nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Azt sem tudjuk már, melyik hétről üzengetünk. Annyira összekuszálódtak az ünnepek és a hétköznapok. Akkor meg ne is az időt, hanem a fontosságot vegyük kiindulópontnak. Maradjunk középen, figyeljünk, nehogy kisodródjunk! Az elmúlt héten is ez volt a legfontosabb tennivaló és a következőn is ez lesz.

Tervszerű demokráciát!

Mi vagyunk a béke szigete, oázisa, Kohl kancellár legjobb finnugor tanítványai, őroszlop egy kultúrtektonikai törésvonal mentén, és így tovább. De sokszor elmondtuk már ezeket és mégsem adnak fegyvereket a németek.

Válságövezet vagyunk, mondják, ha nem is saját jogon, hanem a szerbek, horvátok, bosnyákok miatt, legújabban kicsit már a szlovákok és az épülő vízlépcső várható bonyodalmai miatt is.

Az ilyen besorolások ellen kézzel-lábbal védekezni kell, mert aztán könnyen úgy maradunk. Ami azt jelenti, hogy kezdjük már nem olyan kizárólagosnak érezni a kelet–nyugati sodorvonalat. A hatalom újraosztásánál sem annyira az számít akkor már, ki, hogyan viselkedik Bonnban, Párizsban, Brüsszelben. Milyen bátran válaszolta meg a Pozsonyból, Belgrádból, Bukarestből érkező kihívásokat; ennek alapján kapja az elismerést.

Három éve, akár két éve is, nyílegyenesnek látszott a kelet–nyugati tengely. Diplomatatáskát lóbáló, frissen borotvált, dinamikus fiatalemberek lepték el a pesti és nyugat-magyarországi sétálóutcákat. Senki nem merte kinevetni őket, mert hátha tényleg ők a jövő? Válságövezetben, omlásveszély mellett viszont minek mindennap borotválkozni? Amikor a többiek egy hétig sem veszik elő a szappant, és a végén így is, úgy is, egybekategorizálnak… Belső mállás, leépülés, entropikus folyamatok kísérik majd, ha bekövetkezik, a nagy geopolitikai tengelyferdülést. Ezt persze nem szabad megvárni. Jóval előbb ki kell fojtogatni az Európai Közösségből a hiteles csatlakozási menetrendet. A jugoszláviai válság szomorúan példázza, hogy egy váratlan és morálisan kihívó szituáció micsoda tanácstalanságot, összevisszaságot és kapkodást képes kiváltani az Európai Közösség döntéshozóiból. Nekik is szükségük van bizonyos tervszerűségre. És bizony nekünk sem ártana kicsivel több egyenirányítás, leegyszerűsítés. Csak lássuk már azt a jövőt, még ha bürokratikus csőlátással is! Minél előbb, minél több részletet megtudni a közös jövőről, legkevesebb két aláírt okmánnyal bizonylatolva az európai vállalásokat és komolynak látszó ígéreteket. Itthon pedig, amit csak lehet, „tervesíteni”, határidővel, reszortfelelőssel összekapcsolni, és érthető formában a nép színe elé vinni.

Kezd kicsit aggasztóvá lenni a szétszórtság és bizonytalanság, érezni az általános ülepedést. Ha jelenben nem megy, legalább jövő időben jussunk már egy kis élvezethez…

Közjó és pártjó

Jelen időben egyébként leginkább az új magyar luciferizmus sokszínűsége érzékelhető. Dr. Antall József, a fogalom atyja, néhány hete kissé leegyszerűsítve tette ismertté a jelenséget. Örökké csak ellentmond, tagad, visszabeszél. Előbb azért odafigyel, meghallgat. Pimasz, de azért látszik rajta az úri neveltetés. Majd azután, sportkirándulása során, dr. Antallnak egy másfajta, népibb luciferizmussal is szembesülnie kellett. Ez oly módon tagadja a másikat, hogy eleve nem engedi megszólalni. Ebben különbözik egy harmadik, népnemzeti változattól, amely viszont a másik kedvét igyekszik elvenni, még a tagadás tagadásától is. „Göncz Árpád például odasündörgött Tatára, oda Barcelonába” – írja bizonyos k. cs. az augusztus 6-i Magyar Fórumban. Kinek van kedve ilyen szerzőkkel szóba állni, még ha tagadólag is?

Éljen az ablaktalan Brown-mozgás, az igazi luciferi ősállapot! Jaj annak, aki a kijárat felé tapogatózna!

Ezek lumpenpolitikai megnyilvánulások. Nehogy a másiknak is jusson, nehogy már a közjó is gyarapodjék. Hanem csak a párt, a párt és megint csak a párt…

Nem mintha olyan könnyű lenne harc és verekedés közben meg-megállni és a másik zsebébe is tenni valamit. De utólag legalább, mikor már lezárult egy-egy harci szakasz, miért nem lehet kifordítani a zsebeket? A mai napig a legvadabb feltevések, vádak és paranoid gyanakvások övezik például a két év előtti taxisblokád történéseit. Pedig már megvolt, lement az egész. Miért nem lehet egy, mondjuk „tudományos konferencián” összeülni, s ott elmondani, ki, mikor, mit gondolt és cselekedett? Nem kell megijedni, egy ilyen tisztázás még senkiből nem csinál angyalt, mindenki megtarthatja megszokott luciferi státusát…

Államtudományos kutatók

A tudományos, de különösen az ipari kutatók legfőbb vágya is az, hogy amíg lehet, őrizzék régi jó, pokolbeli státushelyeiket. Itt várják ki a valós kereslet eljövetelét. Ez majd csak akkor jön, jelentette ki Pungor akadémikus, a mostani összmagyar tudományos találkozón, amikor megindul az ipari innováció. Addig a sovány állami kenyéren kell tengődniük, s ebből sem mindenkinek jut.

Közhely, hogy a sztálini – nálunk gerői – fejlődéskoncepció túlméretezte, ha nem is pénzben és műszerekben, de épületekben és létszámban az ipari kutatás hálózatát. Pedig nem is annyira az ipar, a vállalatok, hanem a minisztériumi irattárak számára dolgoztak. Inkább kivételnek számított, ha egy kutatási eredményt a gyakorlatban is alkalmaznak. Ugyanakkor a jobb műszakiak szinte menekültek is a kutatóintézeti menhelyek felé, mivel a vállalatoknál alig folyt nem mérnöki munka. A tervszámokat kellett hozniuk és a munkásokat gyötörniük. Ennek következtében kevesen maradtak a vállalatoknál, akik „keresletet” támasztottak volna a tudomány iránt, vagy akárcsak képesek lettek volna ilyen igényeket megfogalmazni.

1968 után ez a helyzet megváltozott, de nem fundamentálisan. Továbbra sem jött létre igazi piac, hiányoztak a piaci indítékok és kényszerek az érdemi fejlesztéshez. Ma viszont már túlságosan is a kényszerek diktálnak. Miközben talán már nem az igénnyel van a baj. Ha lenne pénze, ideje és biztonsága a vállalkozónak, akkor megjönne a kedve is a műszaki fejlesztéshez. De hát hol vagyunk még ettől; ki mer akárcsak fél évre is előre gondolni?

Úgyhogy a magyar műszaki tudósokat eddig mindig elkerülte a jószerencse. Egyébként azokat is, akik nem műszaki tudósok…

• A hét üzenetei