F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Hogy a kormány nem tulajdonít különösebb fontosságot a javaslatnak, azt az is mutatta, hogy a vitát egy kényszerűségből támadt késő esti napirendi lukba próbálták begyömöszölni. A törvényi előírások szerint ugyanis a jövő évi költségvetés sarokszámait (az egyes fejezetek kiadási és bevételi főösszegeit) november 30-áig kellett volna a parlamentnek megszavazni. A feladatot azonban – éppen az utolsó pillanatban benyújtott kormánypárti módosító indítványok miatt – nem sikerült határidőre teljesíteni. Ezek után nem volt különösebb jelentősége annak, hogy a szavazásra 1-jén késő este vagy 2-án délelőtt kerül sor. A kormány mégis presztízskérdésnek tekintette, hogy a végszavazás még elsején lebonyolódjék. Ezért a költségvetési bizottságnak a szavazás előtti számszaki ellenőrzés érdekében sürgősen össze kellett ülnie. Így támadt kényszerszünet, és így kezdődhetett meg este 10 után néhány perccel a Világkiállítási Alapról szóló javaslat vitája. Nem teljesen zökkenőmentesen. Kuncze Gábor, az SZDSZ vezérszónoka, aki tagja a költségvetési bizottságnak is, például ingajáratban közlekedett a bizottsági tárgyaló és a parlamenti ülésterem között, mert elvileg mindkét helyen szükség lett volna rá. Beszédét az első nekifutás alkalmával a második mondat közepén kénytelen volt félbeszakítani, hogy haladéktalanul a bizottsági ülésre siessen. Szerencsére második nekifutásra, éjjel fél 12-kor egyetlen lendülettel végigmondhatta vezérszónoklatát.

Elszállt a mámor

A vitából egyébként egyértelműen kiderült, hogy a tavalyi optimista jövendöléseket, a hazafias érzelmektől fűtött hitbuzgalmi meg- és kinyilatkozásokat nem igazolta az idő. Ahogy Jávor Károly (MDF) fogalmazott: az elmúlt évben nagyon sok emberrel elhitették, hogy azért, mert a világkiállítás általában jó dolog, mert a világkiállítás általában élénkítően hat a vállalkozásokra, a magyar világkiállítás is feltétlenül sikeres lesz, a magyar világkiállítás is példátlan lendületet ad majd a gazdaságnak. Az Országgyűlés úgy döntött a világkiállításról, hogy nem tudta, miről dönt. Mostanra elszállt a mámor, ideje lenne végre szembenézni a realitásokkal.

Kuncze Gábor már azt is riasztó jelnek tekintette, hogy amikor Barsiné Pataky Etelka mint frissen kinevezett főbiztos, átvette a programiroda vezetését, kijelentette: „Mindent elölről kell kezdeni!” Hiszen még sokan emlékeznek azokra a régebbi híradófelvételekre, amelyeken Baráth Etelét lehetett látni a mögötte tornyosuló hatalmas iratkötegekkel, azt a látszatot keltve, mintha itt hosszú ideje szorgos előkészítő munka folyna, s így alapos tervtanulmányok, gondosan előkészített projektek tucatjaira támaszkodhat az új kormánybiztos. Szomorú lenne, ha kiderülne, hogy a vaskos iratkötegeket a levéltárból kölcsönözték ki a forgatásra.

Ám ennél is szomorúbb, hogy a tavalyi döntés kicsikarásában jelentős szerepet játszó hangzatos irányelvek egyáltalán nem érvényesülnek, az előkészületeket nem sikerült azokra a pályákra terelni, amelyeket oly kívánatosnak, oly lelkesítőnek és oly lehetségesnek tartottak a megrendezés mellett kardoskodók, mondván: ha így járunk el, nemhogy a lakosság túlzott anyagi áldozatvállalására nem lesz szükség, hanem a jótékony hatások valóságos özönére számíthatunk.

Mire vállalkoztunk?

A megoldás kulcsa – mondták sokan – a vállalkozói alapon rendezett expo. A világkiállítási törvény ki is mondja: az állami költségvetésből 1996-ig éves ütemezésben 1990-es évi áron 17 milliárd forintot kell biztosítani, s a világkiállítás további központi költségvetési hozzájárulásban nem részesülhet. A nagyobb nyomaték kedvéért, illetve a terv kivitelezhetőségének az illusztrálására az is elhangzott a tavalyi vitában, hogy máris 8 milliárd dollár értékű előzetes vállalkozói felajánlkozás gyűlt össze, nem lehet tehát kérdéses, hogy igen jelentős befektetési hajlandóságra lehet számítani. Az azóta eltelt egy évben viszont nyoma sem volt annak, hogy ez a tömeges érdeklődés valóban megvolna. Olyannyira, hogy Kuncze Gábor megjegyezte: a tavalyi állítások minden valószínűség szerint – finoman fogalmazva – nem feleltek meg a valóságnak.

Mintha erősen megcsappant volna a vállalkozókat tömörítő szervezetek lelkesedése is. A Gazdasági Kamara, az IPOSZ, a VOSZ és számos további szervezet képviselői egybehangzóan arról panaszkodnak, hogy képtelenek hozzájutni a szükséges információkhoz, hogy még mindig nem tudják, hol és hogyan lehetne kapcsolódni a világkiállításhoz. Az sem a gazdaságélénkítő hatásoknak kedvez, hogy az előzetes elképzelésekhez képest az expo jelentősen összezsugorodott, s mindmáig nem születtek meg azok a döntések, amelyek a magyar vállalkozók és vállalkozások bekapcsolódását megkönnyítenék.

Amikor az 1991-es viták során többen kétségbe vonták egy vállalkozói alapon megrendezendő világkiállítás realitását, akkor az volt a válasz, hogy a kérdést nem statikusan, hanem dinamikusan kell szemlélni. A vállalkozóknak nem önmagában az expo, hanem az utóhasznosítás lehetőségei az igazán vonzóak. Mára azonban kiderült, hogy a világkiállítási terület s vele az épületek jelentős része az egyetem tulajdonába kerül majd. Márpedig elég egy futó pillantást vetni a jövő évi költségvetés idevágó előirányzataira – jegyezte meg Kuncze Gábor –, hogy belássuk: az ilyen jellegű utóhasznosítástól nemigen lehet komoly hasznot remélni. Magyarán: ezek a beruházások további költségvetési kiadásokat indukálnak majd. Valószínűleg kezdi ezt belátni a kormány is, mert a törvénytervezet ügyes fordulattal már nem az expo-beruházások utó-, hanem az egyetemi épületek előhasznosításáról beszél.

Lehet pár milliárddal több?

Ilyen körülmények között természetesen a 17 milliárdos költségvetési hozzájárulási limit sem tartható. „Ahelyett, hogy több száz milliárdos értékű, vállalkozói, önkormányzati tulajdonban megtestesülő haszna lenne a világkiállításnak, most fölszálltunk egy olyan vonatra, amely egyre több és több pénzt követel a költségvetéstől, tőlünk, az országtól.” A Bechtel cég által nemrégiben elkészített finanszírozási modell szerint a Világkiállítási Alap bevételei között a törvényben rögzített 17 milliárdon felül máris további költségvetést érintő tételek szerepelnek. A privatizációs bevételekből például 4 milliárd forintot kívánnak expo-célokra fordítani. A tervek között szerepel az ún. innovációs felsőoktatási kötvény kibocsátása 13 és fél milliárd forint értékben. Ez a későbbi egyetemi hasznosítású beruházások megvalósítását szolgálja. A kamattörlesztés már 1993-tól további terheket ró a költségvetésre. Arról nem beszélve, hogy az 1996-tól esedékes tőketörlesztés majd a következő kormánynak okoz fejfájást.

De nemcsak az a baj, hogy a költségvetési hozzájárulás mértéke jelentősen meg fogja haladni a törvényben rögzített összeget. A pénz felhasználása sem az eredeti terveknek, illetve a korábbi hangzatos ígéreteknek megfelelően alakul. A kiindulópont az volt, hogy mivel a világkiállítás területén, vagyis a „kerítésen belül” a beruházások költségeinek túlnyomó többségét a vállalkozói befektetések biztosítják majd, a költségvetési hozzájárulás nagy részét a Budapestnek hosszú távon is hasznos és a fővárosba érkező külföldi látogatók fogadását is megkönnyítő járulékos infrastrukturális beruházásokra lehet fordítani. A mostani törvényjavaslat kiadási listája viszont már csupa „kerítésen belüli” tételt tartalmaz.

Ha ehhez hozzátesszük, hogy éppen most csökkentette a parlament 20 százalékkal a személyi jövedelemadó önkormányzatoknál maradó részét, és a jövő évi költségvetésben a fővárosnak a világkiállítással szorosan összefüggő infrastrukturális beruházásaira (pl. Lágymányosi híd) is lényegesen kevesebbet irányoztak elő, mint ahogy az az eredeti ütemezésben szerepelt, akkor világossá válik, hogy a főváros nem lesz képes teljesíteni azokat az elvárásokat, amelyeket ezen a téren a világkiállítás vele szemben támaszt. Márpedig – ahogy Kuncze Gábor megjegyezte – a külföldi látogató lényegesen több időt fog eltölteni a városban, mint a kiállításon, és elsősorban az ott szerzett tapasztalatai alapján alkot majd véleményt az országról.

Csak a főbiztos biztos

Minél több és minél súlyosabb kérdések fogalmazódnak meg a világkiállítás előkészítése kapcsán, annál nagyobb hatalom összpontosul a főbiztos, Barsiné Pataky Etelka kezében. Ő a programiroda vezetője, a Világkiállítási Tanács elnöke, s a mostani javaslat korlátlan rendelkezési jogot biztosít számára az alapba juttatott pénzek felett, ráadásul arra is felhatalmazza, hogy zártkörű versenytárgyalásokat hirdessen meg, sőt, versenytárgyalás nélkül adjon ki megbízásokat. Mindez szögesen ellentmond az államháztartási törvény érvényben lévő rendelkezéseinek, úgyhogy e példátlanul nagyvonalú jogosítványok biztosításához az alapról szóló törvénytervezetben az államháztartási törvény módosítására is javaslatot kellett tenni.

„Az alap működésének szabályozásánál azt is figyelembe kell venni, hogy a világkiállítás megvalósítása olyan ideiglenes, egyszeri, különleges esemény, amely a gazdálkodásra és a költségvetési pénzeszközök felhasználására vonatkozó általános szabályokon túlmenően speciális szabályok alkalmazását is szükségessé teszik” – szól az indoklás.

Pedig úgy tűnik, hogy a főbiztos asszony távolról sem sáfárkodik olyan jól korlátlan hatalmával. „Eltelt egy év, és igazából a világkiállítási munkák még meg sem kezdődtek” – mondta Pál László a parlamenti vitában.

Nem véletlen, hogy a tavaly még elkötelezetten világkiállítás-párti MSZP képviselője kijelentette: „Az egy év tapasztalatai alapján, az elvégzett munka alapján, az erről szerzett ismereteink alapján, és a benyújtott, az alapról szóló törvényjavaslat alapján mi nem tudjuk tovább támogatni a világkiállítást.”

• Beszélő