nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Elmúlt heti írásunk nagyobbik felében nemzetliberális Debreczeni képviselő úr tevékenységét méltattuk kritikailag. Csak az önismétléstől való félelem tart vissza, hogy ezen a héten is ugyanezt tegyük. A képviselő úr ugyanis annyira belejött, hogy szinte már új – nemzeti – D’Artagnanként kell sorbaállítania a vele megvívni érkezőket.

Mindjárt azután, hogy balfelé, az SZDSZ-re vágó pengéjével olyan híres bajnokokat csalt ki a pástra, mint Eörsi István vagy (közvetve) Kis János, a fiatal vívómester jobbfelé, a jobboldali radikálisok irányába is kihívó kardmozdulatot tett. Ebből az irányból eleddig nem kapott választ. Persze, ezek a jobboldaliak nem is igazából a penge ínyencei, inkább a bunkót, a nehéz buzogányt forgatják…

Debreczeni képviselő úr, saját bevallása szerint, temetni óhajtja az SZDSZ-t. A válaszokból mégis az a tanulság adódik, nem mindegy, ki, milyen kondíciók mellett vállal temetkezést. Látható, mennyivel megadóbban viseli a szabad demokrata, a szociál- és egyéb liberális, ha hasonszőrűek, a demokratikus univerzumból jöttek próbálják föld vagy víz alá nyomni a fejét.

Ebből a tapasztalatból, ha nem is megegyezés, béke, jó barátság, de újfajta harci szabályzat még kialakulhat.

Oidipusz álmatlansága

Az új harci szabályzat annál is sürgősebb lenne, mert a régi ’56-os közös nevező már inkább csak papíron meg a nosztalgiáinkban él. Ezt mutatják a TIB meg a többi ’56-os szövetség körüli fejlemények. Itt már, sajnos, nem annyira arról van szó, hogy a forradalom falja fel gyermekeit, hanem inkább a gyermekek élik fel, visszamenőlegesen, a forradalmi előzményeket.

Pedig hát nyilván nem sorok írója az egyetlen, aki a Magyar Köztársaságot hajnali égre emelkedő, büszke hatlovas fogatként vizionálta, s a gyeplőket meg az ostort 1956 egységes, osztatlan géniuszának kezébe helyezte volna.

Végeredményben így is indult útnak a Magyar Köztársaság. Szépséghibákkal, kétségtelen, hisz köztársasági hatosfogatunk némely húzójáról, mondjuk, Torgyán doktorról vagy Horn Gyuláról ugyancsak nehéz elképzelni, hogy tiszta szívvel viselnék az ’56-os zablát. Aki régi ’56-osok, veteránok környezetében élhetett, az aligha gondolja, hogy valaha is osztatlan szemléleti és érzelmi egység fűzte egybe őket. A revizionista elit, a Nagy Imre-követők, az álforradalmi ügyeskedők kisajátították az utca győzelmét, a pesti srácok hősiességét, s már csak idő kérdése volt, hogy ellenük forduljanak – füstölögte jő emlékű Krassó György, naponta többször is, hosszú éveken át. Úgyszintén jól ismert, mit tartott Pongrátz Gergely a szemközti laktanyában parancsnokló Maléterről. Ezek a vádak, haragok, ellenségességek azonban, egészen a legutolsó ideig nem vágtak igazán mélyre, nem érték el a legfájóbb csontokat. Valahogyan megmaradtak a forradalom gravitációs terében. Ennélfogva ’56 is maradt, ami volt: baloldaliak és jobboldaliak, munkások, parasztok, diákok és igen, revizionista politikusok nemzeti demokratikus forradalma és szabadságharca.

Még az is meglehet, ha tovább tart ez a forradalmi állapot, nagyobb szerephez jutnak benne a nemzeti, keresztény és jobboldali érzületek. De ez egyáltalán nem biztos! A baloldalisággal nem vádolható Pongrátz maga írja, hogy politikailag, amikor hagyták az orosz tankok, mindvégig az egyetemisták 16 pontját tartotta irányadónak. A munkástanácsok utóharcát, kimondottan szocialista kicsengésű követelésekkel, a baloldalinak úgyszintén nem mondható, katolikus Rácz Sándor vezette. Más idők jártak akkor, mint manapság.

Most utólag viszont, ezt nem lehet nem látni, kicsinyes párt- és kormányelőnyök szerint szabdalják szét ’56 testét, lelkét, egységét és összetartását. Most kezdjük igazán papírpénzre váltani az évtizedeken át őrzött aranytartalékot.

Az öreg harcosok civakodnak az elmúlt dicsőségen és szenvedéseken. Ez az ő dolguk. Nem mindenki ismeri már ki magát az új szituációban. Hát istenem, múlik az idő. Az ember többnyire nem balfelé, hanem jobbfelé öregszik, ahogy megy az idő, nem frivol liberális, hanem tisztelettudó konzervatív lesz belőle. Ez sem újdonság, ettől még megmaradunk az ’56-os gravitáció vonzásterében.

Nem így azok az újsütetű kis lumpenjobboldaliak, akik céltudatosan az öreg hajók oldalvizén futtatják a maguk jármüveit. És micsoda szánalmas, miniatűr versenycélokkal! Követelje helyettük a halálos cellát megjárt Fónay a rádióbemondó elmozdítását…

Közhely, hogy nálunk három rövid, tragédiába torkolló forradalmat három hosszú ellenforradalmi időszak követett. Azt reméltük, ’56 fegyelmező emléke miatt ezek a hosszú ellenforradalmi ciklusok majd nem érnek össze. Nem lehet majd egymásba oltani a Horthy- és Kádár-féle ellenforradalmi ültetvény fáit. És most pont ezzel próbálkoznak egyesek! De mi még mindig azt reméljük, hogy ’56 miatt nem sikerül majd nekik.

Szorozzátok meg!

Még akkor sem, ha olyan csúnya helyzetek teremtődnek, mint amilyen a mátyásföldi szovjet laktanya körül alakult ki. Ahogyan már lapunk is írt róla, a kormány anélkül utalta ki az épületek egy részét a Pongrátz-féle ’56-os alapítványnak, hogy megegyezett volna a helyi, Fidesz–SZDSZ-többségü önkormányzattal. A hét végén már lakossági tüntetéssel párosult, elkeserítő vagyoni és hatásköri marakodássá fajult a dolog. Nincs helyünk az újabb oknyomozásra. Maradjunk annál, hogy sikerült egy újabb, tetszőleges ideológiai tartalommal ellátható, tetszőleges méretűvé dagasztható konfliktust kreálni. Teljesen feleslegesen, és a magyar demokrácia kárára.

Bős

E konfliktus méretei azonban nagyságrendekkel elmaradnak a bősi ügy választási okokból is tovább növelt méreteitől.

Valentovic pozsonyi jogprofesszor, mintegy választási előlegként, azzal kezdi, hogy kimutatja, Budapest azért akarja felmondani a ’77-es szerződést, mert így kívánja Nagy-Magyarországot restaurálni. (Ha ez így van, akkor miért nem mindjárt a restaurációval kezdjük? Akkor fel sem kellene mondani a szerződést…)

A Duna Kör ezek szerint egyszersmind Nagy-Magyarország előharcosa is. Vargha János és támogatói ugyanis már régóta az építési szerződés megszüntetését sürgetik, újabban már Keresztes környezetügyi miniszter mielőbbi lemondásával együtt. Halogató, erőtlen, megalkuvó vonalvezetéssel vádolják a minisztert. Alkalmat adott a szlovák vízépítőknek és titkos magyar támogatóiknak, hogy időhöz jussanak, új erőt és némi pénzt gyűjtsenek. A szlovákok azonban, mondja Vargha, még így sincsenek abban a helyzetben, hogy megépíthessék a C változatot. Majd lesznek, ha a magyar kormány tovább tétlenkedik.

Amire a kormányszakértök úgy felelnek, hogy Vargha alábecsüli a szlovákok építési kapacitását és elszántságát, különösen most, a választások előtt.

Ha nem az ivóvizünk elszennyeződése és a Szigetköz kiszáradása lenne a tét, az ember szinte élvezettel figyelné, hogy integrálódnak, ragadnak össze a cseh, a szlovák, a magyar, olykor az osztrák politikai folyamatok, érdekeltségek, rábeszélések, mellébeszélések, hazudozások. Ez szinte már a Nagy-Csehszlov.–Magyarország. Csak már valami jobb ürügyet kéne találni az összefonódásra.

Chisinau

Moldovában pedig még a hősinél is nagyobb, főleg veszélyesebb konfliktus, román, ukrán, orosz érdekek ütközése kerekedhet ki. Rossz esetben, ha a fellelkesült románok húzzák a rövidebbet, és vigaszként védtelen pofozógép után néznek, az erdélyi magyarságra is visszasugározhatnak a besszarábiai fejlemények.

Snegur elnök többek között az ország területi épségének megőrzésére hivatkozva hirdette meg a szükségállapotot. A Dnyeszteren túli földek megtartására azonban épp akkor marad legkevesebb esélye, ha az események, például a szükségállapot hatására, véresebb fordulatot vesznek. Eddigi magatartásukból ugyan leginkább az olvasható ki, hogy Moszkva, Kijev legszívesebben egyáltalán nem foglalkozna a moldovai üggyel. Van nekik nagyobb bajuk is a kozák szuverenitásnál! Ha azonban úgy fordul, a saját lakosságuk nyomást gyakorol rájuk, nyilvánvalóan a lázongó kozák és ukrán rokonok, nem pedig a Nagy-Román tűzhely felé húzók mellé állnak majd. (A besszarábiai románok tűzhely – vagyis „vatra” – iránti vágya egyébként sokkal gyakorlatibb okból is feléledhet. A Dnyeszteren túli földcsíkot kezükben tartó kozákok ugyanis könnyűszerrel elvághatják a keletről jövő energiavezetékeket.)

Akár erről, akár arról nézzük, egy nagyra nőtt konfliktusban nem lehet kétséges a szlávok, oroszok, ukránok erőfölénye. Csak az nem biztos, hogy ambicionálják is a dnyeszteri kozákok autonómiáját. Az sem biztos egyébként, hogy a kozákok ukrán alattvalóvá kívánnak válni. S jelenleg még az sem, hogy a chisinaui románok Kisinyov helyett Bukarestet neveznék kedvenc fővárosuknak.

• A hét üzenetei