nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Gyermekeit még a vértelen forradalom is falja – borongtunk legutóbbi számunkban. Meg is neveztünk néhány áldozatot. Teljesen elfeledkeztünk azonban az egyik legkedvesebb gyermekről, az egykori demokratikus ellenzékről. Hiába, nemcsak a forradalom, hanem Kronosz, az idő, a feledés, még inkább pusztítja a világ szövedékét. Szerencsére egyik-másik kormányoldali lapkritikus, meg az SZDSZ-ben zajló, úgymond, „eszmei tisztázódás” fordulatai időnként még elénk idézik közeli s mégis oly távoli múltunk képeit.

Belpolitikánkban, mint tisztelt olvasónk nyomon követte, az elmúlt hetekben előtérbe került a rinocéroszbőr problematikája. Igaza van dr. Antall Józsefnek: ilyen védőhám nélkül könnyelműség kifutni a politikai arénába.

Ám még a rinocéroszt is különböző módon ostorozhatjuk. Rövidlátó, buta, megy előre mint a lokomotív, letapossa a zsenge mimózaágyásokat. Ha így bíráljuk, megmaradunk a valóság közelében, esetleg arra ösztökéljük a rinocéroszt, hogy kijavítsa a hibáit. De aki azzal csúfolja, hogy sántít a hatodik lábára, hogy röptében csúnyán károg, folyton a tejesköcsögbe esik, ugyan mit ér el vele? Legfeljebb azt bizonyítja, nem érdekli a valóság, nem javítja a hibákat, mindössze csak valami kellemetlent próbál mondani.

Posztkornidesz, neoknopp

Sajnálhatja Franz Kafka, hogy sosem találkozott K.-val és K.-val! Helyük lett volna a művében! Knopp és Kornidesz, a két vidám, bőbeszédű segédelhárító hivatalból Georg A. legfőbb demokráciaelhárító hatáskörébe rendelve.

Az imperializmus ügynökei! – mondta egyik K. bal felé. Vigyázzanak, ezek marxisták! – súgta másik K., érett marxi dialektikával, jobb felé. Így hárították ők, a segédek, hátukat egymásnak vetve, szinte egy test, két fej, azt a vérszegény kis demokratikus kísértést, amit az ellenzék nyújthatott.

Bárhogyan is, a tíz év előtti óknoppista dialektikának még volt valami köze a valósághoz. Sok ellenzéki, mielőtt felcsapott az imperializmus ügynökének, marxista vagy hasonló volt. E bírálat mostani, újknoppista továbbfejlesztésének viszont már semmi köze a valósághoz. Kritikusunk már éppen azon volt, hogy leakassza az ősi kardot, levágja a diktatúra mind a hét fejét. Csak balszerencsére kinézett az ablakon, meglátta, hogy odakint mindenféle marxisták, maoisták, trockisták lődörögnek. Ettől úgy elment a kedve, hogy véres kardjáról is elfeledkezett.

Sorok íróját miközben tiltakozó ívekkel, proklamációkkal, szamizdatokkal házalt, az elmúlt évtizedben hozzávetőleg hat-nyolcszáz alkalommal dobták ki vezető értelmiségi, középértelmiségi, egyéb középosztályi lakokból. Egyetlenegyszer sem marxizmus, bakunyinizmus, guevaraizmus miatt. Mindig csak: „szörnyű, kérlek szépen, iszonyú, elviselhetetlen… na, de mégis ez a lehető világok legjobbika!” Amiből következett, hogy aki Kádárt (meg őt, a házigazdát) zaklatja, a végveszélyt hozza a nemzet fejére. Csak nagy néha mondtak mást. „Ez …már …már …már törvénysértés!” – kiáltotta elborzadva egy idősebb úr, aki egyetemes humanizmusáról volt nevezetes.

Ellenforradalmi ideatiprásból, pszichikai ülepedésből, tekintély utáni sóvárgásból, ultramaterializmusból, konzervatív nihilizmusból akkora diadaloszlop épült a kádárizmusnak, hogy még a bibliai Sámson sem tudta volna kirántani a helyéről. Nemhogy még az a pár szerencsétlen, aki az ellenzék volt. Még a nyugodt erő sem bírt vele, még mindig áll!

Az újfajta, neoknoppista kritikus meg nem hogy elvenne belőle, de inkább még hozzátesz. Nem a lényegest, hanem a mellékest kutatja, nem a lőtábla közepét, hanem a peremét veszi célba, nem az igazat, hanem a neki hasznost keresi. Úgy csinosítgatná magát, hogy közben nem mer a tükörbe nézni.

A vatikáni kapcsolat

Történelmi testvérnépünknél, a lengyeleknél, érdekes módon jóval kevesebbet analizálták Kuron vagy Michnik családfáját. Pedig a lengyelek aztán tényleg katolikusok, náluk még a főpapok is istenhívők voltak. Csak nem az a magyarázat, hogy ők tényleg lekapták a régi kardot a fali szögről?

A Time magazin legutóbbi, ’92/8-as száma nagy riportban ismerteti, hogyan próbálta annak idején a Nyugat, Washington, a Vatikán, Ronald Reagan, II. János Pál, az amerikai szakszervezetek, az AFL-CIO, a svéd szocdemek, az otthoni lengyel egyház víz felett tartani a Jaruzelski-puccs idején megroggyantott Szolidaritást. Hogy ezek a magas politikai tényezők általánosságban egyetértettek a lengyel munkások és az ottani demokratikus ellenzék céljaival, azt eddig is tudtuk. A cikkből az derül ki, hogy ennél azért több, konkrétabb is történt. Nem úgy, természetesen, hogy a lengyel földre lépő Szentatya tiarája alól stencilkellékek hullottak volna ki. De majdnem! Őszentségét nem ejtette kétségbe, hogy svéd balosok, szocdemek, mi rosszabb, lutheránusok csempésznek sokszorosítógépeket a lengyel plébániákra. (Ez már …már …vámsértés! – kiáltotta volna iszonyodva a mi egyetemes humanistánk.) Megeshetett, hogy a paplakok padlásáról egykori marxisták pincéje felé vándorolt a fekete áru. Őszentsége még ezt is kibírta!

Jó emlékű, vagány öregurak, Reagan elnök meg a pápa! Jól aláfűtöttek Brezsnyevnek!

Dieser Kuckuck

Már megint ő. Még mindig. De talán már nem sokáig…

Közelről, távolról, jobbról, balról, mindenfelől szól a német nyelvű dalocska kakukkmadara. Szüntelen incselkedésével már-már őrületbe kergeti a zöld erdő muzikális vándorát.

De mi történik, ha erdőjárónk nem muzikális, ha nincs hallása a kakukkszóra? Ha nem követi rengetegjébe a dalost, hanem mindjárt az erdőszélen letelepedik, vaskos borítékot terítve maga alá, benne bizonyítvánnyal, valamint annak szöveges mellékleteivel?

Úgy látszik, ebben a párosban valakinek mindenképpen őrülnie kell. Ha nem az erdővándornak, hát a kakukknak. Erre csapkod, arra száll, nem bírja, hogy nem hallgatják. Énekelt már jobbról, középről, fentről, lentről. Most bal felől szól, nem érti, hogy vége a dalnak.

Vigyázzatok azért, szabad sármányok, pintyek, csízmadarak, abban a baloldali erdőrészben! Nézzétek a fészekaljatokat. Amelyik tojás ötször akkora, mint a többi, arra nehogy ráüljetek! Mert akkor kezdődik az egész elölről.

Új történet kezdődik

Borisz Jelcin alighanem sokat adna azért, ha olyan könnyűszerrel szabadulhatna bolsevik kínzóitól, mint ahogy dr. Antall szabadult dr. Torgyántól. De hát az ottani helyzet jóval nehezebb. A hétvégi moszkvai ütközet mindenesetre egy sok évtizedes tendencia végét látszik jelenteni. Eddig, mint jól tudjuk, a bolsevikok verték a többieket. Ez most megváltozott, a többiek verték meg az elégedetlen bolsevikokat. Amihez még az a furcsaság is járul, hogy a történelemben majdnem mindig a tágabb, nagyobb, központosabb hatalmi ambíciók letéteményesei ütik a kisebb hatalmi igényűeket. Nem pedig fordítva, mint most Moszkvában történt. A külvilág biztonsága szempontjából mindenesetre az utóbbi szereposztás a megnyugtatóbb. Ennél is megnyugtatóbb lenne, ha valami bármilyen picinyke demokratikus kibontakozás jönne kiegészülve bármilyen picinyke gazdasági javulással. Ez talán Moszkvában is elfeledtetné az örök körforgást, melynek keretében az egyik üti a másikat, majd a másik az egyiket.

• A hét üzenetei