„Ha médiavita, akkor Magyarország” – riad fel álmából a világutas. Bár nagy nemzeti polémiánk monoton, kataton unalma mindjárt vissza is ringatja.
A semminél azonban még ez is jobb, legalább ily módon jelezzük felségterületeinket! Ez az igény teljesen újszerű, hisz jóformán csak tegnap bontottuk el a vasfüggönyt, és bizonyos értelemben antiliberális is. Miként azonban a Dráva mentén fészkelő kormoránok megritkítása mutatja (ha ugyan nem egy nagy hazugság az egész, és „horvátok” alatt nem Horváth fővadász urat és kompániáját kell érteni), a határok átjárhatóságának, spiritualizálásának, transzparenciájának is megvannak a majdnem mondtam, határai.
Nem mintha ez a nagy átjárhatóság kizárólagosan csak bennünket károsítana. Lőrincz László úr, a nagy hírű vasi mesterhorgász például arról számol be, hogy pisztráng utáni vágyában osztrák területre tévedt, nem is teljesen szándéktalanul, s csak legnagyobb sebességű futásával sikerült hazamenekülnie az üldöző osztrák határőrök elől. A globális, nagy volumenű bioszféra-rombolás mellett, ami legrosszabb esetben, mint Bősnél, nagyszabású határsértésekkel is párosul, most már ezek a kisipari formák is kezdenek elharapódzni.
Jacare tinga, arapaima, onca preta
Azzal a férfiúval, aki gyerek- és kiskamasz-korában nem tanulta meg, mik ezek, és semmit el nem olvasott Amazonas-járó Molnár Gábortól, nincs mit tárgyalnom. Csak a hölgyek kedvéért árulom el: ezek a brazil őserdőket, vizeket, mocsarakat lakó hüllők, halak, ragadozók. Veszélyeztetett „biodiverzitások”, amelyek mentésére, megőrzésére – ennyi már kiderült a riói környezetvédelmi óriástalálkozón – az Egyesült Államok nem szívesen áldozná dollárait. Ez a fukarság, tekintve, hogy az eddigi pénzeket leginkább különböző katonai junták vágták zsebre, nem is teljesen érthetetlen.
Annál nehezebben érthető viszont az Antall-kormány itthoni biofukarsága. Miközben az egész rendszerváltás, az egész mostani demokrácia, ha valamiből, hát a zöld mozgolódásokból nőtte ki magát (persze, nem sokra mentek volna a szovjet összeomlás, Gorbacsov nélkül), az Antall-kormány mintha teljesen elfeledkezett volna a környezetről meg a védelmezőiről. Holott ezen a területen az MDF őssejtjei, korai támogatói meg a különféle keresztény világképű csoportok talán erősebbek voltak, mint a többiek. Óhatatlan, hogy a természet konzerválásában bizonyos „konzervatív”, vagy ha jobban tetszik, posztmodern mozzanatok is szóhoz jussanak.
Ennek a jó kezdésnek azonban alig ismerhető fel valamilyen folytatása a kormány későbbi, maradékelvre, klientizmusra, felelősség-áthárításra alapozott környezetvédelmi ügyködésében. Pedig hát szinte ez lenne az egyetlen olyan terület, ahol a nemzeti egység hiányáról panaszkodó kormányzat kevés pénzből valami egységfélét hozhatna össze. Sorok írója például, bár politikailag alig tudná megnevezni, kivel menetelne szívesen együtt, a szennyvizet bármikor, bárkivel hajlandó együtt tisztítani.
Csak ehhez kellene valami kezdő lökés, össznemzeti fantázia és program. Amit nem helyettesít a mostani hatalmi és hatásköri tolakodás, terméketlen jogászkodás.
Meciar
Mára talán már, keresztény emberhez illő módon, Carnogursky, a bukott szlovák miniszterelnök is szánja-bánja környezet ellen elkövetett vétkeit. Nem sokat segített rajta a nyakas földmunka, a C változat. Alaposan leiskolázták a helyi nacionál-komszocosok. A győztes Meciar – bár nem tudok róla, hogy Carnogurskyhoz hasonlóan vízépítő fivérei lennének – csak még agresszívebben szorgalmazza majd a bősi munkálatokat. Azért is hoztam elő ezt a bioszféra-kérdést, hogy emlékeztessek rá: amíg lehet és mód van rá, maradjunk az ökológiánál. Ne népek és nemzetek végharcaként vívjuk a csatát, és főleg úgy ne, hogy itteni keresztény-konzervatívok küzdenek ottani, de nem csak ottani, hanem egyetemes kelet-európai túlsúlyra törekvő nacionál-komszocosokkal.
Keleti
Máris hallani hangokat, ugyanis, amelyek összefüggésbe hozzák a szlovákiai eseményeket a kisbéri fejleményekkel. Végre-valahára megtört a jég ebben az ominózus választókörletben, már majdnem minden harmadik jogosult az urnához járult. Mint ismeretes, a jó kiállású, magát a román forradalom idején tiszta, világos elméjű férfiúként bemutató, volt katonai szóvivő, Keleti György, az MSZP színeiben, utcahosszal verte a többieket. Őt az Antall-kormány nemrégiben menesztette, és ez a jelek szerint behozhatatlan választási előnyt jelent. (Az MDF-jelölt Pongrácz úr bölcsen tenné, ha egy időre úgyszintén kirúgatná magát…)
Talán mindez nem lenne nagyon fontos, ha a hitüket veszített kormánypártiak nem úgy értelmeznék Meciar és Keleti egyidejű előretörését, mintha itt valami általános természeti törvény, geopolitikai végzet munkálkodna. Mintha ezek a jelenségek, legalábbis Keleti előretörése, semmilyen összefüggésben sem lenne az Antall-kormány működésével. Amely kormányzat idestova álló esztendeje azt tekinti legfőbb küldetésének, hogy válogatott beadványokkal és beterjesztésekkel gyötörje Göncz Árpádot, a köztársaság elnökét. Mivel ez a végvidék így is, úgy is Meciar és Keleti földje, legjobb száraz, terméketlen jogászkodással elütni az időt. Holott ez csak a rossz politizálás földje…
Demokratista realizmust!
Mivel a közelmúltban olyan vádak érték a magyar újságírókat, hogy túl okosak akarnak lenni, tudósítás helyett inkább ők maguk politizálnak, bölcsebbek akarnak lenni maguknál a politikusoknál, ez alkalommal nem merem elárulni, mi a helyes politika ezen a földön és ebben a szituációban…
Helyette inkább a művészeket próbálom segítségül hívni, őket szeretném társadalmi küldetésükre ébreszteni. Egyszer már, a szocialista realizmusban, küldetésüknél voltak. Nemcsak a jelent ábrázolták, de a jövőbe vezető utat is felmutatták. Bár talán jobb lett volna nem eljutni a felmutatott jövőbe… Nem baj, még egyszer meg kell próbálni, de most már a „demokratista realizmus” talaján.
Konkrét útmutatásra vágyó tisztelt olvasónknak a leginkább azt ajánlanám, nézzen körül a most megnyitott „Idegen – szép” kiállítássorozat egyik vagy másik termében. Emeljük ki például Szurcsik József kétrészes, erőteljesen figurális tábláját! A felső részen két keménykötésű úr áll szemközt, és Rambo-kést tart egymásra. Az alsó táblán a két úr már egymás kezét szorongatja, méghozzá az egyik jobbja a másik balját.
Ez az újfajta, jövőbe mutató demokratista realizmus alapja! A szabadság, az alternatíva, a meglepetés, az okos játék a lehetőségekkel.
Erre kéne a kormánypolitikusoknak is figyelemmel lenniük. Mindenekelőtt haladéktalanul beszüntetni a jelenlegi unalmas médiázást, jogászkodást, beadvány- és beterjesztés-politizálást.
- A hét üzenetei [6]