nwa [Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Elgyötört, szinte megkínzott ember benyomását keltette a magas pénzügyi csúcsról alászálló miniszterünk, Kupa Mihály. Lassan privatizálunk, évről évre többet osztunk el, mint kellene! Már a szomszédoknak sem vagyunk annyira előtte, mint pár éve voltunk. Ilyeneket és hasonlókat vagdostak Kupa úr fejéhez odakint, az IMF és Világbank közgyűlésén.

De hát ezeket a bántalmakat már megszokhatta miniszterünk! Akit túlzott érzékenységgel amúgy sem lenne méltányos megvádolni. A rámért terheket majd szépen áthelyezi a mi vállainkra, s közben, lefogadom, még részvétkönnyek sem tolulnak a szemébe… A hírek szerint attól sem rettent vissza, hogy a neki előírt pénzügyi terrorintézkedések egy részét utódjára, a ’94 után következő pénzügyminiszterre testálja. S ezek után nemhogy száműzték volna a nemzetközi pénzügyi csúcsokról, de még az IMF közgyűlésének elnökévé is megtették. Ily módon is elismerték kiváló jártasságát a költségvetési deficitek elméletében és gyakorlatában. Miért boldogtalan akkor mégis?

Ökomanna

Talán azért, mert itthon már alig figyelünk rá. Hol vagyunk már attól, hogy a fiskális és monetáris tudományok kössenek le bennünket? Miközben, szinte egyik napról a másikra, teljesen új gazdasági koncepciók és kiutak születésének vagyunk akaratlan tanúi!

Ki találta ki például, hogy a gazdálkodáshoz tőke és befektetés kell? Termetes drámaírónk, ki most, a tél közeledtén, negyvenezer magyar drámaíró élén kíván a Duna jegére vonulni, aligha. Megélünk mi a jég hátán is, csak a mi népszínművünket mutassák már végre a médiumok! Csak tűnjön, távozzék végre körünkből Pinkász, a bankár! (Ki azután az első drámai cselekmény után valóban, dollárostól el…)

Mindezt már több mint fél évszázada, Karinthy is megírta. De azt nem, ami ezek után következik! Nem írja például hol köt ki a kivert, megugrott pénzember, a bankár? Hát Amerikában, Washingtonban, hol másutt?

Sebaj, ha nincs ott, nem követi Karinthy, követi helyette Bogdán képviselő úr! Legutóbb is az történt, hogy mire odaát, a kongresszusban megkezdték a nevezetes Csurka-dolgozat méltatását, a képviselő úr már a helyszínen tartózkodott és figyelt. „Semmi, semmi” – nyugtatott meg. – „Tom Lantos és baráti köre mindössze az itthoni kritikát szajkózza. Megint egyszer a pesti Mérleg utca csóválja a washingtoni Capitoliumot” – jelentette élesszemű megfigyelőnk.

Én azért egy kicsit óvatosabb lennék, kormánypárti uraim! Ki tudja, mi származik az ilyenfajta tengerentúli fenyegetőzésekből? Kinek van ehhez elegendő világtapasztalata?

Bogdán úrról tudjuk, hogy ő a pigmeus-kérdés egyik legkiválóbb magyarországi szakértője. Ám éppen ezért, hajlamos lehet az átlagosnál kisebbnek látni, eltörpíteni a washingtoni figyelmeztetéseket is…

Más úton is lehetne persze közelíteni ezt a kérdést. Szépen kérni például a Magyar Demokrata Fórumot, ne kezdjen párbajozni az Amerikai Egyesült Államokkal, próbálna netán ő igazodni a nemzetközi pénzügyi realitásokhoz, ahelyett, hogy megvetően a realitásokat illesztené önmagához, kérdezné netán a népet is, tűri-e, hogy templomában idegen kufárok időzzenek, esetleg idevárja őket… Ezek azonban annyira sértő, tiszteletlen kérdések, hogy fel sem merjük tenni őket…

Dialektika

Bánja is ő, hogy szidják vagy dicsérik! Most legalább arról beszélnek, amiről kell, amiről ő akarja! Így büszkélkedett jeles dolgozatának első kritikái nyomán a pártalelnök, Csurka István.

Ha ez igaz, ha tényleg nemcsak a dicséretnek, de a bírálatnak is egyként örül, akkor ma aligha lehet nála boldogabb ember Magyarországon. Ma már nemcsak a száj, a kéz, de immár a láb is miatta, vele összefüggésben mozdul.

„Nagyapátok ellen – mesélheti majd az agg költő unokáinak – egyetlen délután százezer liberálbolsevik vonult ki! Úgy megijedtek öregapátoktól!”

Szó ami szó… Tisztelet és becsület a Demokratikus Chartának, Mészölynek, Jancsónak, Konrádnak, Darvas Ivánnak, Kerényinek, Vitányinak, Mécs Imrének és mindenki másnak is, aki szeptember 24-én a demokrácia védelmére kelt. De ugyan mire mennek a védők, ha hiányzik a kihívó, nincs az az egy szem Csurka István?

A Parlament előtti téren, így becsülik, akár kétszázezer ember is elfér. Elmúlt csütörtökön legalább félig benépesült a nagy tér. Nem kizárólag Csurka miatt persze. Hanem az öt nappal korábbi ijedtség miatt is. Akkor, szeptember 19-én olyan 15-20 ezer jobboldali vonult ki. Nem olyan radikális céllal egyébként, mint ami ellen a Demokratikus Charta szervezkedett; nem a demokrácia közvetlen lerombolásának szándékával. Addigra azonban már a Charta is meghirdette a maga vonulását, és ötször, ha nem hatszor olyan sikeresnek bizonyult, mint a jobboldali szervezők.

Egyes sajtómegfigyelők és tudós politológusok azt írták erről, mindegy melyik oldalon hányan vonulnak… Szabadjon megkérdezni, miért mindegy? Mi egy tüntetés célja, ha nem a minél nagyobb tömeg, minél nagyobb izomerő bemutatása?

Magyarázni lehet, elemezni úgyszintén, csak tagadni nem: a baloldal, a Demokratikus Charta ebben az őszi fordulóban öt-hatszoros túlsúlyt mutatott fel. Ebből mindenkinek le kell vonnia bizonyos következtetéseket. Csurkának és az MDF hozzá közelálló szekcióinak pedig szinte kötelező okulniuk. Nincs velük a hazai többség. Amíg ők mobilizálnak egy egységet, addig a másik oldal mobilizál öt egységet. Nincs velük a külföld sem. Amerika már jelezte rosszallását. S az egykori tengelyhatalmak, Németország, Japán, Olaszország, valószínűleg sosem tudják majd meg, hogy voltak Magyarországon bukott politikusok, akik beléjük fektették titkos reményeiket… A román, szerb, szlovák és egyéb környékbeli populisták pedig alig várják már, hogy kést döfhessenek magyarországi kollégáik hátába…

„A világ ellen undoszkol és umparál” – írja, nem tudni pontosan kiről vagy miről a költő, Weöres Sándor. Érteni azért értjük miről van itt szó, még ha nem is tudjuk! Fejezzék be világellenes undoszkolódásukat, umparálkodásukat, csurkista uraim! Önöknek is könnyebb lesz meg nekünk is…

Tisztelet dr. Antallnak

Európa ütőere! Tápcsatorna a Kelet és a Nyugat között! Elnyeli valahol Rotterdam környékén a narancslobogós tolóhajót és a legvégén, Sulinán is túl engedi szabadon.

Feltéve, hogy útközben nem lövik ki a szerb komitácsik. Hogy eredménnyel navigál a Drina, Bosna, Száva folyása mentén lefelé úszó vízihullák tömkelegében…

Európa hidrotechnokratáinak régóta várt diadalünnepét hozta az új összekötő út, a Rajna–Majna–Duna-csatorna megnyitása. Annál nagyobb tisztelet és támogatás dr. Antallnak, hogy volt mersze megrontani az általános ünnepi áhítatot. „Túl sok a sóder, túl sok a duma. Saját medrében folyjon a Duna” – miként ezt egykoron, a rendszerváltó szép időkben kántáltuk.

Jönnének el talán a művelt hidro- és eurotechnokraták míg végleg nem késő, vadvizektől, békatutajtól elborított, halikrával megterített, füves, sásos, csökös-háglis Szigetközünkbe! Menjenek a túlpartra is, nézzék az üzemcsatornát, aztán jöjjenek vissza! Fúrjanak a kavicsüledék mélyére, igyák ami felnyomakszik. Igyák tíz évvel később is! Mindjárt megértik, mi a bajunk Bőssel, Meciarral, jó Dunánk ellopásával. Fene se sajnálná tőlük, szlovákoktól azt a vizet, ha kétszer annyi lenne belőle, mint amennyi van… A nagy baj, hogy a bioszféra, a parti növény, a hal, a madár épp a meglévő állapothoz igazodott hozzá…

Tolóhajót, vontatót, uszályt ma már Albánia is képes építeni. Halat, vadat, madarat, ivóhelyet, békakeltetőt viszont még az összeuropéerek sem tudnak tetszés szerint produkálni. Ne sértődjenek hát meg, ha nem mindenki tud osztatlanul velük örvendezni…

• A hét üzenetei