Szilasi László

Nyomtatóbarát változat

Sárközi Mátyás írt egy könyvet Molnár Ferenc regényes életéről. Mostanában valahogy nem szokás ilyen könyveket írni. A valamiben nagyon elmélyült szaktudás rögzített nézőpontja és szükségszerűen behatárolt kérdéskomplexuma helyett csupán bemutatni, értékelni, rácsodálkozni. Módszeresen csapongani a felületen, merthogy nincsen más, életre-halálra. Társalogni sokágú műveltségből, oldottan, szépen, elegánsan. Mintha nem is lenne fontos az egész. Közben pedig nem titkolni, hogy nagyon is fontos s személyes, mondhatni genetikus okok miatt az. Becsületes dolog, tiszta munka, olvasó öröme.

Aztán meg: azért mégiscsak csodálatos egy világ volt az. A századforduló polgársága Budapesten és Európában. Különösebb megindultság és nosztalgia, sznobéria és aporpéterezés nélkül le lehet szögezni például, hogy amikor a Genfben nemzetközi büntetőjogot tanuló fiatal hallgató tizenhét ott tanuló diákból megszervezi a magyar bursát, a felkért védnököt tényleg úgy hívják: Figyelmessy ezredes, hogy a huszonéves újságíró (az első budapesti születésű írók egyike) valóban Heltai Jenővel, Ady Endrével, Krúdy Gyulával, Bródy Sándorral, Szép Ernővel mulat rendszeresen, s hozza divatba a cúgos cipőt, hogy Beöthy színházigazgató (bele is bukik később) eleve a pénzzel együtt küldi a drámamegrendelést, valamint hogy jelesebb premierek estéjén célszerűnek látszik a forgalmat elterelni, és egész egyszerűen leállítani a villamosokat. Persze nem ez az érdekes igazán. Megírták mások is, meglehet szebben, de még akár emlékezni is lehet rá.

De ez a könyv tényleg jól és alázatosan gyönyörködik egy valóban regényes életben. Abban tudniillik, hogy akkor még volt olyan. Regényes, lump, elfecsérelt élet, amiben mégiscsak világosan megmutatkozik a nagyság. Egy magyar író, aki nem csókolt kezet Jókai Mórnak. A Révai Könyvpalota megnyitóján a – könyvvigécként megjelenő Dreyfus kapitányt alakító – gyermek Molnár hatalmas viaszorra útját állta a tiszteletteljes aktusnak. (Ha később sem tette volna, s ha később kevesebben tették volna, a magyar irodalom mint olyan most talán nem lenne minden ízében ilyen visszavonhatatlanul, letagadhatatlanul romantikus karakterű.) Egy férfi, aki rövid, célratörő levélben kiképzi Hatvany Lajost – Párizsból. („Színház után okvetlenül menjen el egyszer az Abbaye Albert című vendéglőbe, Place Pigalle, ez fenn van a Montmartre-on. Odamenési idő éjfél előtt, előbb ki se nyitják. Frakk. Asztal telefonon rendelendő délután. De esetleg kap enélkül is. Ott csak egy üveg pezsgő fogyasztandó.”) Egy irodalomember, akit Ferenc József arról ismer, hogy „sok pénzt keres”. Az ember, aki feltalálta a rántottás borjúvelővel töltött palacsintát. Egy magyar író Ibsen, Pirandello, Puccini, Shaw és Ciano gróf társaságában. Elegáns pénzkeresés egy élhető városban: kitalálhatatlanul nagy élet, elképesztően sok pénz és iszonyú mennyiségű munka: „Molnár úr sohasem ír.” És a nők. Vészi Margit, Varsányi Irén, Fedák Sári, Darvas Lili, Bartha Vanda. De megálljunk.

Sárközi ugyanis mindezt valahogy úgy képes elmondani, hogy közben teljesen világos, szerintem mindenkinek, hogy ez a regényes életrajz teljesen önmagáért való dolog, nem háttér, nem összefüggő okozat- és magyarázó rendszer: a szövegeket nem lehet levezetni írójuk életéből. Itt van egy érdekes, ritka helyzet, hogy egy íróembernek kivételesen érdekes az élete is, a személyisége is, ki is rajzolódik szépen mindkettő, de a mű, az egy ezektől teljesen különböző harmadik dolog. Van, de nem ezekből jön, létezik, de nem ezekből származik. Az életrajz nem visz közelebb a mű titkához. A biográfiák a munka lázában és a megfejtés diadalmámorában általában el szoktak erről feledkezni. Vagy ha nem, hát akkor megkomponálnak egy elérhetetlen, kutathatatlan, mélyértelműen kongó legbelső burkot, valahol a szerző személyiség legeslegmélyén – merthogy mégiscsak a titok a legérdekesebb. Sárközi semmi ilyesmit nem tesz. Semmi (ahogy az első dráma mondja:) „huj, huj, most gyövök én”. Csendben rácsodálkozik a szövegek létére. Többek között az általa írt regényes élet szövegére is.

Emellett pedig hosszan idéz a kevéssé ismert, legjobb novellákból. Helyenként (felettébb óvatosan) interpretál, felmondja a drámatartalmakat, hiszen már az is értelmezés. És szinte nem is beszél A Pál utcai fiúkról; A zöld huszárról. Meg idéz mindent, mert az élet már nincs: csak a szövegek vannak. Például:

„Itt én megbukom és megdöglöm, bármilyen buta gyávasággal bújtam a borozóba és a langyos, félkemény vígjátékba.” (Molnár levele Darvas Lilinek 1925 tavaszán, Budapestről.)

Erről van szó. Hogy hogyan kerül ki egy alapjában véve mégiscsak nagyszabású, szerencsés világban egy kolosszálisan tehetséges magyar szerző a művelt Nyugatra, Európába, Amerikába, és hogy mi történik ott vele. Sárközi könyve szíven ütő története a nagyon sok pénzre váltott nagyon nagy tehetségnek. Annak, hogy ekkor is pontosan ugyanaz történik, mint a kevés pénz és a kevés tehetség esetében. Hogy tudniillik: semmi. New York, Hotel Plaza, 835-ös szoba. 1939. január 12-től 1952. április 1-jéig. Halálig. Separate checks, please. Az első angol mondat, jó vicc, külön kérjük a számlát, ez történik. És a tragikomédia, az történik. „Az öregedő íróban élt a vágy, hogy keze alól mélyenszántó és bölcs darab kerüljön ki – üzenet az utókornak. ” Nem megy az már.

Sohase is ment.

És ennek a történetnek szerintem bizony éppen itt van az egyik közepe. Molnár életműve mindvégig nagyon akarja a komoly művet. Kétségbeesetten, izzadva keresi az igazi szöveget. Folnár Serenc (tanulságos anagrammapoén Fedák Sári monogramos kispárnája kapcsán) hívja Molnár Ferencet. Az igazit. Az életmű erőlködik. És közben, úgy látom, észre se veszi, mondjuk a Játék a kastélybant vagy A Pál utcai fiúkat. Nem tudja, hogy ő maga miről is szól.

Nem mintha mi tudnánk. Róla vagy magunkról. Molnár újraolvasása közben (Sárközitől kaptam hozzá kedvet) van tehát miről beszélgetnünk vele.

• Kultúra