De sokat veszekedtünk! Valószínűleg azért voltam rá annyiszor dühös, mert igaza volt. Újra meg újra elmondta, a Magyar Helsinki Bizottságnak nincsen arra kapacitása, hogy minden hozzá forduló ügyét elvállalja. Csak a precedensértékű ügyeket szabad elvállalnunk, ezeknél azonban minőségi szolgáltatást kell nyújtanunk, a legmagasabb szakmai színvonalon kell képviselnünk az ügyfeleinket. Én persze dilettáns voltam a jogtudományban, hadd tegyem hozzá enyhítőleg: dilettáns, azaz gyönyörködő, élvező, nem szakács, hanem ínyenc. Szélsőjobboldalivá torzult hajdani barátommal, Somogyi Jánossal együtt még a rendszerváltás előtt kezdtük a jogvédelmet, olyan időben, amikor a felháborodáson meg az ökölrázáson kívül nem volt más eszközünk se nekünk, se a jogsértetteknek. Úgy éreztük, legalább a felháborodásban oda kell állnunk az áldozatok mellé, és ezt az érzületet magunkkal cipeltük a 90-es évekbe is, amikor – legalább papíron – már léteztek a sérelmek orvoslásának a jogi eszközei. Nyilvánvaló volt, hogy a Helsinki Bizottság két-három ügyvédje nem képviselhet annyi ügyfelet – embereket, akiket összevertek a rendőrök, cigányokat és nem cigányokat vegyesen, romákat meg afrikaiakat, akiket nem engedtek be a diszkóba, menedékkérőket, akiket kitoloncolás fenyegetett –, ahányan rászorulnak a segítségre. De hiába tudtam ezt, újra meg újra az ügy elvállalása mellett kardoskodtam – persze könnyen beszéltem, mert nem lévén ügyvéd, nem nekem kellett kihallgatásról tárgyalásra, tárgyalásról kihallgatásra rohangálnom. Meg kell vallanom, a minőségi szolgáltatás kifejezéstől égnek állt a hajam: meglehet, a lelkem mélyén egyetértettem Csurkával, hogy a szakértelem bolsevista trükk. Képviselőként nemegyszer átéltem, hogy némely javaslatomat fő-fő kormánytisztviselők olyan magasröptű jogi érveléssel utasították el, hogy egy szót se értettem belőle. Jogászok aztán néha megnyugtattak: nem is volt semmi értelme.
Odi et amo, a gyűlölöm és szeretem viszonya fűzött össze bennünket Lillával, legalábbis engem ez a catullusi érzelem kötött Lillához. Bántott, amikor bejelentette, hogy elmegy a Helsinkitől, hogy az akkor alakult új jogvédő szervezet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány ügyvédje lesz. De nemcsak hiányt hagyott maga után, hanem egy fontos felismerést is. A Helsinki már hosszabb ideje vizsgálta, igazolható-e egzakt, statisztikus módszerekkel az etnikai diszkrimináció a büntetőeljárások során. Lilla érdeme volt a felismerés, hogy a magyarországi rendőrségi gyakorlatban is létezik az, amit az angolszász irodalom racial profilingnak, azaz faji alapon történő képalkotásnak nevez. Ez persze így közhelynek hangzik, ezúttal azonban sikerült a számok és százalékok nyelvén is bizonyítani, hogy egy romának pusztán a bőrszíne alapján sokkal nagyobb esélye van arra, hogy gyanúsítottá válik, mint egy nem romának. Lillának ez a hagyatéka máig ható szerepet játszik a Magyar Helsinki Bizottság tevékenységében.
De talán nem szerénytelenség, ha azt állítom, hogy a kölcsönhatás fordítva is működött. Peres eljárásokat az iskolai szegregáció ellen térségünkben, nevezetesen a Cseh Köztársaságban, először a Roma Jogok Európai Központja kezdeményezett. Szkeptikus voltam a módszerrel kapcsolatban, úgy véltem, inkább pozitív példákat, sikeresen működő integrált iskolák példáját kellene szembeszegezni az integrációellenes előítélettel. Közelről, de az ellenkező oldalról érzékelt benyomások győztek meg arról, hogy a példa nem elég, tiltó jogszabályokra és a hozzájuk kapcsolódó peres eljárásokra is szükség van ahhoz, hogy az állam visszaszorítsa az iskolai szegregáció terjedését. Az elit iskolának számító tanintézetbe, a felvételi vizsgát helyettesítő kötetlen beszélgetésre megérkezik a jól öltözött anyuka, szőke kisfia vagy kislánya, kerekre nyitott kék szemével, tisztelettel pillant az igazgató bácsira vagy a majdani osztályfőnök tanító nénire – nem kérdés, hogy a gyerek fel van véve, bár nem az iskola körzetében lakik. Efféle ismeretek birtokában javasoltam a Helsinkinek, hogy vegyünk részt szegregációellenes peres ügyekben, pereljünk akár hírneves, liberálisként ismert iskolákat is. A Helsinki hagyományos állami ellenfele azonban a rendészet volt, a rendőrség, az idegenrendészet, a büntetés-végrehajtás – ezt az örökséget hoztuk magunkkal a pártállam idejéből. A kollégáim úgy vélték, ne nyissunk új frontot, ne indítsunk hadjáratot olyan hadszíntéren, amelyet nem ismerünk kellő alapossággal. Ismét igazuk volt. Lilla azonban az új megbízása alapján éppen azon a területen kezdett dolgozni, s ért el – rendkívül nehéz körülmények között – országos feltűnést keltő sikereket, amelyet az évezred első éveitől kezdve a jogvédelem talán legfontosabb területének tartottam: az iskolai integráció területén. Csak az említés szintjén és csak szemelgetve tudom sorolni a csatákat és a győzelmeket. Miskolc: hosszas pereskedés után a városi közgyűlés a szegregált iskola bezárása mellett döntött, a határozat indokolása tényként hivatkozott a szegregáció fennállására. Nyíregyháza: a város – az alapítvány Lilla fogalmazta keresete nyomán – felszámolta a Guszev-telepi cigányiskolát, és gondoskodott róla, hogy a gyerekeket iskolabuszok szállítsák hat városi iskolába. Hajdúhadház: az önkormányzat a város két általános iskolájában a melléképületekbe száműzte a cigány tanulókat; háromfokú eljárásban a Legfelsőbb Bíróság jogerősen kötelezte a várost a törvénysértő állapot megváltoztatására. Az egyik melléképületet már az ítélet előtt bezárták. Nyíregyháza: a szakértői bizottság alaptalanul minősített két gyereket fogyatékosnak, és küldte őket speciális oktatási intézménybe. A bíróság megállapította a szakértői bizottság és az azt fenntartó megyei önkormányzat kártérítési felelősségét. A Legfelsőbb Bíróság ugyan rámutatott a fogyatékosságot is magában foglaló sajátos nevelési igény szabályozásával kapcsolatos ellentmondásokra, a kritika jogi köntösbe öltöztetését a strasbourgi bíróságra hagyta. Győr: az önkormányzat már a per során sem engedélyezte, hogy cigányiskolája első osztályt indítson, így a nebulókat más városi iskolák vették fel. S végül a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma: az oktatási tárca utóda és az alapítvány a pert szüneteltetve közös ellenőrzést és intézkedést tervez öt nagyobb településen, ahol még állnak a cigányiskolák. Győzelmek? Azok. Azok akkor is, ha másutt, például Kaposváron, az önkormányzat a Legfelsőbb Bíróságnak is fittyet hányva tartja fenn továbbra is az elkülönített oktatást. S győzelmek akkor is, ha a kerepesi iskola és önkormányzat ellen újra eljárást kell indítani, s nemcsak azért, hogy megállapíttassék végre a szegregáció etnikai színezete, hanem azért is, hogy az alapítvány így verje vissza a vezetője, Mohácsi Erzsi ellen indított rágalmazási pert, s érje el a büntetőeljárás megszüntetését. Mindez hozzátartozik a jogi eljárások természetéhez. A nagyobb baj az, hogy miközben Nyíregyházán sikerült elérni, hogy száz cigány gyerek integrált iskolákba járjon, a Lilla által is szorgalmazott központi ellenőrzés híján a cigány osztályok száma az elmúlt évek során 30%-kal nőtt. Az új kormány három évvel lerövidíti a tanköteles kort, hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek tízezreit szorítva ki ezzel a közoktatásból, majd pedig a munkaerőpiacról is. A huszadik század kezdetén senki sem hitte el, hogy a történelmi Magyarország a végét járja. Az első világháború elején még Ady is azt írta, Erdély Bukaresthez csatolását az erdélyi románok sem akarják. Nem illik a születésnapi örömhöz, hogy az ember katasztrófajóslatokkal riogassa a barátait. De a többségi és a kisebbségi társadalom közötti feszültség, amely egyszerre oka és következménye az iskolai szegregációnak, a szakadék felé viszi Magyarországot. Egy újabb Trianon vagy egy újabb holokauszt felé. Vagy még keserűbben: egy újabb holokauszt és egy újabb Trianon felé. Tisztelet azoknak, akik újra meg újra megpróbálják a lehetetlent, s egy-egy peres aktát dobnak a lejtőn lefelé rohanó szerelvény kerekei alá.
Ne legyen itt vége! 2001-ben Lilla még a Helsinki munkatársaként szembeszállt Tarlós Istvánnal, akkor Óbuda polgármesterével, azóta Budapest főpolgármesterével, mert Tarlós megpróbálta megakadályozni, hogy a Sziget fesztiválon melegszervezetek felvilágosító programok keretében mutassák be, hogy a homoszexualitás nem bűn, nem betegség, nem szégyen, hogy a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése éppen olyan alkotmánysértő, mint a cigányoké, a zsidóké vagy a mozgássérülteké. A Heti
Világgazdaságban írt cikke villogó érvekkel bizonyította be, hogy Tarlós a közelgő főpolgármesteri kampánya érdekében túllépte a hatáskörét, ahelyett hogy fellépett volna a diszkrimináció ellen, maga lépett a diszkriminálók sorába.
Néhány napja a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház Budapesten vendégszerepelt, A velencei kalmárt adták elő. Ennek a darabnak a közhiedelemmel ellentétben nem Shylock, a zsidó uzsorás a címszereplője, hanem Antonio, a velencei kereskedő. „Nem is tudom, mért vagyok szomorú” – ez Antonio és egyúttal a darab első mondata. Bár a szöveg nem mondja ki, de hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy Antonio homoszexuális. Szomorúságának nem pusztán az az oka, hogy reménytelenül szerelmes Bassanióba, a nyikhaj hozományvadász szépfiúba, akiért az életét is kockára teszi, hanem az, hogy meg se vallhatja neki a szerelmét, mert úgy véli, szégyellnie kell, amit érez. Ugyanez a feloldhatatlan szomorúság teszi étvágytalanná Lord Kilmarnockot, aki akár a vagyonát is ráhagyná Felix Krullra, a jóképű szélhámosra, csak hogy a maga közelében tudhassa. A meleg büszkeség eszméje talán véget vet ennek az évszázados szomorúságnak. Lilla mindenesetre szembeszállt a szomorúsággal, vállalva a kommentelők gyalázkodását, kiállt a melegek jogegyenlőségéért. Ahogy kiáll a cigány gyerekek jogegyenlőségéért is. Valamennyi esetben az egyenlőségért és a szabadságért áll ki. Manapság ismét úgy mondjuk: a köztársaságért.
Lilla, boldog születésnapot! Boldogságot neked és mindannyiunknak.
Budapest, 2011. március 25.
- Játéktér [6]