Kőszeg Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Véletlenül

Életutunk Kertész Péterrel sokszor keresztezte egymást. A háború utáni (a második világháborúra gondolok, az idősebbek még emlékeznek rá) vicc (?) jut az eszembe. A vonaton az egyik utas odafordul zárkózott útitársához: „Uram, olyan ismerősnek tűnik, nem zalaegerszegi véletlenül?” Elutasító hallgatás. Kisvártatva: „Uram, mégis olyan ismerősnek tűnik. Nem Pécsett járt véletlenül gimnáziumba?” Fagyos csend. „De uram! Biztos vagyok benne, hogy valahol már találkoztunk. Nem járt véletlenül Auschwitz­ban?” „De igen, uram – feleli a zárkózott utas. – De nem véletlenül.” Így találkoztunk véletlenül Kertész Péterrel a Hungária (korábban New York) kávéház presszójában a hatvanas évek végén. Akkoriban véletlenül heti három-négy alkalommal, alkalmanként három-négy órát töltöttem a presszóban, de még így is jóval kevesebbet, mint a Péter által is említett egykori fiatal költők, például Balaskó Jenő, aki nyitástól zárásig ült az asztalánál egy szimpla (!) kávé meg olykor egy pogácsa társaságában. Az én elvesztegethető időmet némileg korlátozta, hogy állásom volt, a kávéház épületének negyedik emeletén található Szépirodalmi Könyvkiadónál, és olykor ott is el kellett töltenem néhány órát. Péter is állásban volt, nem tudom, hogy éppen benzinkutasként, anyagbeszerzőként vagy üzemi újságíróként dolgozott-e, de azért maradt ideje a Hungáriára is, meg a versírásra is. Akkoriban a „fiatal költő” nem annyira életkori, inkább kultúrpolitikai fogalom volt, így nevezték tizennyolctól negyvenig azt a seregnyi embert, aki verseket írt, de nem jutott kötethez. Létezésük valami homályos rettegést váltott ki az irodalom irányítóiból, mert nem arról írtak, hogy a szocializmus azért végső soron jó, még csak nem is arról, hogy nem is olyan jó, hanem inkább arról, hogy nem nagyon van kedvük létezni ebben a létező világban, az irodalom nagy tekintélyű irányítóiról pedig tudomást sem vesznek, blogos nyelven szólva, leszarják őket. Kertész Péter egy szövege szinte jelmondatává lett ennek a nemzedéknek. Így hangzott:

Életérzés
szomorú vagyok

Ennyi szomorú emberrel viszont muszáj volt valamit kezdeni, a tervgazdálkodás mentalitásába nem fért bele, hogy az efféle gond-probléma csak úgy lebegjen a légtérben. Recskre már nem lehetett elküldeni őket, az a világ már elmúlt, kreatív munkatársként a reklámiparban nem tudtak elhelyezkedni, az a világ még nem jött el. De azt is halasztgatták, hogy egy első kötettel belépőt adjanak nekik az irodalmi életbe. Átmeneti megoldásként antológiákba zsúfolták őket. Így jelent meg 1968-ban Kormos István szerkesztésében az Első ének című kötet, majd pedig 1969-ben a Szépirodalminál a Költők egymás közt, amelyben olyan, már akkor is jelentős életművet létrehozott költők, mint Beney Zsuzsa, Oravecz Imre, Petri György, Takács Zsuzsa és mások kerültek össze azóta elfeledett pályatársaikkal. Péter verseit ebben a gyűjteményben Kormos István vezette be: „Versei kö­zön­sé­ges kulccsal nyithatók, hát szavainak csak első jelentését értse meg olvasója. Egy ember sétál erre-arra, és gondolkozik.” Kertész Péter felhagyott a versírással, de bloggerként is ezt teszi: sétál és gondolkozik.

A hungarista évek után a versei révén kerültünk „hivatalos” kapcsolatba. 1970-ben benyújtott kéziratának egyik könyvkiadói olvasója (ha tetszik: cenzora) voltam, majd a következő évben én szerkesztettem Hangulatjelentés címmel megjelent első és egyetlen verseskötetét. Talán nem tévedtem, amikor azt írtam róla, „költészetének éppen az a legfőbb értéke, hogy ő fejezi ki talán legközvetlenebbül a generációs rosszkedvet, filozófiai indokolás nélkül, egyszerűen ahogy érzi, vágyak és remények nélkül torlódó mindennapjai során átéli. […] Persze költőietlennek lenni nagyon nehéz költői feladat.” Jól sejtettem, nincs biztosítéka, hogy Kertész valóban költő lesz: „Az is kérdés, hogy ez a magatartás, egy viszonylag egynemű érzés dísztelen kifejezése, meddig képes életben tartani egy fiatal költő líráját.” Ehhez a kérdéshez persze nem kellett nagy látnoki tehetség. Kertész maga írta le az antológia-versekhez fűzött kötelező önvallomásában: „Költőségem vége nem a végtelen, még csak nem is halálom pillanata. Azt kívánom, tartson addig, amíg a fiatalságom.” Ebben azonban nem lett igaza. A hetvenéves blogger fiatalsága túlélte költőségét. Az én lektori jelentésemről ellenben azt mondta főnököm, Illés Endre a jelenkori magyar irodalom ügyeiért felelős csoportvezetőnek: „A Kőszeg megőrült. Kertész Péter verseiről tisztára cionista jelentést írt. Meg kell neki mondani, hogy vigyázzon magára.” Másodszor minősítettek cionistának. Először Mesterházi Lajos mondta ezt, amikor 1964-ben Szenes Hannáról próbáltam cikket elhelyezni a Látóhatár című folyóiratban. Mester­házinak igaza volt. Az, hogy egyáltalán írni próbáltam Izrael (és Magyarország) nemzeti hőséről, a Budapesten kivégzett Szenes Hannáról, az a kor viszonyai között cionizmusnak számított. De hogy a Kertész Péterről írt lektori jelentésemben hol rejtőzött a cionizmus, arra – újraolvasva a jelentést – most sem jöttem rá.

Aztán – emlékezetem szerint – hosszú ideig nem találkoztunk. Péter megtalálta az igazi hivatását, újságíró lett, kiváló riporter, tényfeltáró zsurnaliszta. Én kikoptam a Hungáriából, aztán lefeketedett szamizdat-szerző lettem, távol az első nyilvánosság világától. Újból már a Parlamentben találkoztunk, amikor én képviselő lettem, ő parlamenti tudósító volt. Az emlékezetemben leginkább az a találkozásunk maradt meg, amelyre 1993-ban, a János Kórház intenzív osztályán került sor. Szörnyű autóbalesete, kisebbik fiának a halála után Solt Ottilia hetekig feküdt itt, élet és halál határmezsgyéjén. Tár­sa­da­lomkutató, szociál- és egészségpolitikus énje azonban ebben a helyzetben sem hagyta el, beteg létére kifaggatta orvosát, az intenzív osztályt vezető Pénzes István professzort az osztály helyzetéről. Így tudta meg, hogy a kiváló orvost folyamatosan támadják, mert túl sokat költ arra, hogy betegeit reménytelennek tetsző helyzetekből visszahozza az életbe. Ottilia nem volt szentimentális, az érzelmileg érthető, de racionálisan nem indokolt pénzköltést még akkor sem helyeselte, ha a saját élete volt a tét. Biztos vagyok benne, hogy nem páciensi hálából, hanem azért határozta el, hogy közbenjár az ügyben, mert a professzor elbeszélése meggyőzte. Üzent hát Kertész Péternek, hiszen neki az egészségügy volt az egyik újságírói szakterülete. Péter jött, beszélt Ottiliával, én alig értettem valamit a beszélgetésükből, de ők pár szóból megértették egymást, Péter utánajárt a tényeknek, aztán több cikkben bizonyította az intenzív osztály és Pénzes István igazát.

Újabb időbeli ugrás következik. Az ÉS 2002. karácsonyi számában Erdélyben – Komlóssal címmel hosszabb cikkem jelent meg Komlós Jánosról, pontosabban Kertész Péter A Komlós című kötetéről. Mondanivalóm lényege az volt, hogy nemcsak a nyilasokat nem szeretem, de a nyilasverő ávósokat sem, továbbá, hogy nemcsak azoktól a pártállami újság­íróktól viszolygok, akik időközben nyilasok lettek, de azokat sem tudtam igazán megkedvelni, akik úgy tesznek, mintha egykori lojális reformkádárizmusuk és mai demokratikus liberalizmusuk között nem lenne legalább egy kis huppanó. A cikkem megjelenése után Avar Jánossal együtt beszélgetésre hívtak a Bálint Házba, amelynek háziasszonya „Pipi”, azaz Péter felesége volt, a beszélgetést Péter vezette. Mit mondjak, a közönség nem volt kifejezetten baráti. Péter azonban olyan ügyesen irányította a vitát, hogy senki sem esett ki a civilizált beszélgetőpartner szerepéből.

Hadd zárjam véletlen találkozásainknak ezt a rövid krónikáját egy – mostanáig – utolsó mozzanattal. A nagyjából egyidős fiaink, az ő Dávid fia meg az én Áron fiam New Yorkban országos barátok lettek. Nyilván véletlenül.

Szent Ágoston és a bloggerek

Nagyon későn szoktam rá a számítógép használatára. Már a környezetemben mindenki számítógépen írt, de én még mindig a mechanikus írógépet püföltem, kézzel javítottam, és mindig kellett valaki, aki letisztázza az írást, ahogy a hatvanas években a Szép­iro­dalminál megszoktam. Végül az internetes levelezés révén barátkoztam meg az új technikával, és arra is rájöttem, hogy a modern elektronika újjáteremtheti a kivesző írásbeliséget. Voltaire levelezését nyolcvan kötetben adták ki, Babits, Kosztolányi és Juhász Gyula levelekben mondtak véleményt egymás verseiről, Hatvany Lajos hagyatékában ládányi maradt fenn írók kérincsélő leveleiből. A telefon véget vetett az irodalmi levelezésnek, úgy tetszett, a jövőben lehetetlen lesz utólag dokumentálni, hogyan vélekedett a világ dolgairól egy író, amikor bizalmas barátaival megosztotta azokat a gondolatait, amelyeket nem a szélesebb nyilvánosságnak szánt. Ráadásul az írásbeliség egyébként is visszaszorult, kivesztek a naplók, a memoárok. Pedig sok író esetében az életműnek ez a rejtett vonulata nem kevésbé jelentős, mint a kiadott kötetek sora. A számítógép revolúciója visszaforgatta ezt a folyamatot. Ma telefon helyett e-mailezünk, egy-egy munkahelyen az egy szobában ülő kollégák beszélgetés helyett is chatelnek, hogy ne zavarják a többieket, vagy hogy cikizzék a jelen lévő harmadikat, aki nem sejti, hogy a szomszéd asztaloknál két komputer róla beszélget. Ami számítógépre kerül, az megőrizhető, kimenthető pendrive-ra, az már nem száll el, mint a beszélgetés, és el se ég, hiszen – mint Bulgakovtól tudjuk – a kéziratok nem égnek el.

Sosem írtam blogot, de olvastam a lányom Londonban és New Yorkban írt angol nyelvű blogját, most meg olvasom a Kertész Péterét, és kezd kedvem támadni, hogy magam is blogoljak. Más ez, mint a naplóírás, és más, mint a publicisztika. Hagyományos naplót írni körülményes, meg folyton szembesíti az embert a kérdéssel, legyen-e teljesen őszinte, hisz nem a nyilvánosságnak ír, de lehet-e teljesen őszinte, hisz magában mégis azt reméli, fogja ezt olvasni más is. A blognál ez a dilemma nem létezik, hisz a szöveg nyomban kirepül az éterbe, bárki olvashatja. Mégis különbözik a publicisztikától is, hisz a publicista nagyjából tudja, miféle közönségnek ír, gondosan csiszolja a szövegét, mert ami megjelenik, azt véglegesnek akarja tekinteni, és többnyire terjedelmi korlátokkal is számolnia kell. A blog megfoghatatlanabb, mint az újságban, könyvben publikált szöveg, a tartalmát tekintve személyesebb, a kommunikáció formáját tekintve személytelenebb. Soliloquium, magányos vagy egyszemélyes beszéd, ahogy Szent Ágoston nevezte azokat a fohászait és elmélkedéseit, amelyek kizárólag Istennek szóltak, bár utóbb könyvben is kiadta őket. Vagy ahogy Rákóczi Ferenc a Vallomásaiban Istennek mondta el az élete történetét, noha tisztában volt vele, hogy Isten úgyis mindent tud. Szent Ágoston lehetne minden bloggerek védőszentje, Rákóczi minden magyar blogger példaképe.

Zsidó – nyilas, zsidó – nyilas

Kertész Péter a közélet eseményeiről ír, de sokkal kötetlenebbül és személyesebben teszi ezt, mint ha publicisztikát írna. A szöveget átszövik a személyes élet dolgai, mindenekelőtt a friss tragédia, lánya gyógyíthatatlan betegsége és halála, amelynek fájdalma nem múlik el, nem szorul háttérbe. De ellenpontul azért ott van a két unoka, akiknek jól-léte nagyrészt a nagyszülők gondja és vigasza. Meg ott van a helyreállított szentendrei zsidó temető, ahol a gyomlálás, a fagyalbokrok ápolása mindig gondenyhítő kikapcsolódás az újságíró-temetőgondnok számára. Még olyankor is, amikor a temető kapujáról már másodszor verik le a Dávid-csillagot.

Nehéz zsidónak lenni – ezzel a címmel készített Kertész Péter könyvterjedelmű életútinterjút a nyolcvanéves Schweitzer József főrabbival. Nehéz zsidónak lenni, ez a fő témája, ez lehetne a mottója Kertész Péter blogjainak. Nehéz, amikor egyre nehezebb elviselni, hogy hatja át a kódolt és már nem is kódolt antiszemitizmus a politikai életet. Amikor nincsen határ az önnön nyilasságát arcátlanul tagadó újhungarizmus és a harsányan populista „mérsékelt” jobboldal között. Nehéz, hiszen Kertész nem csupán passzív krónikása a történteknek, de aktív részese is. „Bűzgerjesztő, magyarellenes, cionista, feljelentgetős bibsi” – efféle kommentek garmada érkezett Kertész címére, amikor megpróbált országos ügyet csinálni abból, hogy az izbégi Szent András-templom plébánosa árpádsávos zászlót tűzetett ki a templom tornyára és a plébánia tornácára.

Ami a szívemen, az a képernyőn, és már repül is a mindenségbe – a blog ilyen műfaj. Nem lehet nem arra gondolni, hogy milyenek ezek. Ugyanakkor a folyamatos kényszer, hogy erre gondoljunk, s ha erre gondolunk, a blogunk is erről szóljon – ez maga a zsidó neurózis. „Csak a zsidók nem tudják, hogy nincs az az ádáz antiszemita, aki szünet nélkül, éjjel-nappal, s ha az álmából felébresztik, ezzel a zsidó-üggyel van elfoglalva – írta Zsolt Béla (Kilenc koffer). A nem-zsidók időnként még ma is törődnek az élet más dolgaival is – például evés közben az evésre, esőben az időjárásra, ölelkezés közben az életörömre is gondolnak –, csak a zsidók gondolnak éjjel-nappal állandóan arra, hogy zsidók.” Az egyik blogban egy izraeli vendég arról érdeklődik, hány zsidó él Budapesten, és hány résztvevője van az antiszemita tüntetéseknek. A válaszra, miszerint 70 000, illetve 4-500, a vendég megkérdezi, akkor miért nem megy ki párezer zsidó az utcára, és veri hülyére a zsidózókat? Egy ilyen direkt akció talán tényleg alkalmas lenne a neurózis meghaladására… Csak az a baj vele, hogy amíg képzelgés, addig nem ellenszere, hanem része a neurózisnak. Ha meg valósággá lenne – ki tudja, hol a vége.

De van nekem más bajom is a zsidó gravámenekkel. Valaha talán azt képzeltük, hogy a mi nemzedékünk, a holokausztot még átélt nemzedék kimúlásával kihal a sérelmek emléke is. De nem így történt. A rendszerváltás után, mihelyt elkezdtek feltámadni a háború előtti Magyarország stílusjegyei, a gyerekeink is borzongva kapták fel a fejüket, mintha valóban örökölték volna a viszolygást, a fenyegető kódok felismerésének képességét. De így van ez a másik oldalon is. Nemcsak azok hordozzák a sérelmeket, akiknek a nagyszüleit kitelepítették, bebörtönözték, de azok is, akiknek a felmenői legfeljebb szűk családi körben beszéltek arról, hogy a nagypapának száz holdja volt, vagy a nagybácsi a várbeli harcokban sebesült meg 1945 februárjában. Meg még azok is (azaz jószerivel az egész ország), akiknek a személyzetistől kellett ajánlást kunyerálniuk, ha Nyugatra akartak utazni. Húszéves koromban nagyot nyeltem, amikor egy társaságban egy kissé reszketeg öregúr nyugalmazott csendőr alezredesként mutatkozott be. Ma is nagyot nyelek, amikor olyanok paroláznak velem széles mosollyal, akik húsz éve az ellenzéki-ellenséges elemek között sorolták fel a nevemet a KISZ oktatási központjában. A nyugalmazott alezredes rég meghalt. De a KISZ-oktatók ma miniszterek és főszerkesztők.

Ez a megértésem a másik oldal iránt addig tart, amíg nem pillantok rá a kommentjeikre. Ahogy olvasom az aljas fenyegetőzéseket a blog-kötet hátoldalán, úgy érzem, a legszívesebben hasonlókkal válaszolnék. „Szia, nyilaskám! Emlékszel a keretlegény nagyapádra, akit a lámpaoszlopra akasztottak fel az Oktogonon, 1945 februárjában? Én még emlékszem rá. A lámpákat persze kicserélték, de a kötelet az új is megbírja.” „Hahó, gárdista! Mesélte a nagybátyád, hogy guggoltatták az Andrássy út 60.-ban, fel-le, fel-le, órákon át? Az volt a pihenés, amikor csak pofozták. Szeretnél egy kis repetát?” Nem, ez nem a mi stílusunk, mondom magamban. Aztán eszembe jut, hogy ugyanez a mondat hangzik el a Jud Süss című antiszemita propagandafilm végén, amit a történet eredeti helyszínén, Stuttgartban láttam egy tudományos-ismeretterjesztő vetítésen. A gaztetteiért százszoros kínhalált érdemelne, mondja az egyik bíró a kollegájának, amikor a végéhez közeledik a hirtelen halállal elhunyt württenbergi herceg, Károly Sándor zsidó pénzügyminiszterének a pere. De ez nem a mi stílusunk. Így Süss-Oppenheimert, aki korábban éppolyan hű szolgája volt a zsarnok hercegnek, mint a két bíró vagy a hóhér, csak fajgyalázásért ítélik el, kötél általi halálra.

A blogger bejegyzéseivel újra meg újra reagál a napi politika eseményeire. Véleményével olykor egyetértek, máskor vitáznék vele. A március 5-i bejegyzésben említi Vass Istvánt, a gödi tiltakozó útelzárás egyik szervezőjét, aki kínos, tettleges konfliktusba keveredett egy teherautó vezetőjével. 1990-ben szóba került, hogy Kertész SZDSZ-támogatással, de független jelöltként indul a parlamenti választáson. Az akkoriban SZDSZ-képviselőjelölt Vass Istvánt Kertész már akkor „vasgárdista külleműnek” nevezte. Nem tudom, milyen küllemű egy vasgárdista, azt azonban igen, hogy Vass István a Szabad Kezdeményezések Hálózata egyik kedvence volt, virtigli munkás, akit békétlensége miatt a Kádár-rendszerben bebörtönöztek, s aki keményen fogalmazott olvasói leveleket írt a Beszélőnek, sőt, ha jól emlékszem, a hajdani Magyar Nemzetnek is, és alapítója lett az SZDSZ egyik első helyi szervezetének. Akkoriban még volt némi szavam az SZDSZ-ben, így kampányolásom nyomán az addig jószerivel ismeretlen Vass Istvánt beválasztották a párt első ügyvivői testületébe. Máig emlékszem Magyar Bálint bosszankodó legyintésére és szemrehányó tekintetére, amikor kiderült, hogy a gödi esztergályos ügyvivő lett. 1990 és 1994 között SZDSZ-képviselő volt, mondott néhány beszédet, aztán lassan kinézték, ki­utálták a pártból, ahogy kinézték Horváth Aladárt, mert túlságosan cigány, Gadó Györgyöt, mert túlságosan zsidó, vagy Horváth Antalt, mert túlságosan melós volt. A kiutáltak közül nem is kevesen a jobboldal jobb szélén (Gadó a baloldal szélén) bukkantak fel, lehet, hogy Vass Pista is közéjük tartozik. Azt is megértem, hogy az SZDSZ nem tűrhette meg sorai­ban a szélsőségeseket, hiszen egy nagy parlamenti pártnak a szavazóbázisa kiszélesítésére kell törekednie. Sikerült is elérnünk a két százalékot.

A többi ellenvetésemet talán kommentekben írom meg. Vagy hagyományosan, szóban mondom el, amikor megjelent a kötet, egy kávé mellett, Szentendrén.

Kertész Péter Pulitzer-emlékdíjas újságíró a Wesley Kiadó gondozásában megjelenő kertesz.freeblog.hu című könyvének előszava.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges