De hol húzódik a határ, amelyen belül az önmegtartóztatás még elfogadható? A válasz egyelőre homályos. Ahogy a múlt héten, egy, az MSZOSZ és a Liga közösen megrendezett nemzetközi konferenciáján is hallhattuk, még nem történt meg a súlyozás a követelések között (amire pedig a nemzetköziek intelmei szerint nagy súlyt kellene fektetni). Csupán egy-egy „kívánságlistát” állítottak össze, még nem döntve el, mely vívmányok volnának múlhatatlanul fontosak, s melyeket lehet későbbre halasztani.
Elő a farbával!
Mindez persze hozzátartozik a forgatókönyvhöz. Nyílt titok, hogy a hivatalba lépő kormány politikai gesztust kér a munkavállalói oldaltól: osztozzon ő is a kemény intézkedésekért viselt felelősségben. A koalíciós megállapodásban az MSZP és az SZDSZ le is írja: a rövid távú válságelhárítás jegyében arról kíván egyezséget kötni az érdekképviseletekkel, hogy „a jövedelemkiáramlás csökken, ugyanakkor a nyugdíjak reálértékének megőrzését 1994–95-ben biztosítja”. Költségvetési ügyekben tehát jócskán szűkül a mozgás tere, ami érzékeny veszteség, hiszen a szakszervezetek eddig, az MDF-kormánnyal szemben épp ezen a fertályon villogtak. Másrészt luxus volna hátat fordítani annak az impozáns erőnek, amelyet az új koalíció maga mögött tudhat, s amelyből átháramolhat valami a szakszervezetekre is az átvállalt felelősséggel együtt. A csábítás persze nyilván nem ugyanaz a jóformán kormánypártivá avanzsált MSZOSZ és más szakszervezetek esetében; de e különbözőség kölcsönös függőséget is teremt, mivel egyként növeli a túlzott engedékenység és a nem csatlakozással járó marginalizálódás kockázatát.
Egyelőre a szakszervezetek azt hangsúlyozzák, hogy nem ismerik – illetve részben úgy tesznek, mintha nem ismernék – a majdani kormány kívánságait. Nem az ő dolguk, írja az MSZOSZ is, a Liga is, hogy önálló gazdaságpolitikai elképzelésekkel rukkoljanak elő, a kormány jöjjön elő a farbával, természetesen a helyzet reális értékelését is beleértve. Igaz, a helyzet, ahogy fokozatosan fény derül a realitásokra, mind siralmasabbnak tetszik. De ha a kormány kiteríti a reális paklit, talán akad benne egy-két vigaszt nyújtó joker. Pillanatnyilag az MSZOSZ is, a Liga is úgy látja a helyzetet, hogy bár szükség van államháztartási reformra, de nem lehet növelni tovább a lakosság, a dolgozók terheit. A Liga egyenesen ellenzi az áfaemelést, az MSZOSZ felvilágosultabb, elismeri, hogy az áfa a legbiztosabban beszedhető adó, s ennek fejében az szja-tábla valorizálását (azaz az adósávok inflációarányos fölfelé tornászását) követeli.
A konstruktív tér
De sajnos az államháztartási reformot épp avégből eszeltek ki, hogy növeljék a lakosság, a dolgozók terheit. A költségvetés deficitje nem növelhető tovább, épp ellenkezőleg, a koalíciós megállapodás már az idei évre egy 50 milliárdos deficitlefaragási csomagot irányoz elő (Beszélő, június 23.); a jövedelemtulajdonosok másik csoportját, a vállalkozásokat kímélni szeretnék a további terhelésektől; szükség volna némi jövedelemkiszivattyúzásra az export növelése s vele együtt a vészjóslóan alakuló fizetési mérleg javítása érdekében is. Marad tehát a lakosság, illetve a dolgozói réteg.
Egészen biztos, hogy mindezzel teljesen tisztában vannak a szakszervezetek. Talán épp ezért vállalnak föl egy látszólagos ellentmondást. Miközben az MSZOSZ is, a Liga is fennen hirdeti, hogy a kormány dolga a programalkotás, mindketten konstruktív programjavaslatokkal állnak elő. Mert, ha megvannak a konstruktív elképzelések, akkor ezekben a követelések föloldhatók, mint a cukor, s ezzel alkalmasint igazolható a követelések elhalasztása is. A Liga fölfogása több tekintetben egyezik az uralkodó koalíciós elképzelésekkel, az MSZOSZ-é viszont a szocialista árnyékprogrammal (az MSZP választási programjának Emberi erőforrások fejezetével – Beszélő, június 9.) rokon. Konstruktív szellemről tesz tanúbizonyságot a két tömörülés akkor is, amidőn síkra száll a feketegazdaság visszaszorításáért, az adóbehajtás szigorításáért. Hálás feladatok ezek, mivel végrehajtásukban a szakszervezetek nem – illetve majd csak a megalakítandó kamarákhoz kapcsolódva – vállalnak részt.
Minimálbérverseny
Bérügyekben a Liga keményebb, mint nagy testvére: kerek perec elutasítja a „bérstopot”, azaz rövid távon sem engedne abból a követelésből, hogy a minimálbéreket az inflációhoz kell igazítani; az MSZOSZ „az eddiginél nagyobb gyakorisággal” végezné „a minimálbérek indokolt korrekcióját”, de homályban hagyja a kérdést, hogy a nagyobb gyakoriság rögvest indokolt-e. Követeli viszont a háromkategóriás minimálbér bevezetését, vagyis azt, hogy külön is megállapíttassék a szakmunkások és a felsőfokú végzettségű dolgozók legkisebb bére. A Nyugaton honos széles körű tarifamegállapodások rendszere lebeg célként az MSZOSZ előtt: egy olyan rendszer, amelyben a munkavállalók széles köre tudja, mekkora bér illeti meg. Ezt azonban csak gazdag és felvilágosult munkáltatók hadával s az őket tömörítő erős munkáltatói szervezetekkel szemben lehetne kivívni. Ilyen partnerek azonban nincsenek; nem véletlen, hogy a szakszervezetek követeléseik özönét nem a munkáltatókra, hanem az alakulófélben lévő kormányra zúdítják; sőt gyakran a munkáltatók szószólójává lép elő az MSZOSZ is, a Liga is.
Felülről lefelé
Bértarifák hiányában a minimálbéremelésért folytatott érdekegyeztetői harc inkább csak szimbolikus eredményekkel kecsegtet. De, ha megszületnek, az ilyen vívmányok is hozzájárulhatnak a politikai szerepvállalás sikeréhez. A sikernek ugyanis két feltétele van: ha az érdekegyeztetők maguk is szert tesznek „társadalmi támogatottságra”, vagy legalábbis ennek érzetére; és ha ezenközben valamiképp előrébb kerülnek a szakszervezetek hadállásai. A kettő az elmúlt négy évben olyképp erősítette egymást, hogy a szakszervezetek mind nélkülözhetetlenebbekké váltak az országos elosztás „elfogadtatásában”, miközben az ágazati és az alsóbb szinteken – a privatizáció előrehaladtával, a kisvállalkozások számának gyarapodásával, a munkanélküliség terjedésével, egyszóval a „vadkapitalizmus” elharapódzásával – határozottan gyengült a szerveződés. Most fordulhatnak a dolgok: megkezdődhet az építkezés felülről lefelé vagy legalábbis az egy szem ÉT-től a gazdasági élet különböző területei felé.
A követeléscsomagok mutatják: a szakszervezetek fölfigyeltek erre a lehetőségre. Orvosolni szeretnék először is azokat a sérelmeket, amelyek a munkajog kapitalistává változtatása során érték őket. Az üzemi tanácsokat kihámozhatóan sóhivatalnak tartják, rovásukra erősítenék a szakszervezetek jogosítványait. Visszaállítanák a szakszervezeti vétót – vagy legalább az észrevételi jogot – a „dolgozók széles körét érintő” munkáltatói intézkedésekre nézve; növelnék a szakszervezeti tisztségviselők törvényes védelmét és kedvezményeit stb. Szerepelnek az étlapon olyan törvénymódosítást igénylő javaslatok is, hogy legyen kötelező megkötni kollektív szerződést a privatizáció előtt álló állami vállalatoknál; vagy hogy törvény írja elő a tömeges létszámleépítések esetében a leépítési terv elkészítését.
A másik terep a megyei elosztás, amelynek az új koalíció, a szocialista partner követelése nyomán, fokozott szerepet szán. A szakszervezetek megyei képviselőinek természetesen ott a helyük a fölállítandó megyei területfejlesztési tanácsban. Csak megfelelő számú megyei szakszervezetisre volna szükség. Növelni kívánják a helyi mozgásteret a foglalkoztatási alap fokozott támogatásával is; a szakszervezetek szerint erre a kormánynak teljes körű garanciát kellene vállalnia. S végül: a szakszervezetek szükségesnek tartják, hogy képviseltessék magukat az ÁVÜ igazgatótanácsában, ezen az úton szerezve érvényt foglalkoztatáspolitikai törekvéseiknek.
- Beszélő [8]