Skip to main content

Meghalni Szomáliáért?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A magyar kormány eleget kíván tenni az amerikai kérésnek, és kész részt vállalni az ENSZ szomáliái akciójához kapcsolódó egészségügyi és szállítási feladatokból. Sőt, a kormány azt is javasolni fogja a parlamentnek, hogy járuljon hozzá néhány századnyi önkéntes alapon összeállítandó katonai egység részvételéhez is. Megborzongató hír, hideglelős dilemma. Nehéz kategorikusan állást foglalni, de a parlamentnek rövidesen épp ezt kell tennie.

Az ENSZ szomáliái akciója jogszerű és kétségtelenül humanitárius célkitűzéseket szolgál. Akik „élből” elutasítják a magyar részvételnek még a gondolatát is, csak akkor következetesek, ha az utóbbi időben nem szidták „a Nyugatot”, amiért semmit sem tesznek Boszniáért. S ha sohasem gondoltak arra, hogy az amerikaiaknak ötvenhatban illett volna segíteniük…

Azt is figyelembe kell venni, hogy a nemzetközi intézményrendszerbe való beilleszkedésnek ára van: elvárásokat kell teljesíteni. Az ilyen akciókban való részvételt is elvárják. George Bush aligha a magyar kormány jóindulatáért esdekelt, amikor levelét megírta. Sokkal inkább nyomásgyakorlásról van szó. Emiatt megsértődni nem érdemes. Magyarországnál sokkal hatalmasabb országok is ki vannak téve ilyen nyomásnak. A németek épp most módosítják alkotmányukat, amely ez idáig súlyos történelmi okokból tiltotta német katonák bevetését a NATO területén kívül.

Másfelől viszont… Ha a parlament jóváhagyja a kormány javaslatát, ha a magyar önkénteseket tényleg bevetik, akkor veszteség is lesz: közülük sokan meg fognak halni. Igaz, azoknak az országoknak is lesznek veszteségei, amelyek már ott vannak. Csakhogy nyugodtan feltételezhetjük, hogy, mondjuk, az amerikai katonák – hivatásosok – némileg jobb kiképzésben részesültek és így felkészültebbek, mint a majdani magyar önkéntesek. S ha igaz az, hogy a gyakorlótéren elhullajtott verejték vért spórol a harctéren, a következményeket könnyű megjósolni.

A nyugati integrációhoz fűződő magyar reményekből ez idáig nem sok teljesült be. Talán nem kellene túlzottan sietni azzal, hogy olyasminek fizessük meg az árát, amit még meg sem kaptunk. Különös tekintettel arra, hogy fizetni nem „mi” fogunk, hanem azok az ilyen-olyan okból önkéntesek, akik meg fognak halni.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon