Skip to main content

Jacare tinga, arapaima, onca preta / Meciar / Keleti / Demokratista realizmust!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Ha médiavita, akkor Magyarország” – riad fel álmából a világutas. Bár nagy nemzeti polémiánk monoton, kataton unalma mindjárt vissza is ringatja.

A semminél azonban még ez is jobb, legalább ily módon jelezzük felségterületeinket! Ez az igény teljesen újszerű, hisz jóformán csak tegnap bontottuk el a vasfüggönyt, és bizonyos értelemben antiliberális is. Miként azonban a Dráva mentén fészkelő kormoránok megritkítása mutatja (ha ugyan nem egy nagy hazugság az egész, és „horvátok” alatt nem Horváth fővadász urat és kompániáját kell érteni), a határok átjárhatóságának, spiritualizálásának, transzparenciájának is megvannak a majdnem mondtam, határai.

Nem mintha ez a nagy átjárhatóság kizárólagosan csak bennünket károsítana. Lőrincz László úr, a nagy hírű vasi mesterhorgász például arról számol be, hogy pisztráng utáni vágyában osztrák területre tévedt, nem is teljesen szándéktalanul, s csak legnagyobb sebességű futásával sikerült hazamenekülnie az üldöző osztrák határőrök elől. A globális, nagy volumenű bioszféra-rombolás mellett, ami legrosszabb esetben, mint Bősnél, nagyszabású határsértésekkel is párosul, most már ezek a kisipari formák is kezdenek elharapódzni.

Jacare tinga, arapaima, onca preta

Azzal a férfiúval, aki gyerek- és kiskamasz-korában nem tanulta meg, mik ezek, és semmit el nem olvasott Amazonas-járó Molnár Gábortól, nincs mit tárgyalnom. Csak a hölgyek kedvéért árulom el: ezek a brazil őserdőket, vizeket, mocsarakat lakó hüllők, halak, ragadozók. Veszélyeztetett „biodiverzitások”, amelyek mentésére, megőrzésére – ennyi már kiderült a riói környezetvédelmi óriástalálkozón – az Egyesült Államok nem szívesen áldozná dollárait. Ez a fukarság, tekintve, hogy az eddigi pénzeket leginkább különböző katonai junták vágták zsebre, nem is teljesen érthetetlen.

Annál nehezebben érthető viszont az Antall-kormány itthoni biofukarsága. Miközben az egész rendszerváltás, az egész mostani demokrácia, ha valamiből, hát a zöld mozgolódásokból nőtte ki magát (persze, nem sokra mentek volna a szovjet összeomlás, Gorbacsov nélkül), az Antall-kormány mintha teljesen elfeledkezett volna a környezetről meg a védelmezőiről. Holott ezen a területen az MDF őssejtjei, korai támogatói meg a különféle keresztény világképű csoportok talán erősebbek voltak, mint a többiek. Óhatatlan, hogy a természet konzerválásában bizonyos „konzervatív”, vagy ha jobban tetszik, posztmodern mozzanatok is szóhoz jussanak.

Ennek a jó kezdésnek azonban alig ismerhető fel valamilyen folytatása a kormány későbbi, maradékelvre, klientizmusra, felelősség-áthárításra alapozott környezetvédelmi ügyködésében. Pedig hát szinte ez lenne az egyetlen olyan terület, ahol a nemzeti egység hiányáról panaszkodó kormányzat kevés pénzből valami egységfélét hozhatna össze. Sorok írója például, bár politikailag alig tudná megnevezni, kivel menetelne szívesen együtt, a szennyvizet bármikor, bárkivel hajlandó együtt tisztítani.

Csak ehhez kellene valami kezdő lökés, össznemzeti fantázia és program. Amit nem helyettesít a mostani hatalmi és hatásköri tolakodás, terméketlen jogászkodás.

Meciar

Mára talán már, keresztény emberhez illő módon, Carnogursky, a bukott szlovák miniszterelnök is szánja-bánja környezet ellen elkövetett vétkeit. Nem sokat segített rajta a nyakas földmunka, a C változat. Alaposan leiskolázták a helyi nacionál-komszocosok. A győztes Meciar – bár nem tudok róla, hogy Carnogurskyhoz hasonlóan vízépítő fivérei lennének – csak még agresszívebben szorgalmazza majd a bősi munkálatokat. Azért is hoztam elő ezt a bioszféra-kérdést, hogy emlékeztessek rá: amíg lehet és mód van rá, maradjunk az ökológiánál. Ne népek és nemzetek végharcaként vívjuk a csatát, és főleg úgy ne, hogy itteni keresztény-konzervatívok küzdenek ottani, de nem csak ottani, hanem egyetemes kelet-európai túlsúlyra törekvő nacionál-komszocosokkal.

Keleti

Máris hallani hangokat, ugyanis, amelyek összefüggésbe hozzák a szlovákiai eseményeket a kisbéri fejleményekkel. Végre-valahára megtört a jég ebben az ominózus választókörletben, már majdnem minden harmadik jogosult az urnához járult. Mint ismeretes, a jó kiállású, magát a román forradalom idején tiszta, világos elméjű férfiúként bemutató, volt katonai szóvivő, Keleti György, az MSZP színeiben, utcahosszal verte a többieket. Őt az Antall-kormány nemrégiben menesztette, és ez a jelek szerint behozhatatlan választási előnyt jelent. (Az MDF-jelölt Pongrácz úr bölcsen tenné, ha egy időre úgyszintén kirúgatná magát…)

Talán mindez nem lenne nagyon fontos, ha a hitüket veszített kormánypártiak nem úgy értelmeznék Meciar és Keleti egyidejű előretörését, mintha itt valami általános természeti törvény, geopolitikai végzet munkálkodna. Mintha ezek a jelenségek, legalábbis Keleti előretörése, semmilyen összefüggésben sem lenne az Antall-kormány működésével. Amely kormányzat idestova álló esztendeje azt tekinti legfőbb küldetésének, hogy válogatott beadványokkal és beterjesztésekkel gyötörje Göncz Árpádot, a köztársaság elnökét. Mivel ez a végvidék így is, úgy is Meciar és Keleti földje, legjobb száraz, terméketlen jogászkodással elütni az időt. Holott ez csak a rossz politizálás földje…

Demokratista realizmust!

Mivel a közelmúltban olyan vádak érték a magyar újságírókat, hogy túl okosak akarnak lenni, tudósítás helyett inkább ők maguk politizálnak, bölcsebbek akarnak lenni maguknál a politikusoknál, ez alkalommal nem merem elárulni, mi a helyes politika ezen a földön és ebben a szituációban…

Helyette inkább a művészeket próbálom segítségül hívni, őket szeretném társadalmi küldetésükre ébreszteni. Egyszer már, a szocialista realizmusban, küldetésüknél voltak. Nemcsak a jelent ábrázolták, de a jövőbe vezető utat is felmutatták. Bár talán jobb lett volna nem eljutni a felmutatott jövőbe… Nem baj, még egyszer meg kell próbálni, de most már a „demokratista realizmus” talaján.

Konkrét útmutatásra vágyó tisztelt olvasónknak a leginkább azt ajánlanám, nézzen körül a most megnyitott „Idegen – szép” kiállítássorozat egyik vagy másik termében. Emeljük ki például Szurcsik József kétrészes, erőteljesen figurális tábláját! A felső részen két keménykötésű úr áll szemközt, és Rambo-kést tart egymásra. Az alsó táblán a két úr már egymás kezét szorongatja, méghozzá az egyik jobbja a másik balját.

Ez az újfajta, jövőbe mutató demokratista realizmus alapja! A szabadság, az alternatíva, a meglepetés, az okos játék a lehetőségekkel.

Erre kéne a kormánypolitikusoknak is figyelemmel lenniük. Mindenekelőtt haladéktalanul beszüntetni a jelenlegi unalmas médiázást, jogászkodást, beadvány- és beterjesztés-politizálást.






































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon