Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Magyarországon igen fontos szerepe van az agrárgazdaságnak: ha ’92 második felétől fogva nem esne vissza az agrárexport (mint ahogy visszaesik), akkor már a gazdaság egészében sem volna visszaesés. A kormány a piaci válsággal magyarázza a recessziót. Miért nem értenek egyet a szabad demokraták ezzel az értékeléssel?

A válságot valóban a piaci nehézségek robbantották ki. De a válság elhúzódásában nagy a koalíciós többségű törvényhozás felelőssége (és a kormányzaté is annyiban, hogy odadobta a törvényhozásnak a gyeplőt). A rossz törvények miatt elaprózódtak a földbirtokok, mereven elkülönült a földtulajdon a földhasználattól (a műveléstől, a bérlettől); az általános szövetkezeti törvény kibékíthetetlen ellentétbe került a szövetkezeti átalakulási törvénnyel; a földkiadásokra vonatkozó törvényi előírások végrehajthatatlanok. A kormány – részben tehetetlensége, részben a szükséges információs rendszer hiánya folytán – nem tudott megbirkózni a piaci ciklusokból eredő zavarokkal. Mindennek következménye, hogy a mezőgazdaság termelése a piaci lehetőségektől is elmaradt, az értékesítési válság krónikus válsággá vált.

Miben áll az ellentmondás az általános szövetkezeti törvény és az átalakulási törvény között?

Az általános szövetkezeti törvény abban a gyerekes hitben született meg, hogy egységes jogban lehet szabályozni teljesen különböző típusú szövetkezeteket (a termelők, a szolgáltatók, az értékesítők, a beszerzőit, a hiteligénylők szövetkezéseit). Pedig nyilvánvalóan nem lehet, s ilyen szempontból rossz az általános törvény.

A törvény a társaság elsődlegességét hirdeti meg a tagokkal szemben, mint ahogy minden más társaságban is csak a többség változtathat a működés játékszabályain. A szövetkezeti jelleg annyiban érvényesül, hogy a törvény kötelezővé tesz olyan belső viszonyokat, amelyek a közreműködők érdekeltségét erősítik meg a tulajdonosokkal szemben. A törvényhozás ugyanis feltételezte, hogy maguk a közreműködőit válnak tulajdonossá. Az átalakulási törvény azonban odavezetett, hogy a közreműködőit a tulajdonnak csak 25-30 százalékával rendelkeznek, a többi a nyugdíjasoké és az úgynevezett kívülálló részarány-tulajdonosoké. Így olyan társaság jött létre, amelynek tulajdonszerkezete a részvénytársaságra vagy a betéti társaságra hasonlít, mégis a szövetkezeti jog szerint kell működniük. Az ellentmondás politikailag bizonytalan helyzetet teremt, és alkalmatlanná teszi a szövetkezeteket a felhalmozásra, a befektetésekre. A dilemmát meg kell oldani. Ennek egyik útja az, hogy a szövetkezetek más típusú gazdasági társasággá alakulnak át, és így a kívülálló tulajdonosok a közreműködőkkel egyenjogúvá válnak (erre nyilván csak azok a pénzügyileg erős szövetkezetek képesek, amelyek megfelelő üzletrészt tudnak elkülöníteni a kívülállók számára). A másik út az, hogy a belsők – akiknek a szövetkezet munkát vagy szolgáltatásokat ad – kapjanak lehetőséget arra, hogy egy hosszú távú, államilag hitelezett folyamatban kivásárolják a kívülállók tulajdonát.

Üzleteket kötő jogállamot

A tavaly nyáron kirobbant, majd a parlamentben külön napirendre tűzött agrárvita (Beszélő, 1993/50.) nagy részben a költségvetés körül zajlott. Az agrár-érdekképviseletek panaszkodtak amiatt, mert a kedvezőtlen mezőgazdasági árak (az agrárolló) ellenére a mezőgazdaság nem kap elég támogatást. A kormány viszont takarékossági törekvéseit védve úgy érvelt, hogy „a termelés helyett a piacot” kell támogatni…

A panaszok érthetők: a támogatási rendszer ugrásszerű leépítése (amely különösen a kedvezőtlen adottságú vidékeket sújtja), az agrárolló robbanásszerű nyílása (az, hogy a mezőgazdasági árak növekedése ’91–93 között több mint 60 százalékkal maradt el az ipari árakétól) valósággal kifosztotta az élelmiszer-gazdaságot. A piac működésének zavarai is lehetetlenné tették, hogy a termelők hozzájussanak a pénzükhöz. Tehát az agrárgazdaságba pénzt kell pumpálni ahhoz, hogy egyáltalán működni tudjon. A kormánynak igaza van abban, hogy azokat a támogatási formákat érdemes előnyben részesíteni, amelyek a piacra termelést segítik, a piaci termelésre való tartós berendezkedést szolgálják. Csakhogy teljes anarchia uralkodott a piac intézményrendszerében, és hiányoztak azok az intézmények, amelyeknek segítségével az egyébként ésszerű támogatások eljuthattak volna a címzettekhez. Mindez pedig lehetőséget adott a kormánynak arra, hogy kitérjen a követelések elől.

Igaz, ma már többet szán a kormány a mezőgazdaságra, mint ’92-ben, amikor a fölháborodás a csúcsponton volt - azonban szólamai ellenére sem sikerült megtalálnia az agrárgazdaság építkezését szolgáló támogatási formákat. Így a bankok és a lehetséges befektetők nem találják meg annak módját, hogyan lehetne együttműködniük az állami programokkal. Nekünk, szabad demokratáknak úgy kell képviselnünk az agrárérdekeket, hogy felmutatjuk azokat formákat, amelyek között a támogatások a foglalkoztatás, az export bővítéséhez segítik hozzá a mezőgazdaságot, eredményesek a tájvédelemben, és így a nemzetgazdaságnak érdemes e támogatásokra áldozni.

Mit kell tehát az államnak támogatnia?

Az új kormányzatnak elő kell segítenie a birtokrendezést, azt, hogy a mostani elaprózott birtokszerkezet helyén működőképes gazdaságok jöjjenek létre. Nagy gond ma az is, hogy ma a termelés jobban el van szakadva a piactól, mint bármikor: a résztvevők többsége úgy dolgozik, hogy nem nagyon tudja, kell-e a piacnak, amit csinál. Így elő kell segítenünk a kereskedő-szolgáltató hálózat újjáépítését is. Technikai megújulásra van szükség, hiszen elmaradtak az új befektetések, és az elaprózódott gazdaságok sok helyütt nem tudják igénybe venni a nagyüzemi gazdálkodásból megmaradt gépparkot. A megújulásra azonban csak akkor van kilátás, ha a gépek piacán világossá válik, kiknek milyen berendezésekre van szükségük. Tehát támogatnunk kell a szolgáltató vállalkozásokat is: a kedvező beszerzési hitelekhez és az akciós gépkínálathoz azok a géphasználó szövetkezetek vagy szolgáltató vállalkozások jussanak hozzá, amelyek szerződést kötnek az igénybevevőkkel; vagy olyan gazdatársaságok, akik kötelezettséget vállalnak arra, hogy tagjaik egymásnak végzik a művelést.

Ha az ilyen, szerződéses háttérrel rendelkezőknek adunk támogatást vagy kedvezményt, egyszerre enyhítjük a tőkehiányt, és teszünk határozott lépéseket az új kapcsolatrendszerek kiépítése felé. Az előbbi kérdésben említett dilemmát – a kereskedőket vagy a termelőket támogassuk? – is akkor lehet feloldani, ha egyre több az olyan kereskedő, aki a termelőkkel szerződéses viszonyban áll, vagy akit a termelők társulásai, szövetkezései alkalmaznak. Ekkor lehet olyan feltételes támogatási formákat kialakítani, amelyek biztosítják, hogy a kereskedelemnek juttatott forrásokat visszaforgatják a termelésbe. És nem csupán az a cél, hogy az állam hatékonyan támogasson, hanem az is, hogy az ösztönzött kereskedelmi, szolgáltató hálózatokba be tudjon kapcsolódni a magántőke is.

Községgazdák helyett kamarákat


Elegendők-e az ösztönző állami támogatások a válság leküzdéséhez?

Nyilvánvalóan nem. Nemcsak a résztvevőknek van szükségük arra a hitre, hogy értelmes, piacképes dolgot csinálnak, hanem világossá kell tenni a bankok, befektetők előtt is, hogy mi a sorsa a mezőgazdaságba táplált pénzüknek. Tehát ki kell építeni az agrárpiaci rendszert. Az államnak egyrészt világossá kell tennie, milyen termékek tekintetében és milyen technikákkal védi a hazai piacot, s e téren hosszú távú kötelezettségeket kell vállalnia; másrészt ki kell építenie a belső piaci elosztás alkurendszereit, segítenie kell a terméktanácsok létrehozását, s meg kell teremtenie az új értékesítő-feldolgozó óriásszövetkezetek, valamint az élelmiszer-ipari termeltető rendszerek kereteit.

Az intézményépítésben háromféle irányban kell haladnunk. Először is kell egy kamarai, terméktanácsi rendszer – a gazdasági szereplők különféle önkormányzatai –, amely nélkülözhetetlen abban, hogy a mezőgazdaságban meglegyenek a szükséges információk, s abban is, hogy az állammal kötött alkuk végigvihetők legyenek. Másodszor, szükség van egy olyan közszolgálati rendszerre, amelyben jogszabályok rögzítik az állam hosszú távú kötelezettségeit. Végül, de nem utolsósorban: egy világos földjognak és földjelzálogjognak kell megoldania a földtulajdon felaprózódásából eredő technikai nehézségeket.

Nézzük e három területet közelebbről!

A kamarai rendszerről alkotott elképzeléseink, ha gazdagabbak is, tulajdonképpen összhangban vannak a kormány beterjesztett törvényjavaslatával. Csakhogy a kormány a saját tervezetét sem veszi komolyan: ettől teljesen függetlenül kezdte el a községgazda-hálózatok kiépítését. A községgazdák a falvakba kirendelt állami hivatalnokok. Pontosan látni kell, hogy előttünk Európának is meg kellett oldania azt a kérdést, hogy a liberális jogállam nem köthet közvetlenül az állampolgárokkal üzleteket, de a mezőgazdaságban mégis szükség van az egyes állampolgárokat érintő üzletek megkötésére. A mezőgazdaság piaca mindenütt védett és politizált piac. Ezért – hogy a szabályozott, rendezett piacot működtetni lehessen – közvetítő intézményrendszerre van szükség. A közvetítők pedig csak az érdekeltek önkormányzatai lehetnek (nem pedig állami alkalmazottak).

Az intézményrendszer kiépítésekor vigyáznunk kell arra, hogy ez nehogy egyfajta monopólium kialakulásához vezessen. Ezért a kamarákat szolgáltatói és önkormányzati szervezetnek képzeljük, de (egyes hatósági jogköröket kivéve) nem szánunk nekik döntéshozó szerepet. A kamarák helyi egységei a községi mezőgazdasági bizottságok lennének: ezek szolgálnának a földrendezéssel, birtokkialakítással kapcsolatos egyezségek fórumául (földhasználati ügyekben gyakorolnának hatósági jogokat is), ugyanakkor ők lennének a mezőgazdasági információs rendszer alapegységei, hasznosítanák a helyben meglévő személyes kapcsolatokat a terméktanácsokkal, valamint az üzleti és szakmai tanácsadást nyújtó hálózatokkal folytatott együttműködés során.

Nem mondhatunk le a különféle szakmai szolgáltató és hatósági hálózatok igényéről sem, ha megfelelő minőségű termelést akarunk, és meg akarunk felelni a közös piaci (EU-) szabványoknak (amit egyébként ma már a kelet-európai piacok is elvárnak tőlünk). Viszont a szakmai szolgáltató és a hatósági rendszereket célszerű elválasztani egymástól. A szakmai szolgáltatások közül legfontosabb a szaktanácsadás, de ezt sem lehet univerzális, mindent tudó szaktanácsadókra bízni. Más típusú tanácsadás az, amely vállalkozáshoz, alkuk lefolytatásához nyújt segítséget (erre a kamarák megfelelő keretet nyújtanak), és megint más az, amelyik a növényvédelmet, illetve a megfelelő minőséget szolgálja, vagy az, amely az azonos érdekűek országos üzleti hálózatának kialakulását segíti elő. Meg kell szervezni tehát a tanácsadó szolgálatok többé-kevésbé autonóm, országos vagy regionális (részben a terméktanácsokhoz, részben a növényvédelmi szolgáltató vállalatok és szövetkezetek egyesüléseihez kapcsolódó) hálózatait.

Földcseréket, bérleti jogot, szomszédsági megállapodásokat

A súlyos politikai ellentéteket azonban a földtulajdon és használat kérdése rejti magában.

A földbirtok-politika bénítja leginkább a résztvevőket. Ma gyakran úgyszólván csak törvényen kívül lehet megoldani a földhasználat technikai problémáit. A résztvevők akkor boldogulnak, ha fütyülnek a törvényre, és attól független egyezségeket kötnek egymással. Az így kötött egyezségek azonban politikailag instabilak. Tehát az egyik oldalról: ha valaki tényleg gazdálkodni akar 40-50-100 hektáron, de birtoka tíz tulajdoni jogcímből és tizenöt parcellából áll, elő kell segíteni, hogy a parcellákat egyesíteni tudja. Segíteni kell a külső részarány-tulajdonost és a kárpótoltat is abban, hogy földje – ha nem maga akarja használni – olyan bérlőhöz vagy jövendő vevőhöz jusson el, aki tényleg tud is fizetni érte.

Az is fontos, hogy az egymás szomszédságában levő földek ne lehetetlenítsék egymás gazdálkodását. Ha nem lehet összehangolni a szomszédokkal a földhasználatot, akkor igencsak nehéz vetőmagot termelni, biotermelni, növényvédelmi szempontból érzékenyebb növényeket termelni. Ezenkívül a kistulajdonosoknak (pl. tehéntartóknak, gyökértermelőknek, fűszerpaprika-termelőknek) szükségük van arra, hogy tulajdonosi társaságokba – közbirtokosságba vagy szövetkezetbe – vonják össze a földjüket, mert csak ekkor tudnak legeltetni vagy forgóban tartatni a szántóföldi zöldségtermelésüket. Ha a földtörvény nem kínálja fel a földegyesítés, a szomszédsági egyezségek, a földtulajdonosi társaságszervezés technikáit, akkor a földhasználat mai nehézségei épp a kistulajdonosok, az újonnan szerveződő vállalkozások bukását okozzák. A kormány földtörvény-tervezete azonban nem jó, mert nem ezekkel a technikai kérdésekkel, hanem ideologikus kérdésekkel foglalkozik.

Mit szabályozna tehát másképp a szabad demokraták földtörvénye, mint a kormány mostani tervezete?

Tovább erősítenénk a földcsere intézményét (mindenféle technikákkal); biztosítanánk a földhasználók erősebb jogainak védelmét; kötelezővé tennénk a szomszédsági földhasználati szerződéseket; felmutatnánk a földtulajdonosi társaságok jogi formáit; a föld elidegenítésekor elővásárlási jogot adnánk a szomszéd földön gazdálkodóknak, továbbá a községben gazdálkodóknak a távol lakókkal szemben; bizonyos méretű földvásárlások feltételéül szabnánk a helyi gazdaközösségek hozzájárulását, így idegen csak akkor szerezhetne nagyobb földet, ha megegyezik a helybéliekkel.

Eszerint a külföldiek földvásárlása kérdésében is eltér a szabaddemokrata-álláspont a koalíciós nézetektől.

A mi foglalkoztatáspolitikai felfogásunk szerint nem a külföldi és a belföldi befektetők között húzódik választóvonal, hanem ott, hogy a vevő helybéli-e (s így a helyi piacokban érdekelje) vagy sem. A „belföldi” vevő egyébként is lehet akár stróman is. Mi tehát egy olyan engedélyezési rendszert javasolunk, amelyben a helybéliek mérlegelhetik (kamarájuk, a helyi mezőgazdasági bizottság fórumán), hogy a távolról jöttek földvásárlása a hasznukra válik-e.

Amit eddig elmondtál: az intézményrendszer hiányos, a földbirtokviszonyok igencsak össze vannak kuszálódva. Nem tart-e hosszú ideig, amíg a mezőgazdaság kilábal a válságból?

Ha kellően széles mértékben létrejön egy társadalmi egyezség, akkor elég gyorsan ki lehet lábalni. De magam is bizonytalan vagyok abban, hogy ilyen egyezség megköthető-e. Ha nem, akkor is van sok olyan részterület, amelyen már most jelentős javulás következhet be, ha ennek technikai akadályait elsöpörjük. Ez esetben ha nem is a mezőgazdaság egészében, de 60-70 százalékában meg tud indulni egy nagyon gyors megújulás.

• Beszélő