nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Kiegyensúlyozott, nyugodt rekommunikációs erő benyomását keltette a hét végén gyűlésező Magyar Szocialista Párt.

„Helyenként észlelni ugyan bizonyos átmeneti jelenségeket, mint ez a hogyishívják, ez az Antall-kormány is… de az ilyen problémácskák megoldódnak, most már hamarosan visszaállunk…” – jelentette ki, kicsit más szavakkal, Horn Gyula.

Ókínai császárok, Tang – vagy Ming – dinasztiafők szólhattak egykor így a Mennyei Birodalom földjére tévedt nomádokról. Fogják csak, amit érnek, tömjék meg a tarsolyukat! A végén úgyis beolvadnak, felszívódnak, s marad minden ahogyan volt…

Ezenközben az Antall-kormány miniszterei igen tekintélyes számban a politikai fogolyszövetség, a Pofosz szolnoki összejövetelére szerveztek tanulmányutat. Látszatra azért, hogy nyomatékot adjanak Fónay Jenő harcias szavainak, az ő ökle által is intsék a neokádáristákat. Ám borúlátóbb jobboldaliak azt állítják, inkább azért vegyültek politikai foglyok közé a miniszterek, hogy előre ismerkedjenek, barátkozzanak a horngyulai szép jövőben betöltendő saját státusukkal.

Gyalogblokád

És meg is érdemlik a státusfogságot, amennyiben a létminimum alattiak mostani kezdeményezését is úgy figyelik és úgy válaszolják, ahogyan a két év előtti taxisblokádot!

Az sem csak úgy egyszeriben lett, annak is megvoltak az előzményei. Csak épp a kormánytényezők nem figyeltek rájuk. Nem kémkedtek, nem tárgyaltak, sőt még ma is úgy tesznek, mintha nem értenék, mi is történt.

Az idők szomorú jele, hogy ma már nem pénzt keresni, fellendülni vágyó fuvarosok, hanem szegény, didergő gyalogosok állják el egyelőre inkább a felét, harmadát az útnak. Gyűjtik az aláírásokat, követelik a népszavazást. Hátha egy másik kormány, egy másik parlament, egy másik rendszer, akár a pokolbéli ördög vezényletével, valamivel többet segít…

Nem tudni még, meddig terjed ez az akció. Az illetékesek mindenesetre már hozzákezdtek, hogy félremagyarázzák. A hátulsó politikai szándékot vadásszák, akárcsak a taxisblokád idején. Mintha a titkos drótmozgató felfedezése után nem ugyanazt kéne tenni. Vagyis csökkenteni a terhelést, és szerény pénzbeni megváltást ajánlani…

Ha nem marad más, hát el kell venni a gazdagoktól, és oda kell adni a szegényeknek. Nem azért, hogy a kormány a helyén maradjon, és ne boruljanak fel a demokratikus szerkezetek és üzemtervek. Ezt még ki lehet bírni valahogyan. A szomszédságban eleve nem négy, csak két esztendőre választottak, és ők is kibírták, ha nem is könnyen…

Nem biztos azonban, hogy satnya és vérszegény kapitalizmusunk, félkapitalizmusunk is kiállja a demokrácia ügyrendi zavarait. A világbanki ember, a nemzetközi revizor még csak hagyján. Talán nem is baj, ha látja, hogy kimerültek a legalulra kerültek türelmi tartalékai. A külföldi magánbefektető, a bankár, az iparos azonban elvárja, hogy ahová a pénzét viszi, ott a virilista, a módos gazda, vállalkozó és középosztálybeli, esetleg egy katonai junta, ne pedig a szegény ember dirigáljon…

Szívesen mondanék valami szebbet is, de sajnos ez a tapasztalat. A kapitalizmusban a külső látszatnak, a délibábnak is ára van, és jobb ma forintért megvenni, mint holnap dollárért…

Időkényszer, térzubbony


Azért persze magának a demokráciának sem használ, ha felborul a menetrend, és előrejön az új választás. (Igaz, az sem használ, ha nem borul fel…)

Az a pár szerencsétlen, aki még megmaradt demokratának, lassan már így sem igen mer az utcán mutatkozni. A gazdagodást várták tőle, és a szegényedést hozta. Ezt, őszintén szólva, valóban nem könnyű megbocsátani. Kevés kellett, alig néhány hónap a rendszerváltó fordulat után, és a fórumos már azt is eltagadta, hogy képes megkülönböztetni a tulipánt és az ibolyát. Kicsit később, az önkormányzati választások után már a madarak és narancsok kedvelői is okosabban tették, ha nem fedték fel kilétüket…

Ezek után persze megjelentek a politikai látnokok, magánpróféták és csodadoktorok. Leginkább őket űzi és hajtja az idő, ők félhetnek, hogy a demokrácia esetleg mégis időarányosan teljesíti a tervet…

Amihez igen sokat kellene javulnia. Manapság csak nagy néha, minden harmadik-negyedik nekifutásra sikerül megválasztani egy pótképviselőt. (A hét végén Bács-Kiskunban éppen nem sikerült…) Nagyon tisztelem majd, aki ebben a korszakosán és „pártsemlegesen” sanyarú állapotban fél esztendő alatt – ennyivel jön előre a választás, ha úgy alakul, ahogyan a létminimum alattiak szeretnék – meghozza a fordulatot és kibontakozást. Aki magára veszi, hogy fél évvel hamarabb kezdje szidni és káromolni a nép az egyébként esedékesnél.

De persze könnyen úgy is járhatunk, hogy amennyivel előbb megyünk az urnákhoz, annyival később jutunk érvényes végeredményhez és törvényes kormányhoz…

Távol Moszkvától


„Ez nem a professzor! Nyugodtan üthetitek a fejét” – veti oda pribékjeinek Fantomas, a filmbéli rém, felismervén, hogy az agg tudós helyett a maszkírozott Fandor újságírót rabolta el. A tudósra, pontosabban annak fiziológiás oldatban éltetett fejére gonosz világuralmi céljai érdekében tartott igényt.

Mintha Kupa pénzügyminiszter urat is valami hasonló felismerés világosította volna meg az elmúlt hetekben! Mintha ő is ráébredt volna, hogy a professzor nem professzor! Akkor pedig pénz sem jár neki!

„Minek ide ekkora tudomány, ennyi akadémiai meg ipari intézet! Nem a gazdaság, hanem a Szovjetunió miatt épültek ezek, hogy az ottani akadémiát, az ötvenféle minisztériumot utánozzák!”

S csakhogy lássák, gondol azért a tudományra, a jövő tudósaira, megemelte az egyetemi tandíjakat. Az egyetemisták persze azonnal demonstrálni kezdtek, és a maguk módján a tudós akadémikusok is csatlakoztak.

Nem is csak a pénzügyi merénylet miatt, hanem mert tényleg nem látni, hová megyünk, merre tart az átalakulás. A fiskális intézkedések megelőzik a tartalmi elgondolásokat, az akadémiai és felsőoktatási törvényt.

Nem mintha az iparos, a kereskedő vagy mezőgazdász olyan jól látná a jövőt! Őt is a jelen fojtogatja, kiegészítve a Pénzügyminisztériummal. A tudósnak, kutatónak és diáknak azonban általános szokás szerint, kicsit több jövőre, szélesebb rálátásra lenne jogosultsága.

Ez a rálátás most teljesen hiányzik. Mert a magyar tudós, az atomfizikus, a sugárbiológus, ipari robbantástechnológus – bár nem mondták neki, és ha nem akarta, nem is kellett tudnia – részben tényleg azért kapta a laboratóriumát, pénzét és dicsőségét, hogy Moszkva világuralmi törekvéseit segítse. Annyit azonban sosem kapott, hogy tartalékot képezzen, nincs ideje kivárni, míg Berkeley, Oak Ridge, Oxford vagy szerényebb esetben Paks, Tiszaújváros, Újpest, a Tungsram szólítja. Ami moszkvai tetőzettel, de mégiscsak három vagy négy évtizedig épült, az most egy-két sovány esztendő alatt a talajszintig rombolódhat. Magával rántva a felsőbb, majd az alsóbb iskolát is.

Úgyhogy itt, a tudományban, oktatásban – nem úgy, mint a gazdaságban, ahol a pénznek kell beszélnie, és nagyon rossz, ha rajta kívül még valaki más is beszél – tényleg kell valami nemzeti elgondolás és jövőkép, amihez a pénzügyi szerv is igazodik. Mert különben lesz belőlünk egy teljesen szétszórt, széthullott, hányódó és széllelbélelt társulat. Akkor aztán nyugodtan lehet ütni bármelyikünk fejét, mert biztos, hogy egyikben sem rejtőzködik professzori agyvelő…

• A hét üzenetei