nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

A kormánypártok nem tettek ugyan le arról, hogy erkölcsi csapást mérjenek a köztársaság elnökére, de elnapolták, mint mondják, „bejegelték” tervezett parlamenti nagyakciójukat. A heves vérű népi avantgárdot, Balaskó Jenőt azonban nem lesz könnyű lehűteniük. „Lelkükből kilógó sárga fogaikkal a sarkokból is kiharapják a pókot, ha nem az ő érdekük javára szövi hálóját” – írja a hétfői Új Magyarországban. Az elnököt maguk előtt toló, dr. Antall ellen áskálódó komszoliberálisok viselkednek ilyen furcsa módon, ki mások is viselkedhetnének?

Jól mutatja ez – még ha le is vonjuk a költői ráadást –, milyen hosszúra, milyen mélyre nyúlik a médiaügy szakálla. Bele az ősrétegekbe, a sámáni víziókba, mitikus átkokba, ráolvasásokba. Olyan ez már, mint a szerelem, mint egy végzetes szenvedély, amit csak bejegelni lehet, de abbahagyni nem…

Pont

Mellesleg erről is van szó, szerelemről, nemzetszerelemről, szépséges Pannóniánk kegyeiről! Mely kegyeket már elnyerni sem könnyű, s még nehezebb megtartani. Ezt tanulgatja, s ezért kiált most sámáni átkokat Balaskó Jenő meg a többi népnemzeti, jobbradikális, jobbkonzervatív férfiú.

Csúnyán ki lett szúrva velük, panaszolják. Rájuk ruházták a mások adósságát, nem segítenek nekik, nem engedik, hogy megmagyarázzák a szituációt, sőt, minden régi bajért is őket teszik felelőssé. Ezért kell a médium, hogy végre ki tudnák már magyarázni magukat, elmondanák, mi a tényleges helyzet…

Ezt mondják, de csak falból, férfiúi szeméremből. Mert akinek csak ennyi a baja, az – lévén kormánypárti – könnyen segít magán. Szerez egy-két jó barátot, hű csatlóst, jól megpakolja a zsebét.

Az igazi patriótát ez nem nyugtatja meg. Hátha még mindig nem jutott el vallomása szépséges Pannóniánk fülébe, hátha épp a harmadik levél, a negyedik üzenet hozza meg az áttörést… Ezért kell neki az összes levélpapír, postagalamb, frekvencia…

Nem hiszik el, de mindezt nem gúnyos célzattal mondom. A demokratikus ellenzék már régen átment ezen a fájdalmas processzuson. Ha nem lenne szerénytelenség, akár saját avult irományaimat is felhozhatnám példának. Feketén-fehéren leíródott, már 1982 tájékán, hogy ha bennünket, szamizdatosokat be is kerít, gettóba is zár a hatalom, eljönnek majd szövetségeseink, a népi, nemzeti demokraták, az elsöprő többség, és övéké lesz a jövő. Amiből következik, hogy a magunkfajták már a nyolcvanas évek legelején, látva a Szolidaritás és a lengyel munkásforradalom itthoni fogadtatását, nem hitték, hogy mindenki velük menetel. Az indulásnál, a hetvenes években még azt hitték…

De amíg idebent voltak az oroszok, amíg Ceausescu az erdélyi falvakat rombolta, Kádár ingyen adogatta a Duna vizét, valóban mindenki, úgy értem, minden rendes ember, kicsikét „népnemzeti” volt Magyarországon… De hát, mint minden, ez is változik, ez is ki van téve a körülmények hatalmának.

Ha nagyon cinikus akarnék lenni, azt is mondhatnám, hogy miként a magunkfajta preliberális a nyolcvanas évek elején a népnemzetiek többségével vigasztalta magát, úgy most vigasztalják ők magukat a liberálisok eljövendő többségével. Helyette azonban csak annyit mondok, ismerjék fel végre, milyen sokféle fátyol és lepel takarja szépséges Pannóniánkat, maradjanak a helyükön, ne akarjanak mindent egyszerre. Ha egyszer már „bejegelték” foglalási szándékaikat, akkor hagyják is így…

Ellenpont

II. (Hitszegő) Keresztély dán király 1520-ban elhatározta, hogy az egyedül üdvözítő római hitre és államformára, a dán–svéd perszonálunióra téríti vissza a lázadozó, adófizetést megtagadó svédeket. Csakhogy hiába ostromolta sokáig, nem tudta bevenni Stockholm városát. Paktumot ajánlott ezért: hadd legyen ő a névleges uralkodó, legyen a hit meg az adó névleges, s maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Javaslata annyira megtetszett a svéd uraknak, hogy tenyerébe csaptak, beengedték a városkapun, megkoronázták. Utána három napig és három éjszaka folyt a nagy mulatság. Úgy a harmadik éjszakán, mikor már katonái és kliensei is megfelelő számban a városba jutottak, a király új felismerésre jutott. Mégiscsak nagy pimaszok, eretnekek ezek a svédországi uraságok! Így lázadozni a törvényes király meg a pápa ellen! Meg aztán, ha nem prédálja fel a várost, miből fizesse ki a zsoldoshadat meg a hitelező Hanza-bankárokat?

Miközben a svéd uraságok vígan báloztak, mulatoztak, a serény uralkodó – lévén ő maga jogtisztelő ember – egyházi és világi különbizottságok elé utalta az ügyüket. Bizony, a lázadó urak bűnénél már csak a papok eretneksége szörnyűbb, állapították meg a királyi albizottságok. Akkor már mit volt mit tenni, mindjárt másnap, 1520. november 8-án vagy nyolcvan svéd méltóságnak volt kénytelen fejét venni a király.

Vasa Gusztáv úr azonban magánál volt. Idejében elmenekült, s a földmívesek, pásztorok, halászok és szénégetők élére állt. Hiába üzengetett Keresztély király: bolond paraszt, hát ennyivel is kevesebb a földesurad! Nem hallgattak rá, pedig nem is a kivégzések miatt izgultak. Az ilyesmi ebben az időben nem volt különösebben feltűnő. A hitszegés, a paktumtiprás szörnyűsége döbbentette meg őket! Hogy valaki először ezt mond, aztán azt csinál… Kevéssel később már szószegő II. Keresztélynek kellett futnia, álruhában bujkálnia, csupasz bőrét mentenie.

Az ember azt gondolná, eléggé intő a példa. S lám, még ötszáz évnek sem kell eltelnie, hogy hitszegő dr. Antall a dániai gaztevő nyomdokaiba lépjen, s a paktumtiprás iszonyú vétkébe keveredjen! Pedig ismeri a történelmet, tudhatja, mi következik. Hiába gördül majd le egy-két médiauraság feje, hiába öntözi vérpatak a budai Stortorget macskaköveit, csak idő kérdése, hogy eljöjjön a második felvonás. Hiába öltözik majd álruhába a hitszegő, hiába bújik meg kedvelt somlói borpincéiben, a liberális martalócok ott is rátalálnak…

Blokád

Amikor e sorokat írom, Magyarországon még nem rendelték el a Szerbia elleni blokádot. De már csak napok vagy éppen órák kérdése. Nekünk azt kell végrehajtanunk, amit a Biztonsági Tanács eldöntött. De még a legfelső testület sem tilthat el tőle, hogy kimondjuk: nem a szerb nép ellen, csak Milosevics és a körülötte sereglő, züllött kalandorok, katonai és belügyi maradványok ellen vagyunk. Képtelenek már túlnézni önmagukon, még akkor sem lehet hinni nekik, ha véletlenül igazat mondanak. Össze sem tudjuk számolni, hányszor írtuk már: demokráciát és legfőképpen békét kívánunk az egykori Jugoszlávia népeinek. Ezt most még egyszer leírjuk, bár nem tudjuk, van-e még értelme.

• A hét üzenetei