Szilasi László

Nyomtatóbarát változat

Ha szólok neki, Baracsfalvy mindig szerez nekem jutányos áron egy-két magnum palackot a Balaton-felvidékről. Ezért aztán csak úgy emlegetem: a borkereskedőm. Tavaly, késő ősszel azonban teljesen véletlenül futottam össze vele a régi könyvtár előtti téren. Nem akartam tőle semmit. Csorgott az eső, esteledett, hideg is volt, ráadásul a díszkútból dübörgött valami számomra azonosíthatatlan operett-trutyi, ő mégis rendíthetetlenül magyarázta, hogy bár az érzékelhető minőség maximalizálása szempontjából valóban a zöldmunka a legfontosabb, azért az se mindegy, hogy mi történik a pincében, almasavbontás, védőgázas fonnyasztás, céltudatos, ám mindig mértéktartó újhordóhasználat, meg a többi delikát értelmetlenség. De aztán ezt hirtelen abbahagyta, bámulta egy ideig összehúzott szemmel a szomszéd tér gyalogosait, végül az arca egy kicsit megfeszült, és azt mondta: Arany ezredes.

Ott megy, nézd már, bazmeg, a kurva anyját.

Ezt én nem értettem, nem is nagyon érdekelt, mentem volna már haza a melegbe, de ő megfogta a karomat, és elkezdte magyarázni nagy, ideges lelkesedéssel, mint az előbb az ausztrál borásztechnológia legújabb fejlesztéseit, hogy régen, „a nagyfülű világban” a Belügyminisztérium III-as Főcsoportfőnökségének minden városi és megyei rendőr-főkapitányságon működtek helyi kirendeltségei, hogy a kirendeltség vezetője a mindenkori rendőrkapitány helyettese is volt egyben, s hogy a megyei kirendeltséget, a kéttucatnyi tiszti állományú beosztottat meg azt a vagy 200-250 ügynököt 1956 után ebben a városban vagy két évtizeden keresztül ez az Arany ezredes irányította. Megnéztem hát magamnak én is, ne mutogasson szegény Baracs hiába, legalább hamarabb szabadulok.

Az öregember, akit Baracs mutatott nekem, műszőrme bélésű ballonkabátot viselt, meg keskeny karimájú, már-már újra divatos műbőr kalapot, s ahogy vaskos, pocakos teste alól újra meg újra kirúgta kurta lábait, számára ez volt a járás, a barna katonai kimenőcipő meg a nadrágszár koptatószalagja között ki-ki villantak szürke nájlonzoknijai meg a fehérre száradt, szőrtelen, öreg bőr. Peckes, pökhendi kis öreg muksó volt, a szélesre kihajtott, szőrös kabátgallér fölött módszeresen forgatta körbe-körbe szögletes, szigorú kis fejét, megfigyelte alaposan ezt a kinti, modern világot. Erősnek és egészségesnek tűnt, el lehetett hinni róla, hogy valaha sokaknak kellett parancsolnia, és csak nagyon keveseknek engedelmeskednie, s azt is, hogy azt az egészet már rég elfelejtette, talán meg is bánta, mindenesetre megnyugtatóan végleges helyére illesztette saját jelentéktelen, de azért gondosan kompaktra csiszolt kis élettörténetében. Aznapi dolgait már elintézte, gondolta, hazafelé beugrik a boltba, és visz az asszonynak egy kiló banánt. Nem éreztem úgy, hogy bármi dolgom lenne vele.

De Baracsfalvy egyre tovább magyarázott, beszélt, beszélt megállíthatatlanul, s bizonyosan nem az érveitől, hanem az olyan, számomra végtelenül undorító szavaktól és szószerkezetektől, mint például titkos megbízott, beszervezés, fizetési lista, hálózati személy, kiemelt nyugdíj, operatív nyilvántartás, fedőtörténet, tartótiszt, átvilágítási törvény, kartonos nyilvántartás, fedőnév, legenda, munkadosszié, operatív technika, informátor, vonalvezető tiszt, megtorlás, mágnes­szalag, megfélemlítés, hazafias megfontolás, számonkérés, igazságtétel, állam­ellenes, el nem évülő, titkos szervezkedés, folyamatos megfigyelés, elrendelem, megszüntetem, visszavonom, nos, ezektől meg a többi hasonlótól las­san elkezdtek kihunyni a színek a téren, lehullottak a frissen felrakott techno-vakolatok, visszakoptak az ablakkeretek a csupasz fenyőig, a levegőbe beleköltözött a fatüzelés meg a barnaszén füstjének régről otthonos szaga, eltűntek a reklámok, kihunytak a neonok, megsokasodtak a vízhatlan vászonból készült viharkabátok, megritkultak az autók, felszaporodtak a biciklik, aztán egy lovaskocsi is átvágott lassan a téren, és az üdvözítőre simogatott életrajzokból vett jelenetek, az ünnepi albumokból ismerős régi képek, a doku­mentum- meg játékfilmekből összelopkodott fekete-fehér képsorok hirtelen mind a fiatal Arany ezredest mutatták, azon a napon, amikor megszülettem. Még vannak kivégzések, arca kicsit gyűrött, cigarettázna, de aztán elpöcköli a Munkást mégis, alighanem másnapos lehet, de azért céltudatos határozottsággal vág át a megváltozott téren, rúgja ki maga alól szorgosan azokat a kurta lábait, neki most is dolga van, el kell hárítania, az utca emberei (a megzsarolt ügynökök, mert hát mindet megzsarolta, meg a megalázott megfigyeltek, mert hát mindet megalázta, de megalázta a megzsaroltakat, ahogy megzsarolta a megalázottakat is), szóval, az utca emberei nem néznek rá, és csak amikor már nagyon messze jár, akkor mernek óvatosan összesúgni a háta mögött, a januári ködön áttörő, jól fényképezhető, kora reggeli súrlófényben, vagy még akkor sem, s ha az utcán felhajtott gallérú, régi gyapjúkabátjában szembejön vele a tiszta arcú, átható tekintetű, de mit sem sejtő állam- és rendszerellenség, mi, akik ezt az egészet innen nézzük, mégiscsak egészen pontosan meg tudjuk mondani azonnal, gondolkodás és fenntartások, talánok és ugyanakkorok nélkül, egy pillanatig sem lenne kérdéses, hogy ki mit tett, ki ártott, ki használt, mennyire és hogyan, s hogy melyikük volt abban az évben, abban a hónapban, aznap kora reggel ebben a városban a gonosz, hogy ki cselekedte folyton a végeredményben mégiscsak megbüntetendő rosszat.

Megértem én, bazmeg, hogy a számonkérés elmaradt, de ezt azért mégiscsak szívesen picsán rúgnám hátulról teli rüszttel, bazmeg.

És Baracsfalvy ezen megfogalmazásával akkor este végeredményben magam is teljesen egyet tudtam akkor már érteni. Igen, egy jó kis seggberúgás, az azért tényleg mégiscsak kijárna neki, az a helyzet.

Később eljött a tél, eljött a tavasz, Baracsfalvy rendben leszállította a karácsonyra és húsvétra rendelt ünnepi palackokat, és azok rendben el is fogytak. Arany ezredes mindezenközben egyetlenegyszer sem jutott az eszembe.

Aztán egy napsütötte, de még hideg, kora tavaszi délelőttön, amikor épp átvágtam a szinte üres templomtéren, egyszer csak odakiált nekem valaki nagyon határozottan, jó messziről, valahonnan a homlokzat előtti placc közepéről, hogy hé, fiatalember, megálljon.

És én azonnal meg is álltam. Megnéztem, ki az. Ki lehet az, aki ennyire elszánt már ebéd előtt.

Óvatos, de egyenletes léptekkel közeledett felém a vénember. Az ómegától az alfa felé haladt, masírozott finoman a totemállatos apostolok, Szűz Mária meg a négy elem négyszögletű kártyalapjai alatt. Már jócskán elhagyta az oroszlános főkaput, valahol a világháborús domborműnél járhatott, amikor igazán elkapta a félsz. Megijedt a tócsáktól, a tükröző, fodrozódó felületektől, amiket nemrég még jég borított. Emlékezett rájuk, és nem bízott bennük. De aztán csak győzött a józan esze, végül is tudta, hogy nem eshet baja, bízott a bakancsában, a lépteivel is takarékoskodnia kellett, meg hát azt is látta, hogy nézem. Úgyhogy végül keresztülmasírozott ugyan nagy elővigyázattal a nedves foltokon, de aztán, ahogy közelebb ért hozzám, bőrkesztyűs kezeit mégis kinyújtotta felém segítséget kérő bizalommal. Előretartott, vékony karján felcsúszott a műszőrmés ballon, s a feltáruló szürkésfehér sávban, széles, barna bőrszíján halkan ketyegett a muzeális Doxa. Fél tizenegyet mutattak rajta az aranypálcikák, valamivel többet, mint a toronyóra hatalmas, lassú mutatói.

Segítsen nekem, fiatalember, nemrég műtöttek. Majd én elkapom itt a korlátot, maga meg fogja át ezen az oldalon a derekamat.

És azzal neki is indult. Én meg a legnagyobb csodálkozásomra azon kaptam magam, hogy jobb karommal átölelve tartom ezt a nagyon-nagyon öreg és beteg embert, bal kezembe belefekszik törékeny alsókarja, mutatóujjam megtámasztja bőrkesztyűs tenyerét, ágyékom nekidörzsölődik a törékeny combcsont recsegő csípőízületének, fejem a közös egyensúly érdekében enyhén belehajlik a vállgödrébe, s miközben a fejtetőm túloldalán ő szuszog és szörcsög és harákol, én meg közben belélegzem savanykás testszagát, a ruházatából áradó tömör naftalinbűzt meg a fedőillatnak szánt megfáradt Pitralont, gyakorlatilag ölben hozom le a lépcsőn a hirtelen megvénült Arany ezredest.

Lefogyott, megtört, összement az őszi találkozás óta: megbomlott benne végleg az elemek harmóniája. Ahogy a karjaimban tartottam, és belélegeztem a szagokat, amikben neki akkor már rég­óta folyamatosan laknia és léteznie kellett, vékony falú, kék üvegből fújt, egyedi csövecskéknek képzeltem a csontjait, bennük valami ritka, gáz halmazállapotú, bűvös fluidum, ha rájuk ütnék, vagy akár csak megszorítanám egy kicsit valamelyiket, azonnal porrá omlana az egész pergamennel borított, törékeny, drága, leheletkönnyű alkotmány.

Hálásan, fontoskodva szuszmákolt nedves orrával az öreg. Eszembe se jutott, hogy bármi módon bántsam. És ha akkor valaki megtámadta volna, ha bárki ártalmára kívánt volna lenni azon a kora tavaszi délelőttön, a szeles templomtéren, hát én minden eszközzel megpróbáltam volna megvé­deni, azt hiszem.

A lépcső aljára értünk. Az utolsó, a többinél alacsonyabb, veszélytelenebb lépcsőfokon álltunk. Kihúzta a karját a kezemből, bal kezét nekitámasztotta a mellkasomnak, még talán lihegtem is egy picit, az arcomba nézett azzal a folyton könnyező, sárgászöld szemével, és azt mondta, mosolytalanul: köszönöm, maga most elmehet.

És takarékos, precíz lépteivel, kar­jai­val finoman egyensúlyozva, tovább­totyogott a hetekkel ezelőtt véglegesre fixált SZTK-időpont felé, meg aztán majd nyilván tovább.

Bámultam utána bambán, sokáig.

A barátaim szerint helyesen cselekedtem: nincsenek bűnösök, nem kell senkinek megbocsátani – vagy ha esetleg, itt-ott, mégis lennének még, hát bocsássuk meg, vagy legalább felejtsük el nekik, aztán várjuk ki csendben, míg elviszi őket rendben a kaszás.

Baracsfalvy viszont, amikor pünkösd előtt elmeséltem neki a találkozást, oda nyilatkozott, hogy elhalasztottam a tökéletes alkalmat, hülye vagy te, bazmeg, ki látta volna. Nem nehezteltem meg rá ezért, bár teljesen bizonyos voltam benne, hogy ő sem tett volna mást, ő sem tett volna semmit.

Egy nő meg később, már valamikor nyáron, a Balaton-parton, azt mondta, hogy a seggberúgás azért szerinte tényleg túl sok lett volna. Az viszont, amit tettem, a jó nagy ellágyulós, pán-toleráns, butik-humanista semmi, az meg túl kevés. Valamit azért mégiscsak kellett volna mondanod neki, nem gondolod? Mondjuk azt, hogy tudom, hogy miket csináltál régen, te mocskos szemét. Vagy, mondjuk, azt, hogy te aljas gazember, nehogy már azt hidd, nem tudom, ki voltál. Vagy legalább mondtad volna az arcába a nevét, további szép napot, Arany ezredes.

Lépcsőházi gondolkodó vagyok, általában jóval az éles helyzetek után jövök csak rá, vélek rájönni, és gyakorta akkor is csak segítséggel, hogy mi is lett volna az adott szituációban a leg­inkább helyénvaló gondolat, mondat, tett vagy akár mulasztás.

Most például úgy látom, hogy végeredményben annak a balatoni nőnek van igaza. Meg is ígértem neki, hogy ha legközelebb összefutok Arany ezredessel, odamegyek hozzá, és kimondom a nevét, és az arcába olvasom a rangját. A nevén fogom szólítani: az ő homlokán legyen ez a jegy.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges