Skip to main content

Az ügyvédnő születésnapjára

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Farkas Lilla köszöntése

De sokat veszekedtünk! Valószínűleg azért voltam rá annyiszor dühös, mert igaza volt. Újra meg újra elmondta, a Magyar Helsinki Bizottságnak nincsen arra kapacitása, hogy minden hozzá forduló ügyét elvállalja. Csak a precedensértékű ügyeket szabad elvállalnunk, ezeknél azonban minőségi szolgáltatást kell nyújtanunk, a legmagasabb szakmai színvonalon kell képviselnünk az ügyfeleinket. Én persze dilettáns voltam a jogtudományban, hadd tegyem hozzá enyhítőleg: dilettáns, azaz gyönyörködő, élvező, nem szakács, hanem ínyenc. Szélsőjobboldalivá torzult hajdani barátommal, Somogyi Jánossal együtt még a rendszerváltás előtt kezdtük a jogvédelmet, olyan időben, amikor a felháborodáson meg az ökölrázáson kívül nem volt más eszközünk se nekünk, se a jogsértetteknek. Úgy éreztük, legalább a felháborodásban oda kell állnunk az áldozatok mellé, és ezt az érzületet magunkkal cipeltük a 90-es évekbe is, amikor – legalább papíron – már léteztek a sérelmek orvoslásának a jogi eszközei. Nyilvánvaló volt, hogy a Helsinki Bizottság két-három ügyvédje nem képviselhet annyi ügyfelet – embereket, akiket összevertek a rendőrök, cigányokat és nem cigányokat vegyesen, romákat meg afrikaiakat, akiket nem engedtek be a diszkóba, menedékkérőket, akiket kitoloncolás fenyegetett –, ahányan rászorulnak a segítségre. De hiába tudtam ezt, újra meg újra az ügy elvállalása mellett kardoskodtam – persze könnyen beszéltem, mert nem lévén ügyvéd, nem nekem kellett kihallgatásról tárgyalásra, tárgyalásról kihallgatásra rohangálnom. Meg kell vallanom, a minőségi szolgáltatás kifejezéstől égnek állt a hajam: meglehet, a lelkem mélyén egyetértettem Csurkával, hogy a szakértelem bolsevista trükk. Képviselőként nemegyszer átéltem, hogy némely javaslatomat fő-fő kormánytisztviselők olyan magasröptű jogi érveléssel utasították el, hogy egy szót se értettem belőle. Jogászok aztán néha megnyugtattak: nem is volt semmi értelme.

Odi et amo, a gyűlölöm és szeretem viszonya fűzött össze bennünket Lillával, legalábbis engem ez a catullusi érzelem kötött Lillához. Bántott, amikor bejelentette, hogy elmegy a Helsinkitől, hogy az akkor alakult új jogvédő szervezet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány ügyvédje lesz. De nemcsak hiányt hagyott maga után, hanem egy fontos felismerést is. A Helsinki már hosszabb ideje vizsgálta, igazolható-e egzakt, statisztikus módszerekkel az etnikai diszkrimináció a büntetőeljárások során. Lilla érdeme volt a felismerés, hogy a magyarországi rendőrségi gyakorlatban is létezik az, amit az angolszász irodalom racial profilingnak, azaz faji alapon történő képalkotásnak nevez. Ez persze így közhelynek hangzik, ezúttal azonban sikerült a számok és százalékok nyelvén is bizonyítani, hogy egy romának pusztán a bőrszíne alapján sokkal nagyobb esélye van arra, hogy gyanúsítottá válik, mint egy nem romának. Lillának ez a hagyatéka máig ható szerepet játszik a Magyar Helsinki Bizottság tevékenységében.

De talán nem szerénytelenség, ha azt állítom, hogy a kölcsönhatás fordítva is működött. Peres eljárásokat az iskolai szegregáció ellen térségünkben, nevezetesen a Cseh Köztársaságban, először a Roma Jogok Európai Központja kezdeményezett. Szkeptikus voltam a módszerrel kapcsolatban, úgy véltem, inkább pozitív példákat, sikeresen működő integrált iskolák példáját kellene szembeszegezni az integrációellenes előítélettel. Közelről, de az ellenkező oldalról érzékelt benyomások győztek meg arról, hogy a példa nem elég, tiltó jogszabályokra és a hozzájuk kapcsolódó peres eljárásokra is szükség van ahhoz, hogy az állam visszaszorítsa az iskolai szegregáció terjedését. Az elit iskolának számító tanintézetbe, a felvételi vizsgát helyettesítő kötetlen beszélgetésre megérkezik a jól öltözött anyuka, szőke kisfia vagy kislánya, kerekre nyitott kék szemével, tisztelettel pillant az igazgató bácsira vagy a majdani osztályfőnök tanító nénire – nem kérdés, hogy a gyerek fel van véve, bár nem az iskola körzetében lakik. Efféle ismeretek birtokában javasoltam a Helsinkinek, hogy vegyünk részt szegregációellenes peres ügyekben, pereljünk akár hírneves, liberálisként ismert iskolákat is. A Helsinki hagyományos állami ellenfele azonban a rendészet volt, a rendőrség, az idegenrendészet, a büntetés-végrehajtás – ezt az örökséget hoztuk magunkkal a pártállam idejéből. A kollégáim úgy vélték, ne nyissunk új frontot, ne indítsunk hadjáratot olyan hadszíntéren, amelyet nem ismerünk kellő alapossággal. Ismét igazuk volt. Lilla azonban az új megbízása alapján éppen azon a területen kezdett dolgozni, s ért el – rendkívül nehéz körülmények között – országos fel­tűnést keltő sikereket, amelyet az évezred első éveitől kezdve a jogvédelem talán legfontosabb területének tartottam: az iskolai integráció területén. Csak az említés szintjén és csak szemelgetve tudom sorolni a csatákat és a győzelmeket. Miskolc: hosszas pereskedés után a városi közgyűlés a szegregált iskola bezárása mellett döntött, a határozat indokolása tényként hivatkozott a szegregáció fennállására. Nyíregyháza: a város – az alapítvány Lilla fogalmazta keresete nyomán – felszámolta a Guszev-telepi cigányiskolát, és gondoskodott róla, hogy a gyerekeket iskolabuszok szállítsák hat városi iskolába. Hajdúhadház: az önkormányzat a város két általános iskolájában a melléképületekbe száműzte a cigány tanulókat; háromfokú eljárásban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen kötelezte a várost a törvénysértő állapot megváltoztatására. Az egyik melléképületet már az ítélet előtt bezárták. Nyíregyháza: a szakértői bizottság alaptalanul minősített két gyereket fogyatékosnak, és küldte őket speciális oktatási intézménybe. A bíróság megállapította a szakértői bizottság és az azt fenntartó megyei önkormányzat kártérítési felelősségét. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rámutatott a fogyatékosságot is magában foglaló sajátos nevelési igény szabályozásával kapcsolatos ellentmondásokra, a kritika jogi köntösbe öltöztetését a strasbourgi bíróságra hagyta. Győr: az önkormányzat már a per során sem engedélyezte, hogy cigány­iskolája első osztályt indítson, így a nebulókat más városi iskolák vették fel. S végül a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma: az oktatási tárca utóda és az alapítvány a pert szüneteltetve közös ellenőrzést és intézkedést tervez öt nagyobb településen, ahol még állnak a cigányiskolák. Győzelmek? Azok. Azok akkor is, ha másutt, például Kaposváron, az önkormányzat a Legfelsőbb Bíróságnak is fittyet hányva tartja fenn továbbra is az elkülönített oktatást. S győzelmek akkor is, ha a kerepesi iskola és önkormányzat ellen újra eljárást kell indítani, s nemcsak azért, hogy megállapíttassék végre a szegregáció etnikai színezete, hanem azért is, hogy az alapítvány így verje vissza a vezetője, Mohácsi Erzsi ellen indított rágalmazási pert, s érje el a büntetőeljárás megszüntetését. Mind­ez hozzátartozik a jogi eljárások természetéhez. A nagyobb baj az, hogy miközben Nyíregyházán sikerült elérni, hogy száz cigány gyerek integrált iskolákba járjon, a Lilla által is szorgalmazott központi ellenőrzés híján a cigány osztályok száma az elmúlt évek során 30%-kal nőtt. Az új kormány három évvel lerövidíti a tanköteles kort, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tízezreit szorítva ki ezzel a közoktatásból, majd pedig a munkaerőpiacról is. A huszadik század kezdetén senki sem hitte el, hogy a történelmi Magyarország a végét járja. Az első világháború elején még Ady is azt írta, Erdély Bukaresthez csatolását az erdélyi románok sem akarják. Nem illik a születésnapi örömhöz, hogy az ember katasztrófajóslatokkal riogassa a barátait. De a többségi és a kisebbségi társadalom közötti feszültség, amely egyszerre oka és következménye az iskolai szegregációnak, a szakadék felé viszi Magyarországot. Egy újabb Trianon vagy egy újabb holokauszt felé. Vagy még keserűbben: egy újabb holokauszt és egy újabb Trianon felé. Tisztelet azoknak, akik újra meg újra megpróbálják a lehetetlent, s egy-egy peres aktát dobnak a lejtőn lefelé rohanó szerelvény kerekei alá.

Ne legyen itt vége! 2001-ben Lilla még a Helsinki munkatársaként szembeszállt Tarlós Istvánnal, akkor Óbuda polgármesterével, azóta Budapest főpolgármesterével, mert Tarlós megpróbálta megakadályozni, hogy a Sziget feszti­válon melegszervezetek felvilágosító programok keretében mutassák be, hogy a homoszexualitás nem bűn, nem betegség, nem szégyen, hogy a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése éppen olyan alkotmánysértő, mint a cigányoké, a zsidóké vagy a mozgássérülteké. A Heti
Világgazdaságban írt cikke villogó érvekkel bizonyította be, hogy Tarlós a közelgő főpolgármesteri kampánya érdekében túllépte a hatáskörét, ahelyett hogy fellépett volna a diszkrimináció ellen, maga lépett a diszkriminálók sorába.

Néhány napja a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház Budapesten vendégszerepelt, A velencei kalmárt adták elő. Ennek a darabnak a közhiedelemmel ellentétben nem Shylock, a zsidó uzsorás a címszereplője, hanem Antonio, a velencei kereskedő. „Nem is tudom, mért vagyok szomorú” – ez Antonio és egyúttal a darab első mondata. Bár a szöveg nem mondja ki, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Antonio homoszexuális. Szomorúságának nem pusztán az az oka, hogy reménytelenül szerelmes Bassanióba, a nyikhaj hozományvadász szépfiúba, akiért az életét is kockára teszi, hanem az, hogy meg se vallhatja neki a szerelmét, mert úgy véli, szégyellnie kell, amit érez. Ugyanez a feloldhatatlan szomorúság teszi étvágytalanná Lord Kilmarnockot, aki akár a vagyonát is ráhagyná Felix Krullra, a jóképű szélhámosra, csak hogy a maga közelében tudhassa. A meleg büszkeség eszméje talán véget vet ennek az évszázados szomorúságnak. Lilla mindenesetre szembeszállt a szomorúsággal, vállalva a kommentelők gyalázkodását, kiállt a melegek jogegyenlőségéért. Ahogy kiáll a cigány gyerekek jogegyenlőségéért is. Valamennyi esetben az egyenlőségért és a szabadságért áll ki. Manapság ismét úgy mondjuk: a köztársaságért.

Lilla, boldog születésnapot! Boldogságot neked és mindannyiunknak.

Budapest, 2011. március 25.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon