Az utolsó két hónapban Walesa a Nagy Gyorsító szerepét vállalta. Azt mondja: a nép elégedetlen, a reformok túl lassan haladnak, az életszínvonal rohamosan csökken, a társadalom passzív, nem vesz részt a közéletben, az embereknek nincs kedvük semmihez, a régi káderek vidéken szétlopkodják a társadalmi tulajdont, az új kormányban sokan csalódtak, sőt az új nómenklatúrát látják benne.
Játék a gyufával
Azt is állítja, hogy a kormány gazdasággyógyító programja jó, csak az a baj, hogy a páciens belehal a kezelésbe. Szóval, más terápiára van szükség. Milyenre? Ezt pontosan nem magyarázza meg, de azt kifogásolja, hogy a kormány programja az egyetlen létező, nincs alternatív változat. Ahhoz, hogy az alternatívák megszülethessenek, valódi demokráciára van szükség, ideológiai vitákra és érvek háborújára. Elegünk volt a mesterséges egyetértésből – mondja a Nagy Gyorsító –, hadat üzenek a kormánynak a valódi demokrácia érdekében. Mert az igazi demokrácia általános háború – a legjobb győz, és annak programját fogadja el a társadalom.
Walesa fent vázolt új politikai vonala heves vitákat váltott ki az országban, és – hozzá kell tennünk – komoly nyugtalanságot okozott a nyugati politikai és gazdasági körökben. Mialatt a lengyelországi közvélemény két nagy táborra oszlik, addig a külföldiek között teljes az egyetértés: mégsem annyira stabil a lengyel politikai helyzet, mint gondolták. Várjanak hát egy picit a kölcsönök és befektetések. Ostobaság egy bombába befektetni a pénzt, öt perccel a robbanás előtt. Ez a reakció önmagában is érv a Walesa-vonalról folytatott vitában. Nem is akármilyen érv.
Ezt az érvet a lengyel közvéleménynek csak az a része fogadja el, amely a rendszer sikeres szerkezeti átalakításához, a politikai és gazdasági mechanizmusok megváltoztatásához szükségesnek tartja a széles körű társadalmi egyetértést és a politikai stabilitást. Az elkerülhetetlen nehézségek és anyagi áldozatok társadalmi jóváhagyása – érvelnek e vonal hívei (magam is közéjük tartozom) – nem képzelhető el általános, nemzeti összefogás nélkül. A Walesa-féle magatartás destabilizálja a politikai helyzetet az országban, és veszélyérzetet gerjeszt. Megosztja a társadalmat. Gyufával való játék a lőporos hordó mellett.
A gondolatmenet ellenzői arra figyelmeztetnek, hogy a társadalom hangulata egyre rosszabb. Azt állítják, hogy a nyugodt, rendezett, szerves átmenet nem lehetséges a társadalom támogatása és aktivitása nélkül. Ezért föl kell rázni a népet, hogy felébredjen, és saját kezébe vegye saját dolgait. A politikai színpadra be kell engedni azokat az erőket és csoportokat, amelyek kívül maradtak a kormányon, és a parlamentben is marginális szerepet játszanak. Szerintük ezeket az erőket valamiféle baloldali összeesküvés, valamiféle klikk akadályozza abban, hogy bejussanak a szalonokba. A kívülmaradtak, a kívülre kényszerítettek a jobboldali erők.
Kiszorított jobboldal?
Az érvelések kiindulópontja – úgy tűnik – pontos. A végkövetkeztetés ellenben nemcsak hamis, de veszélyes is. Igaz, hogy a nép egyre türelmetlenebb és fáradtabb. Igaz, hogy gyorsítani kell a változásokat. De nem igaz, hogy a gyorsítás legjobb módja a kialakult politikai rend és stabilitás teljes lerombolása. Igaz, hogy a lengyelországi kerekasztal-megállapodások elavultak. De nem igaz, hogy a kormány politikai vonala ennek a megállapodásnak a folytatása és végrehajtása lenne (már csak azért sem, mert e megállapodás szerint ez a kormány nem is létezhetne). Igaz, hogy a parlament már nem reprezentatív, de nem igaz, hogy az ún. „baloldal” nem akarja gyorsítani a választásokat. És főleg az nem igaz, hogy az ún. „jobboldal” azért gyenge, mert valaki céltudatosan kiszorítja a politikai élet margójára. Azért gyenge, mert a jelszavakon kívül semmit sem tud ajánlani a társadalomnak.
Fölmerül tehát a kérdés: ha így áll a dolog, akkor miért ezt az irányzatot erősíti Walesa? Két okból. Az egyik az, hogy a környezetében sokan hangoztatják ezt az érvelést. A Szolidaritás vezetőjének volt munkatársai és tanácsadói, az egykori ellenzéki politikusok mind a kormányba kerültek. Walesának nincsen állandó kapcsolata velük. Akik a helyükre jöttek, pár évvel ezelőtt még másodlagos szerepet játszottak, kevesebb a politikai tapasztalatuk és a képességük.
Walesa magatartásának másik oka az, hogy ő a legérzékenyebb politikai barométer az országban – elsőként érezte meg, hogy a nyugodt, csendes felszín alatt növekszik a feszültség. És elsőként értette meg, hogy valamit tenni kell, mert különben baj lesz. Nagy baj. Csak azt a hibát követte el, hogy elfeledte: ő különleges barométer. Nemcsak jelzi a politikai időjárás változásait, hanem befolyást is gyakorol rájuk. Gyorsítja vagy lassítja őket. Amikor „háború”-ról kezdett beszélni, egy másodperc alatt megsokszorozta a veszélyt, amelytől szabadulni akart. Amikor rámutatott a nép türelmetlenségére, türelmetlenebbé tette az embereket. Persze azonnal megértette hibáját, és magyarázkodott. Azt mondta: félreértették a szavait. Már késő volt.
Sztrájkdemagógia kontra KormánySzolidaritás
Majdnem kész volt ez a cikk, amikor egy váratlan fordulat következett be, amely teljesen megváltoztatta a helyzetet. Kitört a vasutassztrájk, amely megbénította a közlekedést és teherszállítást Északnyugat-Lengyelországban. Spontán módon kezdődött. Az első pillantásra úgy látszott, Walesának van igaza: elfogyott a társadalom türelme. Olyanok is akadtak, akik szerint nem fogyott volna el, ha a Szolidaritás főnöke nem beszélt volna „háború”-ról. De most már ez nem számít: Alfred Miodowicz, az OPZZ (a lengyel SZOT) elnöke rögvest segítségükre sietett, támogatásáról biztosította a sztrájkolók értelmetlen és teljesíthetetlen anyagi követeléseit, erősítve a gazdaságilag káros, illegális akciót. (A sztrájkot nem szervezte semmilyen szakszervezet, résztvevői nem éltek a legális tiltakozás lehetőségeivel.) Ez aztán egy csapásra egymás mellé állította Walesát és Mazowieckit. A Szolidaritás felhívta tagjait, hogy ne vegyenek részt a sztrájkban, sőt azzal is megfenyegette őket, hogy az engedetleneket kizárják a szervezetből. Walesa a kormányt kemény, határozott lépésekre szólította föl. A sztrájkoló pályaudvarok előtt tömegek tüntettek kiabálva: „Mazowiecki, Mazowiecki!”, „Vasutasok, munkába!” stb. A populista demagógia látványosan kompromittálódott.
Köszönjük, Miodowicz elvtárs!
(Varsó)
- Külföld [6]