ez a jövőkép, ha jól figyeltem meg, elsősorban egyes komszocialista körök apokaliptikus szükségleteit elégíti ki.

Cserében viszont ők is kielégítenek hasonló igényeket. „A gazdasági hatalom mellé most majd a politikai főhatalmat is visszaszerzik a komszocosok! És a szakszervezetekből sem sikerült őket kipiszkálni! Lesz itt, haverom, olyan maffiadiktarúra, amilyet még nem látott a világ!”

Ez a prognózis, különösen a kisbéri pótválasztások óta, nem kizárólag a jobboldaliak lidérces álmaiban merül fel. Ami azt illeti, sorok írójának apokaliptikus szükségleteivel is ez a változat találkozik leginkább.

De csak azért, mert Csurka Istvánnak, úgy néz ki, immár szorosan nyomába szegődött a politikai végzete. Senki sem kényszeríti, magának csinálja! A régi rómaiak már tudták, amit a költő sehogyan sem akar megtanulni: az ellenséget osztani, nem pedig szorozni kell…

Nehéz, még neki is nehéz egyszerre húsz „liberálbolsevik” szélmalmot rohamoznia. Miközben a liberálbolsevik szuperkoalíció csak sokasodik és mindegyre bővül. Lassan már antallistákkal, füristákkal, lezsákistákkal, csoóristákkal, duraystákkal, tőkésistákkal is. Az odakinti magyarok sem nagyon tudnak mit kezdeni a csurkai vonalvezetéssel…

Ez mutatkozott meg az MDF januári gyűlésén. Ezzel kezdődött az új szakasz, innét vették kezdetüket a mostani, békés márciushoz vezető fejlemények. A fórumisták jobbik és valamivel nagyobbik fele olyan benyomást keltett, mintha megnyugodott volna balsorsában, készen állna a zuhanásra. Már amennyiben a zuhanás nem totális és függőleges, hanem megfelelően lehatárolt és körülírt… Ezen ne múljon, különben is így illik a demokráciában.

Most már semmi akadálya, hogy Horn és Gál urak is megbarátkozzanak a korlátozott szabadesés gondolatával. Látták volna csak, hogy nélkülük is milyen szépen elvigad és elünnepelget a pesti és budai publikum!

A liberálisoknak sem árt, ha készülődnek. Bár az ő szabadzuhanásuk inkább csak ’98-ban esedékes. Valakinek a lépcső tetején is maradnia kell! Úgy értem, most, ’94-ben a soros választás után.

• A hét üzenetei