Skip to main content

A mézesmadzag

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


De hol húzódik a határ, amelyen belül az önmegtartóztatás még elfogadható? A válasz egyelőre homályos. Ahogy a múlt héten, egy, az MSZOSZ és a Liga közösen megrendezett nemzetközi konferenciáján is hallhattuk, még nem történt meg a súlyozás a követelések között (amire pedig a nemzetköziek intelmei szerint nagy súlyt kellene fektetni). Csupán egy-egy „kívánságlistát” állítottak össze, még nem döntve el, mely vívmányok volnának múlhatatlanul fontosak, s melyeket lehet későbbre halasztani.

Elő a farbával!


Mindez persze hozzátartozik a forgatókönyvhöz. Nyílt titok, hogy a hivatalba lépő kormány politikai gesztust kér a munkavállalói oldaltól: osztozzon ő is a kemény intézkedésekért viselt felelősségben. A koalíciós megállapodásban az MSZP és az SZDSZ le is írja: a rövid távú válságelhárítás jegyében arról kíván egyezséget kötni az érdekképviseletekkel, hogy „a jövedelemkiáramlás csökken, ugyanakkor a nyugdíjak reálértékének megőrzését 1994–95-ben biztosítja”. Költségvetési ügyekben tehát jócskán szűkül a mozgás tere, ami érzékeny veszteség, hiszen a szakszervezetek eddig, az MDF-kormánnyal szemben épp ezen a fertályon villogtak. Másrészt luxus volna hátat fordítani annak az impozáns erőnek, amelyet az új koalíció maga mögött tudhat, s amelyből átháramolhat valami a szakszervezetekre is az átvállalt felelősséggel együtt. A csábítás persze nyilván nem ugyanaz a jóformán kormánypártivá avanzsált MSZOSZ és más szakszervezetek esetében; de e különbözőség kölcsönös függőséget is teremt, mivel egyként növeli a túlzott engedékenység és a nem csatlakozással járó marginalizálódás kockázatát.

Egyelőre a szakszervezetek azt hangsúlyozzák, hogy nem ismerik – illetve részben úgy tesznek, mintha nem ismernék – a majdani kormány kívánságait. Nem az ő dolguk, írja az MSZOSZ is, a Liga is, hogy önálló gazdaságpolitikai elképzelésekkel rukkoljanak elő, a kormány jöjjön elő a farbával, természetesen a helyzet reális értékelését is beleértve. Igaz, a helyzet, ahogy fokozatosan fény derül a realitásokra, mind siralmasabbnak tetszik. De ha a kormány kiteríti a reális paklit, talán akad benne egy-két vigaszt nyújtó joker. Pillanatnyilag az MSZOSZ is, a Liga is úgy látja a helyzetet, hogy bár szükség van államháztartási reformra, de nem lehet növelni tovább a lakosság, a dolgozók terheit. A Liga egyenesen ellenzi az áfaemelést, az MSZOSZ felvilágosultabb, elismeri, hogy az áfa a legbiztosabban beszedhető adó, s ennek fejében az szja-tábla valorizálását (azaz az adósávok inflációarányos fölfelé tornászását) követeli.

A konstruktív tér

De sajnos az államháztartási reformot épp avégből eszeltek ki, hogy növeljék a lakosság, a dolgozók terheit. A költségvetés deficitje nem növelhető tovább, épp ellenkezőleg, a koalíciós megállapodás már az idei évre egy 50 milliárdos deficitlefaragási csomagot irányoz elő (Beszélő, június 23.); a jövedelemtulajdonosok másik csoportját, a vállalkozásokat kímélni szeretnék a további terhelésektől; szükség volna némi jövedelemkiszivattyúzásra az export növelése s vele együtt a vészjóslóan alakuló fizetési mérleg javítása érdekében is. Marad tehát a lakosság, illetve a dolgozói réteg.

Egészen biztos, hogy mindezzel teljesen tisztában vannak a szakszervezetek. Talán épp ezért vállalnak föl egy látszólagos ellentmondást. Miközben az MSZOSZ is, a Liga is fennen hirdeti, hogy a kormány dolga a programalkotás, mindketten konstruktív programjavaslatokkal állnak elő. Mert, ha megvannak a konstruktív elképzelések, akkor ezekben a követelések föloldhatók, mint a cukor, s ezzel alkalmasint igazolható a követelések elhalasztása is. A Liga fölfogása több tekintetben egyezik az uralkodó koalíciós elképzelésekkel, az MSZOSZ-é viszont a szocialista árnyékprogrammal (az MSZP választási programjának Emberi erőforrások fejezetével – Beszélő, június 9.) rokon. Konstruktív szellemről tesz tanúbizonyságot a két tömörülés akkor is, amidőn síkra száll a feketegazdaság visszaszorításáért, az adóbehajtás szigorításáért. Hálás feladatok ezek, mivel végrehajtásukban a szakszervezetek nem – illetve majd csak a megalakítandó kamarákhoz kapcsolódva – vállalnak részt.

Minimálbérverseny

Bérügyekben a Liga keményebb, mint nagy testvére: kerek perec elutasítja a „bérstopot”, azaz rövid távon sem engedne abból a követelésből, hogy a minimálbéreket az inflációhoz kell igazítani; az MSZOSZ „az eddiginél nagyobb gyakorisággal” végezné „a minimálbérek indokolt korrekcióját”, de homályban hagyja a kérdést, hogy a nagyobb gyakoriság rögvest indokolt-e. Követeli viszont a háromkategóriás minimálbér bevezetését, vagyis azt, hogy külön is megállapíttassék a szakmunkások és a felsőfokú végzettségű dolgozók legkisebb bére. A Nyugaton honos széles körű tarifamegállapodások rendszere lebeg célként az MSZOSZ előtt: egy olyan rendszer, amelyben a munkavállalók széles köre tudja, mekkora bér illeti meg. Ezt azonban csak gazdag és felvilágosult munkáltatók hadával s az őket tömörítő erős munkáltatói szervezetekkel szemben lehetne kivívni. Ilyen partnerek azonban nincsenek; nem véletlen, hogy a szakszervezetek követeléseik özönét nem a munkáltatókra, hanem az alakulófélben lévő kormányra zúdítják; sőt gyakran a munkáltatók szószólójává lép elő az MSZOSZ is, a Liga is.

Felülről lefelé


Bértarifák hiányában a minimálbéremelésért folytatott érdekegyeztetői harc inkább csak szimbolikus eredményekkel kecsegtet. De, ha megszületnek, az ilyen vívmányok is hozzájárulhatnak a politikai szerepvállalás sikeréhez. A sikernek ugyanis két feltétele van: ha az érdekegyeztetők maguk is szert tesznek „társadalmi támogatottságra”, vagy legalábbis ennek érzetére; és ha ezenközben valamiképp előrébb kerülnek a szakszervezetek hadállásai. A kettő az elmúlt négy évben olyképp erősítette egymást, hogy a szakszervezetek mind nélkülözhetetlenebbekké váltak az országos elosztás „elfogadtatásában”, miközben az ágazati és az alsóbb szinteken – a privatizáció előrehaladtával, a kisvállalkozások számának gyarapodásával, a munkanélküliség terjedésével, egyszóval a „vadkapitalizmus” elharapódzásával – határozottan gyengült a szerveződés. Most fordulhatnak a dolgok: megkezdődhet az építkezés felülről lefelé vagy legalábbis az egy szem ÉT-től a gazdasági élet különböző területei felé.

A követeléscsomagok mutatják: a szakszervezetek fölfigyeltek erre a lehetőségre. Orvosolni szeretnék először is azokat a sérelmeket, amelyek a munkajog kapitalistává változtatása során érték őket. Az üzemi tanácsokat kihámozhatóan sóhivatalnak tartják, rovásukra erősítenék a szakszervezetek jogosítványait. Visszaállítanák a szakszervezeti vétót – vagy legalább az észrevételi jogot – a „dolgozók széles körét érintő” munkáltatói intézkedésekre nézve; növelnék a szakszervezeti tisztségviselők törvényes védelmét és kedvezményeit stb. Szerepelnek az étlapon olyan törvénymódosítást igénylő javaslatok is, hogy legyen kötelező megkötni kollektív szerződést a privatizáció előtt álló állami vállalatoknál; vagy hogy törvény írja elő a tömeges létszámleépítések esetében a leépítési terv elkészítését.

A másik terep a megyei elosztás, amelynek az új koalíció, a szocialista partner követelése nyomán, fokozott szerepet szán. A szakszervezetek megyei képviselőinek természetesen ott a helyük a fölállítandó megyei területfejlesztési tanácsban. Csak megfelelő számú megyei szakszervezetisre volna szükség. Növelni kívánják a helyi mozgásteret a foglalkoztatási alap fokozott támogatásával is; a szakszervezetek szerint erre a kormánynak teljes körű garanciát kellene vállalnia. S végül: a szakszervezetek szükségesnek tartják, hogy képviseltessék magukat az ÁVÜ igazgatótanácsában, ezen az úton szerezve érvényt foglalkoztatáspolitikai törekvéseiknek.
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon