Fábián Attila, Kőszeg Ferenc, Tóth Balázs

Nyomtatóbarát változat

Az alábbiakban négy levelet olvashatnak. Az első levelet Fábián Attila címezte a Magyar Helsinki Bizottságnak és más jogvédő szervezeteknek, melyre Tóth Balázs, a bizottság munkatársa igyekezett röviden válaszolni. Fábián Attila azonban újabb levélben sorolta részletes kifogásait, szerinte Tóth Balázs miért és hogyan kerülte meg a választ az általa fölvetett kérdésekre. Erre a levélre Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke válaszolt részletesen. A leveleket, amelyeket eredetileg nem a nyilvánosságnak szántak, az érintettek engedélyével és változtatás nélkül közöljük.

• Fábián Attila levele
• Tóth Balázs válasza
• Fábián Attila második levele
• Kőszeg Ferenc levele

Tisztelt Hölgyek, Urak!

Mielőtt mondandómba belekezdenék, szeretném rögzíteni, hogy sem a Jobbik Magyarországért mozgalomnak, sem egyetlen ahhoz köthető, kapcsolódó szervezetnek nem vagyok tagja. Csupán olyan magyar állampolgár vagyok, aki – önökkel ellentétben – közvetlen közelről nézheti végig a cigányság növekvő agresszivitását és vérengzését.

Hiányoltam az alant felsorolt szervezetek tiltakozását minden olyan esetben, ahol igazoltan cigány elkövetők a magyar lakosság sérelmére vittek véghez brutális bűncselekményeket (Olaszliszka, Gyöngyöspata, Hajdúhadház, Vámospércs stb.). Bizonyára azt mondják, hogy a bűnelkövetőket nem lehet etnikai alapon megkülönböztetni. Persze-persze. Ebben az esetben azonban megfordítanám a kérdést. Miből jutottak arra a következtetésre, hogy a „megfélemlítés” a cigányság ellen irányul? Ebben az esetben esetleg mégis lehet etnikai alapon megkülönböztetni embe­reket? Elkövetőként nem, megfélemlítettként azonban cigány?

Amennyiben önök jogvédő szervezetként funkcionálnak (kétséges!!), vegyék figyelembe, kérem, azon emberek békés élethez való jogát, akiket a romák rendszeres rablásai és fosztogatásai miatt ezen joguktól megfosztottak!! Igaz, ebből nem lehet oly szép és jövedelmező propagandát csinálni, de ha már jogvédők szeretnének lenni...

Továbbá kérem Önöket, hogy mozduljanak ki kicsit a kényelmes irodájukból, legyen az Brüsszelben avagy itthon, kis Hazánkban, és vizsgálják közvetlen közelről azon „emberek” cselekedeteit, akiket vakon védenek. S ha már ott vannak Hajdúhadházon, ugyan kérdezzék meg a TISZTESSÉGES embereket, hogy mi a véleményük a Szebb Jövőért Polgárőrség jelenlétéről.

Kérem – mivel nem áll rendelkezésemre – levelemet az alant felsorolt érintettekhez eljuttatni szíveskedjenek.

Kötelező tisztelettel:

Fábián Attila

Tisztelt Fábián Attila!

Megkaptuk levelét, amelyre az alábbiakban szeretnék válaszolni röviden.

1. Miért nem szólalunk meg olyankor, amikor bizonyítottan cigány származású személy követ el súlyos bűncselekményt?

Az oka egyszerű: önmagában a súlyos bűncselekmény elkövetése nem ok arra, hogy egy jogvédő szervezet felszólaljon. Akkor sem tettük ezt meg, amikor a nem roma (értsd: magyar) balástyai rém követett el sorozatban undorító cselekményeket, akkor sem, amikor a magyar kriminalisztika történetének legsúlyosabb bűncselekményére került sor Móron, akkor sem, amikor az Oktogonnál lévő McDonaldsnál egy magyar fiatal lőtt agyon válogatás nélkül több embert, és akkor sem, amikor egy negyedéves nem roma egyetemista tervezte kivégezni válogatás nélkül egyetemista társait.

Most sem az elkövetők etnikai hovatartozása a felszólalás oka, hanem az, hogy etnikai konfliktus szítására irányul a vonulás.

2. És itt jön a második kérdése: honnan tudjuk, hogy a megfélemlítés a romák ellen irányul?

Onnan, hogy nem titkolják, a honlapjukon is szerepel a „cigánybűnöző” fordulat. De arról szerintem nem érdemes vitát nyitni, hogy a „Polgárőrség” a cigányság közötti rendteremtést teszi programjává, mindig romák által sűrűn lakott területen vonulnak. Kiskunlacházára elmentek a gárdisták (a gárdamozgalom honlapjára mutat link a „Polgárőrség” honlapján), amikor megerőszakoltak és megöltek egy 13 éves lányt, mert azt gondolták, hogy az elkövető cigány volt, de nem mentek vissza, amikor kiderült, hogy nem cigány volt.

3. Miért lehet áldozat esetén megkülönböztetni, elkövető esetén pedig nem?

Azért, mert az áldozat etnikai hovatartozását mint a bűncselekmény elkövetőjének motivációját a jog súlyosító körülményként értékeli. Ennek pedig két oka van: egyrészt az etnikai alapú különbségtétel programmá tétele rendkívül szomorú történelmi tapasztalatokat eredményezett, és az etnikai motiváció nincs tekintettel arra, hogy az érintett személy saját magatartása alapján hogyan ítélhető meg. Ha maga romának született volna, a romákkal szembeni előítéletetek akkor is sújtanák, ha egyébként semmi kifogásolhatót nem tett volna egész életében. Ide tartozik az is, hogy az előítéletek ilyen formában történő kifejezése soha nem old meg semmilyen problémát, a konkrét esetek is ezt bizonyítják: Gyöngyöspatán másfél hónapja feszült a helyzet, tegnapelőtt is volt konfliktus, ma lemondott a polgármester, Hejőszalontán a romák nem merték óvodába vinni a gyerekeiket (miről tehet egy négy­éves gyerek, aki ráadásul nyomorba szü­letett?), Hajdúhadházán éhség­sztrájkkal fenyegettek, stb. Ezért az etnikai motiváció esetében a fellépés szigorúbb.

4. Tájékoztatom, hogy számtalan magyar etnikai hovatartozású személy is ügyfelünk, pl. a 2006-os zavargások során elkövetett rendőri jogsértések áldozatainak is nyújtottunk segítséget, és most is van sok ilyen ügyfelünk. Jogvédelmi tevékenységünk nem etnikai alapú, de ha az lenne, az is igazolható lenne egyébként. Ezért a tevékenységért senki nem fizet jelenleg nekünk, azt, hogy milyen pályázaton nyertünk pénzt, és miből működünk, ellenőrizheti a Helsinki Bizottság honlapján nyilvánosan elérhető éves közhasznúsági jelentésekből.

5. A „budapesti jogvédőkre” vonatkozó érvre pedig személyes válaszom az, hogy magam Miskolcon születettem, az Avason nevelkedtem, majd egy olyan faluban (Onga), ahol külön romatelep van, Budapesten pedig a Magdolna-negyedben laktam 6 évig, és most sem elit környéken élek, szüleim továbbra is Miskolcon és Ongán élnek, magam pedig a Miskolci Egyetemen tanítok hetente két napot. Szóval tudom, hogy vannak olyan részei az országnak, ahol sok roma van, és ahol sok a tulajdon elleni vagy garázda cselekmény. De: kollektívan bűnösnek nyilvánítani egy népcsoportot súlyos bűn, amelyet nem tudok elfogadni. A Gárda és most a „Polgárőrség” pedig etnikai alapon „szelektál”, és általában a romák ellen uszít. Ott nem vonultak, ahol az elmúlt időben magyar középosztálybeli irtotta ki a magyar családját, köztük a saját gyerekeit. Miért?

6. Végül: a magyar állam súlyos bűnének tartom, hogy nem képes a legalapvetőbb feladatát ellátni, vagyis rendet tartani az ország egyes részein. Ez természetesen nem a jelenlegi kormányzat felelőssége csak, hanem legalább az elmúlt 10 év mulasztása. A rendteremtés a rendőrség feladata lenne, és azt tartanám helyesnek, hogyha, aki szeretne valamit tenni maga ezért, az lépjen be olyan polgárőrségbe, amelyet az Országos Polgárőrszövetség tagjai közé fogad, amely együttműködik a rendőrséggel és a helyi önkormányzattal, és tegyen meg mindent annak érdekében állampolgárként, hogy a jelenlegi kormány teljesítse ígéretét, és hozzon létre egy hatékony rendőrséget. Írjon petíciót, tüntessen, ha nem intézkedik a helyi rendőrség jogsértés esetén, tegyen feljelentést (ebben a jogvédő szervezetek is tudnak segítséget nyújtani). De semmiképpen ne szítson etnikai konfliktusokat, mert az sehova nem vezet, és annak ugyanúgy ártatlan emberek lesznek áldozatai (lásd romák elleni sorozatgyilkosság), mint azon szörnyű bűncselekmények magyar áldozatai, amelyeket Ön a levelében felsorolt.

Tisztelettel,

Tóth Balázs

Tisztelt Tóth Balázs!

Köszönöm a gyors válaszát. Bizonyára azért nem a feltett kérdésekre válaszolt, mert igyekezett mielőbb megválaszolni a levelem. Már-már politikusi ügyességgel kerülte ki a válaszadást a kérdéseimre.

1.) Viszont akkor sem, amikor 2009-ben agresszív romák vonultak végig Siófok utcáin, s akkor sem, amikor romák kifejezetten magyarok ellen (azért, mert magyarok) követtek el bűncselekményeket. Olaszliszka erre kiváló példa, de ezen kívül számtalan van.

2.) Vicces, hogy az indoklásban a Polgárőrség honlapjára hivatkozik...

3.) Ha romának születtem volna, nem kellene napi 10-12 órát dolgoznom, hogy a hitelemet törlesszem. Kaphatna a gyerekem ingyenes étkeztetést, tankönyvet, emelt családi pótlékot, gyermekvédelmi támogatást, szociális segélyt, ingyenes gyógyszer- és orvosi ellátást, ha valamelyiket esetleg nem kapnám meg, kérdezhetném, hogy miért? Talán azért, mert cigány vagyok? S cserébe semmit sem kellene tennem, csak henyélnem naphosszat, és szemétdombbá változtatni a környezetem...

Gyöngyöspatán feszült a helyzet. Valóban. S miért? Azért, mert valaki felnyitotta az emberek szemét, hogy nem muszáj a cigányok által teremtett félelemlégkört eltűrni? Lehet ellene tenni? Vagy azért, mert a cigányoknak nem tetszik az, hogy a dolgos jobbágyként titulált magyarok (saját fülemmel hallottam!!!) erre is képesek??? Nem is csoda, hogy ilyen bátrak, hiszen az önökéhez hasonló jogvédő szervezetek is azt sulykolják beléjük, hogy milyen rossz nekik... A romák nem engedték iskolába a gyerekeket, mert félnek? A kistelepüléseken, ahol rengeteg cigány gyerek van az iskolában, a magyar szülők már évek óta!!! nem merik iskolába vinni a gyerekeket, ehelyett inkább buszoznak, és más településre hordják a gyerekeket! Sok ilyet ismerek!

Tehetjük azt is, amit eddig. Homokba dugjuk a fejünket, és tűrünk, fizetünk. A baj akkor lesz, amikor az ön gyerekei is felnőnek, és nem lesznek képesek a szaporodó cigány népesség igényét finanszírozni, kielégíteni. Megtörténik az nagyban, amelyet a mellékelt csatolmányban olvashat.

A történelmi hivatkozás nem világos. Talán arra gondol, hogy a megtűrt és egyenrangúnak tartott román és szlovák, szerb lakosság az első adandó alkalommal a magyarság ellen fordult, és mészárszékké változtatta a Felvidéket éppúgy, mint a Délvidék és Erdély egyes részeit. Annak ellenére, hogy a kiegyezés utáni nemzetiségi törvény a kor legmodernebb és legengedékenyebb törvénye volt!!

4.) Nem feltételeztem, hogy magyar ügyfeleik nincsenek.

5.) Nem írtam, hogy budapesti. Azt írtam, hogy kényelmes irodában dolgozik. Én nem Önről beszéltem, természetesen a bizottság munkatársairól általában. Azt hiszem, ez azért általában ül.

Feltételezem, hogy a Ön szüleit már félemlítették meg romák, a háztáji veteményüket, amelyen egész évben dolgoztak, rendszeresen megdézsmálják a cigányok. Ja nem, akkor most nem leveleznénk, hiszen akkor testközelből érezné azt, amiről írok.

6.) Maximálisan egyetértek! Azt hiszem azonban, hogy nem rengeteg papír (beadvány, petíció stb.) az, amire szükség van. Ezen már túl vagyunk. Az sem megoldás, hogy luxusbörtönbe zárjuk az elkövetőket, ahol szintén az adófizetők pénzén tartjuk őket LUXUS körülmények között. Érdekes azonban, hogy a romákkal nemcsak a „rasszista” magyaroknak van problémájuk, hanem Európa-szerte gondot jelentenek (Felvidék, Románia, Erdély, Franciaország!, Olaszország stb.).

Várom továbbá a Helsinki Bizottság javaslatát a falvakban uralkodó elviselhetetlen helyzet megoldására. Hiszen bírálni és hibát találni, azt hiszem, nem nehéz. Sokkal nehezebb megoldást találni a problémákra.

Tisztelettel:

Fábián Attila

Tisztelt Fábián Attila!

Volt kollégáim a Helsinki Bizottságból megkértek, hogy mint afféle ráérő nyugdíjas válaszoljak a második levelére. Nem sok értelmét látom az efféle levelezésnek, mert szemléleti különbség van köztünk, másképp értelmezzük, látjuk ugyanazokat a tényeket, aligha fogjuk meggyőzni egymást. De azért reflektálok a második levelének néhány kitételére.

Viccesnek találta, hogy Tóth Balázs a Polgárőrség honlapjára hivatkozik. Hadd legyek még viccesebb: én egyenesen Vona Gáborra hivatkozom. A Jobbik elnöke a Népszabadságban (!) megjelent cikkében azt írta, ha semmi sem változik, néhány évtized múlva hárommillió munkanélküli cigány és hárommillió nyugdíj nélküli nyugdíjas lesz az országban. Hozzáteszem: ezt a hatmillió nyomorgót másfél millió munkavállalónak-vállalkozónak kellene majd eltartania. Vona látomása szerint – amely sajnos nem megalapozatlan – az ország újabb katasztrófa felé döcög. Vona szerint meg kell szüntetni a sokgyerekes cigány családok támogatását, akkor majd kevesebb gyerek fog születni. Csakhogy minden demográfus meg tudja mondani, a nyomorgó, munkanélküli családokban sok gyerek születik. A gyerekszám akkor kezd csökkenni, amikor egy népcsoport megindul felfelé, amikor eléri a középosztály alsó szintjének életszínvonalát.

A nyugdíj nélküli nyugdíjasok kérdésével Vona nem foglalkozik. De mindannyian tudjuk, hogy az ország munkavállalóinak jelentős része a fekete-, illetve a szürkegazdaságban dolgozik, beleértve a cigányokat is. Mert nem igaz, hogy a cigányok kizárólag segélyből és bűnözésből élnek. Sokan dolgoznak mezőgazdasági napszámosként vagy segédmunkásként az építőiparban – csak éppen bejelentve nincsenek, nincs társadalombiztosí­tásuk, nem lesz nyugdíjuk. De a nem cigány lakosság jelentős része is így dolgozik, minimálbérért, a fizetése nagyobbik részét zsebbe kapja, vagy színlelt vállalkozói szerződések alapján. Így jó ez a munkaadónak meg a munkavállalónak is, csak éppen a munkavállaló megeszi saját jövendő nyugdíját, és együttesen megeszik valamennyi jövendő nyugdíjas nyugdíját. Ha valamit meg kell javíttatnia a lakásában, az iparos első kérdése, hogy kell-e számla. Számla nélkül olcsóbb, a megrendelő is, a vállalkozó is így jár jól. Az természetesen fel sem merül, hogy az orvos vagy a nővér számlát adjon a hálapénzről. Sok ügyvéd az első megbeszéléskor közli az ügyfelével, hogy magasabb honoráriumot vár el, mint amennyiről számlát ad. Ez is megélhetési bűnözés, akár a veteményeskertek fosztogatása. Igaz, közvetlenül senkit sem károsít meg. Csak mindannyiunkat! Mit gondolna arról, ha a Szebb Jövőért Egyesület polgárőrei bemasíroznának a kórházakba, és átkutatnák a főorvos zsebeit, benyomulnának a szülőszobába, és kifaggatnák a vajúdó kismamát, mennyit fizet a szülészorvosnak? A jövedelemeltitkolás valószínűleg több kárt okoz a nemzetgazdaságnak, mint a kis értékű lopások: ez volna hát az igazi feladat a jövőt féltő polgárőrök számára. Amerikában egy Magyarországról elszármazott taxisofőrrel beszélgettem. A hazai szokás szerint eszébe se jutott, hogy a borravalót is beírja az adóbevallásába. Az adóhivatal azonban ellenőrizte a bankszámláját, és nyomban kiderült, hogy bevallott jövedelme nem fedezi a kiadásait. Öt évre visszamenőleg kirótták rá a becsült adókülönbözetet meg a büntetőkamatokat: mindene ráment. Nem tudom, hogy az adóellenőrök levonták-e a következtetést: jellegzetes magyar bűnözés.

Köztudott, hogy a roma munkanélküliséget az államszocializmus alapozta meg. A szocializmus dogmája volt az általános foglalkoztatottság: munkanélküliek csak a kizsákmányoló, tőkés országokban vannak. Magyarországon azonban megjelentek a piacgazdaság csírái, s vele a jövedelemkülönbségek. A bértömeget és az átlagbérszínvonalat az egyes üzemekre szabott központi utasítások írták elő. Hogy egy gyár tisztességesen megfizethesse a jó mérnököket, a jó szakmunkásokat, ahhoz a szükségesnél több szakképzetlen segédmunkást kellett foglalkoztatnia, különben túllépték volna az előírt átlagbért. Az üzem és az állam egyaránt abban volt érdekelt, hogy a szakképzetlen tömegből csak kevesen tanuljanak szakmát. Az 1980-as évek közepén már nyilvánvaló volt, hogy a szocialista gazdálkodás csődben van. Az irányított sajtó harsogni kezdte, hogy vége a lógósok pátyolgatásának. A szakképzetlen munkaerőt, elsősorban a cigányokat, különösen Észak-Magyarországon, tömegesen tették az utcára. Munkanélküli segélyről természetesen szó sem lehetett, hiszen egy szocialista országban nincsenek munkanélküliek. Bevezették ellenben a szigorított javító-nevelő munkát, hiszen akinek nincs igazolható jövedelme, nyilvánvalóan bűnözésből él, ha nem bizonyították is rá, hogy bűncselekményt követett el. Az elítélt fogházba került, onnan kellett a kijelölt munkahelyre járnia, a fizetése nagy részét levonták a fogvatartás költségeire. Ez a megoldás bizonnyal ma is tetszene Vona Gábornak. A legfőbb ügyész 1985 végén elégedetten jelentette, hogy már 2500 emberre rótták ki az újfajta büntetést. Munkanélküli ennél persze jóval több volt. De ekkor a háztáji gazdaságok egy része már árutermelő üzemként dolgozott. Korábban a cigányok, ha kevesellték a napszámot, otthagyták a gazdát. Ettől kezdve azonban a gazdák fenyegették meg őket, ha nem vállalják a munkát a felajánlott napszámért, felnyomják őket a rendőrségen, hogy munkakerülők.

A rendszerváltáskor aztán végleg leálltak az államilag finanszírozott építkezések, csődbe mentek a szocialista nagyüzemek, megszűnt az ingázás, az önállósult üzemek eladták a munkásszállásokat (a vételár nagyrészt a vagyonátmentők kft.-ibe vándorolt), a tömeges munkanélküliség kárvallottjai pedig a számarányuknál nagyobb mértékben voltak a cigányok. Többek közt azért, mert az elcigányosodó falvakba kellett költözniük: csak ott tudták megfizetni a ház árát. Ezekben a falvakban azonban többnyire nincs munka, a városba bejárni pedig szinte lehetetlen. Ezt a helyzetet csak súlyosítja az előítélet: cigányt akkor se vesznek fel, ha be tudna járni a munkahelyére. Ha ez a három akadály – a szakképzetlenség, a földrajzi távolság és az előítélet – nem állná útját a munkavállalásnak, akkor lehetne komolyan feltenni a kérdést: lusták-e a cigányok.

A település rendezetlensége, a szeméthegyek, az elhanyagoltság elsősorban a nyomor következménye. Bizonyára járt már nagyon szegény emberek lakásában. Persze van, aki ilyen körülmények között is igyekszik rendet tartani, vigyáz a tisztaságra, de sokszor érezni, hogy a kilátástalanság, a minden mindegy hangulata fölé­be kerekedik a rendre való törekvésnek. Nem kizárt, hogy az elhanyagoltságnak szociokulturális összetevője is van. Ma már nincsenek Magyarországon érintetlen sváb falvak, de a háború előtt egy sváb falu és egy magyar falu látványosan különbözött egymástól. Ha Ausztria felé átlépjük a határt, nem tudjuk megkülönböztetni, hogy faluban járunk-e, vagy kisvárosban. Ha ellenben Ausztria felől érkezünk, és nem az autópályán, ordító a különbség egy osztrák és egy magyar falu között. Valamikor, talán még a 60-as években, két keletnémet lánnyal mászkáltam egy faluban. Azok úgy néztek körül, mintha Afrikába kerültek volna. Wie primitiv – mormogták a földutak és a zsindelytetős házak láttán. Pedig ez a Balaton-felvidéken történt, nem valahol Szabolcsban. Az orosz fronton a német tisztek „Exoten”-nek, egzotikusaknak nevezték a magyar és román szövetséges csapatokat. Hitler a Mein Kampfban a magyart is az alsóbbrendű népek közé sorolta, és ezt a meggyőződését csak megerősítette teljhatalmú magyarországi megbízottja, Wesenmayer, aki azt jelentette, hogy valójában minden jelentős magyar művész – Liszt, Erkel, Ybl –, mint a nevük is mutatja, német volt. Higgye el, sok átlagnémet számára a magyar és a cigány lényegében egyet jelent.

Azt írja, a cigányok megeszik az elhullott állatokat, leölik a macskákat. [Fábián Attila leveléhez csatolt egy riportot, amely a Gyöngyösön levő, Duránda nevű cigánytelepen uralkodó elviselhetetlen állapotokat ecseteli, ebből származik ez az állítás. – A szerk.] Talán azért, mert éhesek. A körülzárt Szarajevóban az emberek megették a galambokat. Budapest belvárosában a hajléktalanok könyékig nyúlnak bele a szeméttartókba, hátha találnak valami ehetőt vagy csikket. Pedig a hajléktalanok többsége nem cigány, mert az utcára került cigányokat a nagycsalád befogadja. A cigányok egészségi állapota rosszabb, mint a magyar lakosságé, az életük is jóval rövidebb. De az Európai Unió országaival összehasonlítva a magyarok egészségi állapota is rosszabb, mint az európai átlag, a várható élettartam rövidebb, mint Nyugat-Európában. Az okok között ott van az egészségtelen táplálkozás, a dohányzás és a félmillió alkoholbeteg. Akik most már pálinkát is főzhetnek a kuktájukban.

Olaszliszka szörnyűség volt, kegyetlen lincselés. De hogy megtörténhetett, az a kölcsönös gyanakvás, bizalmatlanság, gyűlölet következménye. Ebben a légkörben keletkezett a rémlátás, hogy Horváth Kittit Szögi Lajos halálra gázolta. Korábban Kitti unokatestvérét valóban halálra gázolta és cserbenhagyta egy autós, ez magyarázza, hogy a család az autósra támadt, mielőtt meggyőződött volna arról, mi történt a kislánnyal. A tragédia mozgatórugóit tekintve kísértetiesen hasonlít egy történelmi jelentőségű lincselésre, a Köztársaság téri pártház 1956. október 30-i ostromára. A pártházban valóban szervezték a fegyveres ellenállást, ostroma és elfoglalása tehát indokolt volt. A lincselő indulatot azonban a teljesen alaptalan rémhír váltotta ki, hogy a pártház pincéjében felkelőket kínoznak. Ismerve az ÁVH brutalitását, néhány nappal a parlamenti sortűz után a tömeg érthető módon adott hitelt a rémhírnek, ahogy a Goj Motorosok és más hasonló szervezetek támadásától rettegő olaszliszkai cigányok is elhitték, hogy a családban már a második gyereket ölte meg egy „magyar” autós. Hasonlóan bosszú jellegű volt az ítélet is. A Köztársaság téri ostromnak 24 halálos áldozata volt, megtorlásul a 107 vádlottból 36-ot ítéltek halálra. A Szögi-ügyben a gyilkosság valamennyi résztvevőjét életfogytiglani börtönre ítélték. A biztonsági őrök közül, akik halálra verték-rúgták Simon Tibort, az elsőrendű vádlott 4 év 6 hónapot kapott, bűntársai ennél is kevesebbel megúszták.

A szociális támogatásokat a család egy főre eső jövedelme alapján adják, nem a cigány származás alapján, ezt Ön is jól tudja. Az ismeretségi körömben történetesen volt nem cigány segélyezett. Hosszú külföldi tartózkodás után tért haza Magyarországra, a szakmájában (gyógypedagógus volt) nem talált munkát. Kapott rendszeres szociális segélyt, lakhatási támogatást, elismerték az egészségügyi rászorultságát, azaz az önkormányzat fizette a társadalombiztosítási hozzájárulást. Az önkormányzat tisztviselői a jobb napokat látott úriasszonyt látták benne, aki önhibáján kívül került nehéz helyzetbe – ehhez mérten tisztelettel, együttérzően viselkedtek vele. Megélni persze ezekből a támogatásokból nem tud se roma, se magyar, marad tehát a feketemunka meg egy sor más eltitkolt jövedelem. A lányom a 90-es években járt az ELTE jogi karára. Voltak évfolyamtársai, főleg vidéki vállalkozók gyerekei, akik naponta Volvóval érkeztek az egyetemre, de azért a szociális segélyt is felvették, minthogy a szüleik, papíron, minimálbérből éltek. Közben cigányoztak és zsidóztak vastagon.

Miből gondolja, hogy Magyarországon luxusbörtönökben helyezik el a fogvatartottakat? Volt már börtönben, vagy látogatott börtönöket? A Magyar Helsinki Bizottság munkatársai a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságával kötött megállapodás alapján 1999 óta rendszeresen látogatják a büntetés-végrehajtási intézeteket, de jártam szerb, bolgár és oroszországi börtönökben is. Az Európa Tanácsnak a kínzás és az embertelen, megalázó bánásmód megelőzésére létrejött bizottsága (Committee for Preventing Torture, CPG) minden egyes magyarországi jelentésében kifogásolta a magyar börtönök zsúfoltságát, és javasolta, hogy a szabadságvesztés helyett alkalmazzanak alternatív büntetéseket, például közérdekű munkát. A múlt év októberéig jogszabály írta elő, hogy egy felnőtt férfi elítélt számára a zárkában 3,5 négyzetméter szabad mozgásteret kell biztosítani (fiatalkorúak, nők és előzetesen letartóztatottak számára többet), ezt a szabályt azonban sehol sem tartották be. A börtönök többsége a XIX. században épült, akkor a zárkák nagy részében egy elítéltet helyeztek el. Ezekben az egyszemélyes cellákban ma két, olykor három elítélt „lakik”. A nagy zárkákban tíz-tizenkét elítéltet helyeznek el, többnyire emeletes ágyakon. A múlt év őszén vendégként eljártam a 2006-os őszi eseményeket vizsgáló bizottság üléseire. A bizottság meghallgatott két lányt, akiket 2006 szeptemberében, az egyik utcai megmozdulás alkalmával vettek őrizetbe. A bizottság felháborodva hallgatta a két lány beszámolóját arról, hogy a Fővárosi Bv. Intézet 1-es számú, Nagy Ignác utcai objektumának folyosóján terpeszállásban, homlokukkal a falnak támaszkodva kellett várakozniuk, majd kétszer meztelenre kellett vetkőzniük. Az intézet parancsnoka elmondta, amit a lányok állítanak, teljesen igaz, nem érti viszont a képviselők felháborodását, hiszen amit a két meghallgatott elmondott, az a befogadás jogszabályban meghatározott folyamata. Hozzátette: az intézet 3-as számú, Venyige utcai objektumában a zsúfoltság már 200 százalékos, azaz az intézményben kétszer annyi embert tartanak fogva, mint amennyit a jogszabály megenged. Ezen azonban a képviselők nem akadtak fenn, hiszen már nem a Gyurcsány-terror áldozatairól volt szó, hanem egyszerűen előzetesen letartóztatottakról, akiket elvben megillet az ártatlanság vélelme.

A történelmi Magyarország „megtűrt és egyenrangúnak tartott” szlovák, román és szerb lakosságáról ír. A ki­­egyezés arra a fikcióra épült, hogy Magyarország lakosai nyelvüktől, nemzetiségüktől függetlenül egyenlő jogokkal rendelkező magyar állampolgárok, erről szólt a Szent Korona-tan XIX. századi értelmezése is, amely most ismét részévé lett az alkotmánynak. A fikcióhoz tartozott az is, hogy a magyarok számszerű többségben vannak, minthogy a zsidók, akiknek a száma megközelítette az egymilliót, mózesvallású magyarok. Csakhogy a horvátok már a XIX. század első fe­lében meghir­dették: az, hogy ők a Ste­­phanskrone alattvalói, vagyis az állampolgárságuk hungarus, az nem jelenti azt, hogy magyarok. A feszültség a magyar lakos­ság (plusz az asszimilálódott zsidók) nemzetállami tudata-büszkesége és a nem magyar lakosság saját nemzeti tudata között folyamatosan nőtt annak ellenére, hogy a dualizmus nemzeti­ségi törvényei valóban példásan liberálisak voltak. De a kantonizálás Jászi Oszkár-féle javaslatát a magyar politikai osztály tudomásul se vette, ahogy elutasította a trializmusra vagy a biro­dalom föderalizálására vonatkozó javaslatokat is. Az érzékelhető feszültség ellenére Trianont senki sem akarta előre látni, 1915-ben még Ady is azt írta, Erdély Romániához csatolását maguk az erdélyi románok sem akarják, Jászi pedig A Monarchia jövője című könyvében, amely 1918 októberében jelent meg (!), azt fejtegette, hogy Magyar­ország szétszabdalása, a „tót megyék” Csehországhoz csatolása őrültség, újabb konfliktusok forrása lenne.

Gyerekkorom egyik kedvenc olvasmánya (A dzsungel könyve mellett) Rákosi Viktor Hős fiúk című könyve volt. 1848–49 sok dicsőséges története mellett olvashattam itt arról is, hogyan gyújtották fel a Délvidéken a megvadult rácok a magyar kúriákat, és hogyan mészárolták volna le a lakóikat, ha Damjanich veressipkásai nem mentik meg őket az utolsó pillanatban. Az nem szerepelt Rákosi Viktor könyvében, hogy Jellasics pákozdi veresége után a magyar nemzetőrök Szombathely környékén elfogták a menekülő horvát csapatok lemaradó katonáit, és kegyetlenül elbántak velük. „E borzalmasságokat nem menti, de némileg magyarázza, hogy a horvátok is sok kihágást követtek el” – írta az eseményről fél évszázaddal később Halász Imre, a kiváló publicista, Andrássy Gyula sajtófőnöke, Széll Kálmán barátja. A horvát áldozatoknak az önkényuralom idején emlékművet állítottak, avatására, amelyen huszártábornoki egyenruhában Jellasics is részt vett, kivezényelték a környékbeli iskolásokat. Az önkényuralom idején kivégzett Kolosy Györgyről, aki egy másik lincselés során a halálos kardcsapást mérte a békeszerzés reményében a magyar fővárosba érkezett Lambergre („Lamberg szívében kés”), Budán neveztek el teret.

A szlovák, a szerb és a román lakosság „mészárszékké változtatta a Felvidéket éppúgy, mint a Délvidék és Erdély egyes részeit” – ez így igaz. De persze Észak-Erdély visszacsatolásának halálos áldozatairól, az otthonukból elűzött román lakosokról sem illik megfeledkezni, meg Újvidékről sem, ha tudjuk is, hogy Tito partizánjai 1945 tavaszán tízszer annyi magyart gyilkoltak meg, mint ahány szerbet és zsidót a magyar csendőrök a „hideg napok” idején. De a halottak seregszemléjéből persze a magyarországi holokauszt áldozatait se szabad kifelejteni. Manapság a hivatalos történelemszemlélet – bizonyos változtatásokkal – Rákosi, Révai és Mód Aladár történelemképét igyekszik feltámasztani: minden gazságot a németek, a hazaáruló nyilasok és a horthysták követtek el, miközben az elnyomott nép szenvedett. A mai korrekció a horthystákat is kivette a felelősség alól. Holott a zsidótörvényeket és a belőlük következő munkaszolgálatot a szuverén magyar parlament fogadta el, a vidéki zsidóság deportálására pedig még a nyilas hatalomátvétel előtt került sor. Valójában a németek nem is álmodtak arról, hogy a rendelkezésükre álló rövid idő alatt, katonai erő híján, a nyolcszázezres magyar zsidóság zömét gettókba zárhatják és koncentrációs táborokba hurcolhatják: ez a folyamat Lengyelországban több mint három évig tartott. Endre László győzte meg Eichmannt, hogy a deportálás néhány hét alatt lebonyolítható: a magyar közigazgatás, beleértve a csendőrséget, békebeli módon működik, társadalmi ellenállásra nem kell számítani, sőt ha az embereknek esélyük lesz arra, hogy az elhurcolt zsidók vagyonát, lakását, boltját, műhelyét megkaphatják, szorítani fognak, hogy a deportálás gyors és sikeres legyen. Endre Lászlónak lett igaza, Magyarország ellenben a lehető legrosszabb bizonyítvánnyal került ki a második világháborúból. Más kérdés, hogy az ellenálló Lengyelország jutalmul nyerte el a brutális szovjet elnyomást; Magyarország ugyanezt büntetésből kapta a nyakába.

Látszólag messzire kalandoztam levelezésünk tárgyától. De azt szeretném érzékeltetni, hogy az ország politikai megosztottságával is összefonódó etnikai feszültség, amelyet sokan lappangó polgárháborúnak tekintenek, történelmi tragédiába torkollhat, ahogy abba torkollott az egységes magyar nemzetállam fenntarthatóságának illúziója az első világháború és a zsidóság korlátozásának a politikája a második világháború végén. S ha a tragédia bekövetkezik, annak nem csak a cigányok lesznek az áldozatai.

Ha azt kérdezi, tud-e minderre a Helsinki Bizottság valamilyen megoldást, nemmel kell válaszolnom. Egy jogvédő szervezetnek arra van lehetősége, hogy felhívja a figyelmet a jogsértésekre, és jogi eszközökkel fellépjen ellenük. Ilyen jogsértés, hogy különböző, magukat katonainak mutató szervezetek fellépésükkel riadalmat keltenek egy-egy település roma lakónak körében, és az erre hivatott állami szervek nem lépnek fel ellenük. Ilyen jogsértés, ha e szervezetek megfelelő törvényi felhatalmazás nélkül közhatalmi feladatokat látnak el, járőröznek, igazoltatnak, zaklatnak és megfélemlítenek embereket, és a rendőrség mindezt tétlenül szemléli. Természetesen, ha cigányok csoportja zaklat másokat, a közhatalmi szerveknek azzal szemben is fel kell lépniük. Ennek azonban az is feltétele, hogy a sértettek megfelelő helyen tegyenek bejelentést. Az nem megoldás, hogy a gyöngyöspataiak egy füzetbe vezetik a sérelmeiket, de nem fordulnak a rendőrséghez, mert az „úgyse csinál semmit”. Ennek a következménye, hogy a faluban, ahol helyiek elmondása szerint katasztrofális a közbiztonság, a rendőrség az év első negyedévében mindössze öt bűncselekményről kapott bejelentést.

Átfogó megoldást, ha van ilyen, nem egy jogvédő szervezetnek kell találnia. A személyes véleményem az, hogy megoldást csak egy, a társadalom egészét megmozgató polgárjogi mozgalom hozhat. A 60-as években az Egyesült Államokban veszélyes méreteket öltött a feszültség feketék és fehérek között, gettólázadások törtek ki, a déli államokban a feketék szembeszegültek azokkal a törvényekkel, amelyek kötelezően előírták feketék és fehérek elkülönítését. Ebben a helyzetben kezdődött el a polgárjogi mozgalom, lépett fel Martin Luther King tiszteletes, születtek meg azok a legfelsőbb bírósági döntések, amelyek alkotmányellenesnek minősítették az etnikai csoportok elkülönítését. Nem gondolom, hogy Amerikában megszűnt az etnikai feszültség, a fehér rendőr meg a fekete rendőr szívbéli barátsága inkább a tv-sorozatok álomvilágában létezik, a kórházakban nincs annyi fekete orvos, mint a Vészhelyzetben, de ötven évvel az után, hogy az autóbuszokról lerugdosták a feketéket, ha nem a busz fekete szakaszában utaztak, az Egyesült Államok választópolgárai egy fekete politikust választottak elnökké. Sajnos Magyarországon egy effajta polgárjogi mozgalomnak még a csírái is alig látszanak, társadalmi támogatottsága pedig szinte nem is érzékelhető. Hogy ilyen mozgalom híján hogyan lehet kezelni az etnikai feszültséget, arra nem tudok válaszolni.

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben” írta az újabban nemzeti imádságként az alkotmányba is beiktatott Himnusz szerzője. Kölcsey – akár korábban a XVI. század protestáns énekszerzői, majd pedig Ady Endre – a nemzetet sújtó katasztrófákat, a nemzet végromlásának látomását a nemzet bűneivel kapcsolta össze: az Úr a bűnei miatt bünteti, fenyegeti pusztulással a nemzetet. A Himnusz megírása idején (1823) ezt a szorongást még a reménykedő fohász ellensúlyozta: „Hozz rá víg esztendőt”. Tizenöt évvel később, halála évében a költő minden reménnyel leszámol. „Törvényem él – feleli az Úr a hozzá könyörgő Zrínyinek. – Hazád őrcsillagzatja / Szülötti bűnein leszáll.” A zord elutasítást a „derűs” záró sorok teszik igazán félelmetessé:

„És más hon áll a négy folyam partjára. / Más szózat és más keblű nép; / S szebb arcot ölt e föld kies határa, / Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.”

Budapest, 2011. május 2-án.

Üdvözli:

Kőszeg Ferenc

a Magyar Helsinki Bizottság alapító elnöke

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges