Szilasi László

Nyomtatóbarát változat

Bass Lászlónak

A barátom azt meséli, hogy az öccsét megverték a cigányok. A cigányok a barátom öccsét úgy összeverték, hogy kiesett négy foga, az állkapcsa darabokba tört, az állcsúcsát ért ütés következtében az ízületi nyúlványai mindkét oldalon összeroppantak, gyakorlatilag beleverték az állát a koponyájába, a füle alá, mentő vitte be a kórházba. Egy ideig úgy látszott, nem tudnak rajta segíteni. Aztán végül, több konzultáció után, az orvosok kihúzták a törésvonalak fölé eső maradék fogait, műtéti úton felkeresték a törött csontokat, szakértő szemek ellenőrzése mellett az eredeti helyzetbe illesztették őket, majd különböző formájú, titánötvözetből készült mini- és mikrolemezek meg csavarok segítségével véglegesen fixálták az elért pozíciót. Magyarul beleépítettek a gyerek fejébe egy rakás vasat, csövön át tömték belé a pépes étrendet, és közben gondosabb szájápolást meg több türelmet kértek tőle, mert mandibulatörés esetében, ugyebár, a gyógyulás ideje legalább hat hét. A fiú hetekig nem volt képes beszélni, az pedig teljesen bizonyos, hogy ha repülőtéren, bíróságon, fesztiválokon az útjukba kerül, őt látva most már mindig felvisítanak majd a fémdetektorok.

A barátom azt meséli, hogy az öccsét meg a két barátját akkor vették körül a cigányok, vagy tízen-tizenketten, amikor egy éjszaka, úgy fél kettő körül, azok hárman kiléptek az egyik pesti romkocsmából. A főnök eléjük állt, és azt kérdezte tőlük, nyugodt, társalgási modorban, nyílt, érdeklődő hangon, mint aki tényleg csak ennyit szeretne megtudni, végül is neki, közössége nevében, jogában áll érdeklődni e tárgyban bárkitől, ezúttal éppen tőlük, hogy szeretik-e a cigányokat. A három megkérdezett minden módon próbált kitérni a válasz elől, elfordították a fejüket, zavartan toporogtak, megnyugtatónak szánt kézmozdulatokkal kísérleteztek, de hamar világossá vált számukra, hogy nem, ez most egyáltalán nem fog menni, erre a kérdésre nekik ezúttal, előbb vagy utóbb, de mindenképpen válaszolniuk kell. Végül a barátom öccse szedte össze magát először, és azt válaszolta, tulajdonképpen tényleg pontosan azt, amit valójában is gondolt, hogy hát, mint az emberek esetében általában, a legtöbbet ő voltaképpen nem is ismeri, az általa ismertek közül meg, ugye, olyikat szereti, olyikat meg nem. Olyikat, mondta erre a főnök. És aztán elkezdődött a verés. Amikor a barátom öccse a földre került, a főnök odament hozzá, és azzal búcsúzott el tőle, hogy amúgy tökre igazad van. Én is így vagyok a magyarokkal. Olyikat szeretem. Közben az Edward Norton játszotta Derek Vinyardtól ellesett mozdulattal óvatosan megtámasztotta a gyerek állcsúcsát a járdán. Olyikat meg nem. És a nem-mel egy ritmusban, nagy lendülettel rátaposott a tarkójára. Az ízületi nyúlványok akkor törtek el.

A barátom öccse az első hetekben, a kórházban volt rá ideje bőven, azon töprengett, hogy vajon adhatott volna-e jobb választ. Felelhetett volna-e olyasvalamit a feltett kérdésre, ami nem eredményezett volna verést, vagy legalább valamivel kíméletesebb verést eredményezett volna. Hiszen hát ő jórészt nem azért válaszolta azt, amit válaszolt, mert éppen tényleg azt is gondolta, hanem egyszerűen azért, mert tudta, azt remélte, hogy ezzel imponálni fog a társainak. De nem kellett volna-e, példának okáért, inkább mégiscsak azt válaszolnia, amit ő akkor ugyan egyáltalán nem gondolt, ám valahogyan mégis van köze az igazsághoz, nevezetesen, hogy ő, személy szerint, igenis, szereti a cigányokat, mindet, azokat is, akiket nem ismer, nagyon is. Aztán végül arra jutott, hogy egyáltalán nincs jó válasz, nem létezik olyan. Ha felteszik neked ezt a kérdést, ha úgy érzik, hogy fel kell tenniük neked, akkor te máris vesztettél.

A barátom öccse egyébként egy húszas évei közepén és értelmiségi pályája elején járó, jó szándékú, egyszerű magyar férfi, jogkövető magatartású, demokratikus érzelmű, egyértelműen balliberális beállítottságú, kifejezetten antirasszista szemléletű ember. Amúgy viszont egy nagydarab, kigyúrt, kopasz, veszélyesnek látszó figura, aki azonban annak idején, a gimnázium vége felé kizárólag gyávaságból és félelemből kezdett el testépítéssel foglalkozni. Csakis azért, mert abban reménykedett, hogy ha veszélyesnek látszik, kevesebben próbálják talán majd bántani. Az évek során csendes elszántsággal pakolta fel hát magára az edzőtermekben az izomkötegeket, növelte a tömeget, aztán szálkásított is, és szép lassan megtanulta úgy viselni fenyegető, szoborszerű izomzatát, mint valami ruhát. Továbbra is gyáva volt ugyan, de legalább már ritkábban kellett félnie. Ezért aztán az ő testének voltaképpen nem a ruházat lett a burka, hanem ez az ő igazi testétől szinte teljesen idegen, minden elemében aprólékosan kidolgozott, merőben külsődleges izomtömeg. Amire azután, persze, mindig ráhúzott ugyan különféle ruhadarabokat, amelyeknek gyakorta ideológiai tartalmú üzenetük is volt, de mivel azokkal valójában, a testéhez képest, nem nagyon törődött, mások sem vették rajta őket észre igazán. Azon az estén például egyenesen az volt a pólójára írva, angolul, hogy szeresd a zenét és utáld a rasszizmust, de ez senkit sem érdekelt, vagy csak nem értették. A dagadó mellizmokat látták, alatta, meg azt az egészséges bőrű, kopasz fejet fölötte.

A cigányok vezére később, a rendőrségi kihallgatás során kerek-perec megmondta, hogy ők azon az éjszakán kifejezetten azért mentek le az utcára, hogy jól elverjenek néhány nácit. Eltévesztettük a célpontot, bocs. De tök úgy néztek ki.

A barátom öccsét a hatodik hét végén kiengedték a kórházból, állapota tünetmentesnek mondható. A testépítéssel felhagyott. Izomsorvasztó, tömegapasztó teákat rendelt magának a neten, az első hetekben azokat iszogatta, meg diétázott, a lakását pedig nem nagyon hagyta el, csak ha kifejezetten muszáj volt neki. Az lett a félelme, és akkoriban még nem tudta ezt a félelmét kezelni, hogy amiképpen a cigányozás végeredményben azon alapul, hogy a cigányokon látszik, hogy azok, vajon mikor jön el annak az ideje, nincs-e itt vajon az az idő máris, amikor már nem kell nácinak lenni, vagy akár csak annak látszani, mert a cigányok már mindenkit el akarnak majd verni, akin látszik, hogy nem tartozik közéjük.

Aztán a barátom öccse megunta a bezártságot, a félelmet meg a saját gyávaságát is. Vásárolt magának egy Szocio­poly nevű új társasjátékot, és azóta, népismereti meg pedagógiai megfontolásokból, kisebb és nagyobb társaságokban, azt játszatja boldog-boldogtalannal. Fokozni reméli a társadalmi érzékenységet meg a szolidaritást. A múltkoriban engem is kihívott egy partira. A játék olyan, mint a Gazdálkodj okosan! vagy a Monopoly, csak ebben a szereposztásban cigány családfő voltam valahol a Tiszaháton. Túl kell élned, az a feladat. Dönthetsz, hogy segély vagy feketemunka. Meg hogy mennyi legyen a gyerek. A rossz meglepetéskártyán az áll, hogy Molotov-koktélt dobtak a házadra, leégett, minden vagyonod elveszett. A jó szerencsekártyán meg az, hogy eseti segélyt kaptál (ha regisztráltál: +5 e Ft). A játék közben nagyon hamar megnehezteltem a ma­gyarokra. Aztán lassan ránk, a cigá­nyokra is. Nem éltem meg a tavaszt. Lehetetlen volt. Igaz, a barátom testvére sem húzta tovább karácsonynál. De még így is győzött.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges