Árpádharagos bombázása tíz, talán ha tizenöt percig tartott, negyed tizenegyre mindenképpen vége volt. Elmentek a Liberátorok, és a háború alatt már nem is jöttek többé vissza. És nem jöttek vissza tizenkét évvel később sem, amikor pedig, november legelején, minden germinai őket várta, ácsorogtak kint az utcán, a kertekben, a piactéren, a lassan csorgó hideg esőben, és lesték az eget, hogy jönnek-e már, ráfordulnak-e végre a hosszan kanyargó Kolozsvári utcára, hogy végigszórják a háború után lerakott, betonalapon bitumenbe ágyazott sárga keramittéglákon kígyózó T–34-eseket, mentek a városközpont felé, kihuzigálták vagy beletaposták a sárba a faragott szegélyköveket, ’76-ban végül le kellett aszfaltozni az egészet, a keramitot meg eladták nyugatra, állítólag Mainz elöljárói sikerítették belőle készre a régóta húzódó városrekonstrukciót, egyetlen gép elég lett volna, de nem jöttek, csak negyven évvel később, amikor már mindennek vége volt, 1996-ban, a szokásos, augusztus végi repülőnapon landolt közülük egy az árpádharagosi repülőtéren, de akkor már csak néhány megszállott modellező meg amatőr kutató kóválygott a hatalmas, fényesre polírozott és agyoncicomázott muzeális géptest belsejében, a mindent betöltő gyermekzsivajban. Elfoglalták a géppuskaállásokat, nyomogatták vadul a Browningok elsütőbillentyűit: megpróbálták leszedni a váratlanul felbukkanó Messerek közül legalább a legpimaszabbakat.

A városban 1944. szeptember 21-én mintegy félezer épület sérült meg vagy dőlt teljesen romba. A bombákkal együtt leszórt röpcédulákon rövid, magyar nyelvű versike állt: „Baját, Bácskát nem bántjuk, de Haragost utoljára felszántjuk.” Több százan haltak meg. Az áldozatok több mint fele germinai volt, stráfkocsikkal hordták ki őket a földes kis utcákból. Gyászolt a negyed. A köztiszteletnek és közszeretetnek örvendő P. Bayer Cirill kapucinus atya temetésén, felekezetre való tekintet nélkül, ott tolongott fél Germina. A romeltakarítás pedig, gépek híján kéziszerszámokkal, szinte azonnal elkezdődött. A téglahalmok, gerendák, cserépkupacok alól kimentettek minden toronydíszt, minden függönyt, minden küszöböt, minden szent tárgyat; itt-ott még napok múlva is találtak túlélőket. És lassan-lassan megkezdődött az évtizedekre elnyúló újjáépítés is.

A vasúti közlekedés már néhány hét múlva zavartalanul újraindult, de az állomás épülettömbjét csak évekkel később, az első ötéves terv harmadik évében állították végképp helyre. Délre, a közraktár helyére előbb ideiglenes, majd végleges távolsági autóbusz-állomás került. Északon, a Dohánybeváltó és a Méntelep helye sokáig üresen állt, aztán ide telepítették a Lokomotív Vasutas Sportegyesület atlétikai pályáját, végül, a hatvanas években, négyemeletes panelházakból álló lakótelepet húztak fel a területre. A Mezőgazdasági Szakiskola soha nem épült újjá. Hétvégi nadrágszíjtelkeket osztottak ki a helyén, a bombatölcsérek között, a lassanként mégiscsak újrasimuló földön, afféle városi háztájiban, az élelmesebb germinaiak évtizedeken át zavartalanul termelhették a krumplit, kukoricát, takarmánynövényeket. A hetvenes évek végén előbb olajat, aztán termálvizet találtak alatta, de az sem kellett végül senkinek.

A Pozsonyi utca lebombázott Oncsa-féle típusépületei, FAX-kölcsönből épült hivatalnoklakásai, nagyobb családi házai helyére előbb menekült-szükséglakásokat, később olcsó, praktikus, szabványkockákat emelt a tervszerű állami gondoskodás. A lebontott rendház és a Jézus szíve templom telkére modern általános iskola és a hozzá tartozó kis mezőgazdasági gyakorlókert került. A rendházat a germinai katolikusok, döntően erdélyi menekültek közadakozásából, új helyen, a Kolozsvári utca egy régi portáján, már ’46-ra teljesen újraépítették. A lebombázott katolikus bérpalota helyére áttelepített templomuk falazási munkáival pedig 1950 tavaszán már a hajó tervezett magasságának harmadánál jártak, amikor a városi vezetés az építkezést leállította, és az épületet államosította. A falcsonkokat nem sokkal később gépi vakolással lezárták, vastag, áttetsző, zöldeskék üveggel fedték le, a kiugró oldalfülkékbe, építészetileg kifejezetten kínálták magukat erre, szakorvosi rendelőket telepítettek, s a germinaiak 1954-ben már egy jó fekvésű, könnyen megközelíthető egészségháznak, kerületi orvosi rendelőintézetnek örülhettek. A Honffy-féle házból megmaradt romhalmazt széthordták, a hasznavehetetlen vályogtéglákat egyetlen nagy kupaccá mosta az eső. Apránként elborította a fű és a gyom, kisebb fák, bokrok nőtték be, a környékbeli gyerekek telente ródlidombként használták. Ma egy komplett fitness-szalon áll a helyén. A téren vele szemben lévő butiksor mögött álló, 1994-ben felszentelt új Jézus szíve templom melletti kis ferences rendházból a fiatalabb atyák néha oda járnak át gyúrni.

A Pozsonyi utca 50. lakóit ugyan örömmel töltötte el a pusztítás nyomainak lassú felszívódása, de egyáltalán nem lelkesítették a rombolásra rátelepülő modernizáció ezen irányai. Fásultan fogadták az életminőségük javítására irányuló efféle közösségi igyekezeteket, próbáltak betakarózni kisebb világokba. És éppen épített környezetük fokozatos átalakulása, a lassanként mégiscsak beépülő foghíjtelkek, a siralmas anyagminőséggel és ingadozó munkamorállal párosuló újszerű építési technológiáknak a szélső két gép nyomvonalait követve kinövő produktumai rajzolták ki számukra az évek során egyre határozottabban annak az úgyszólván érintetlen és egyre archaikusabbá váló résnek, csíknak, sávnak, redőnek a szélső határát, amelyen belül, amelybe belekapaszkodva, teljesen esetlegesnek látszó életük mégiscsak tartósan megtapadhatott. Szótáraik különbözőségein túlnyúlva úgy gondolták, s ebbe a gondolatba súlyosabb helyzetekben jócskán bele lehetett kapaszkodni, hogy a technikai szükségszerűség, a vakvéletlen, a szerencse, a sors vagy az Isten a gép által, a sík térben mégiscsak félreérthetetlenül kivételezettként jelölte meg személyüket, életüket és annak terét, ha egyszer az ő házuk, bár a légnyomás a tetőcserepet mindet lekapta, úgyszólván épen megmaradt, ha annak idején, minden józan várakozással ellentétben, bombaszekrényének ajtajait nem tudta, nem akarta vagy nem látta értelmesnek kinyitni, esetleg, egész egyszerűen, bezárta, és éppen fölöttük, a középső Liberátor.

Az Appenin-félsziget déli részén települt 15. Amerikai Légi Hadsereg (15th Air Force) repülőparancsnokságának alárendeltségébe tartozó felderítőegységek a fényképezőgépekkel felszerelt, duplatörzsű, kétmotoros, nagy hatótávolságú Lockheed P-38 Lightning felderítő repülőgépekről összesen 16 db mozdonyt, 480 db teher- és 26 db személyvagont figyeltek meg az árpádharagosi vasútállomáson 1944. szeptember 18-án délelőtt. A légifelderítés adatai alapján, a főközlekedési vasúti csomópontok és pályaudvarok ekkor már szisztematikussá váló támadásának fő feladata mellett, a német és magyar csapatok Arad alól történő gyors és kényszerű visszavonulásának megzavarását és a szovjet csapatok nyugat felé irányuló mozgásának elősegítését is célul tűzve, a légihadsereg parancsnoki főhadiszállásán, a dél-olaszországi Foggiában, 1944. szeptember 20-án, helyi idő szerint 18.30-kor adták ki azt a hadműveleti utasítást (Operation Order, Field Order Number 707., Army Post Office 520.), amely másnapra, szeptember 21-re, csütörtökre, két délkelet-magyarországi teherpályaudvar elleni csapást írt elő, az augusztus 23-i román átállás után jelentősen felértékelődött Debrecent és Árpádharagost jelölve meg elsődleges célpontként.

A parancsnokság a térséget érintő összehangolt bombázási feladat végrehajtására C. W. Lawrence brigádtábornokot és vezetése alatt a hat bombázócsoportból (Bombardment Group, BG) álló 5. bombázóosztályt (Bombardment Wing, BW) jelölte ki. Az utat jórészt ismerték már: az osztály a megelőző napon Budapest déli és – a szeptember 18-i találatok miatt ekkor már amúgy is használhatatlan – északi vasúti összekötő hídját bombázta. Árpádharagost az egyenként négy századból (Bombardment Squadron, BS), századonként hét-hét nagy hatótávolságú, négymotoros Boeing B–17 Flying Fortress típusú nehézbombázóból álló, 99. és 463. bombázócsoport támadta, összesen tehát 56 repülőgép. Védelmüket nagyjából ugyanennyi North American P–51-es Mustang vadászgép látta el, a lesinai 306. vadászosztály (Fighter Wing, FW). A vadászrepülőket ebben az akcióban D. C. Strother tábornok vezette.

Az 5. osztály gépei, az utolsó rövid eligazítás után (a gépeket már előző nap feltöltötték) 1944. szeptember 21-én reggel emelkedtek a levegőbe. A 463. csoport Celonéból felszálló századai 08.03-kor találkoztak 2100 méter magasságban a dél-olaszországi Lesina-tó felett, a Tortorellából induló 99-esek 1500 méterrel alacsonyabban, a tó északi csücskénél, egy perccel később. A magyar légtérbe induló kötelék 09.00-kor, a Dubrovnik mellett fekvő Slano község felett egyesült harci alakzatba: 3650 métertől 6400 méterig csoportonként rétegződve indultak céljaik felé. A magyar határig tartó utat akadályozott, 1200 és 6100 méter magasságok között pedig kifejezetten rossz látási viszonyok között, sűrű, többrétegű felhőzetben, műszereikre és robotpilótáikra hagyatkozva tették meg. Szarvas térségébe érve azonban a meteorológiai körülmények jelentősen megváltoztak, s a bombázóosztály itt már világos, tiszta időben válhatott ketté. Kétharmaduk: a 2., a 97., a 301. és a 843. bombázócsoport továbbrepült Debrecen felé, a 463-as és a 99-es csoport fordulót tett, majd Árpádharagos felé haladva támadó alakzatba, három- vagy héttagú ékekbe rendeződött.

Elsőnek, helyi idő szerint 10.28-kor, a 463. bombázócsoport két középső, 773-as és 774-es százada, majd egy perc múlva a két szélső, a 775-ös és 772-es század oldotta ki, 5400 méter magasságban, a 250 kilogrammos bombákat, gépenként 14-et. Ezek a bombák kivétel nélkül az előre meghatározott célterületen, a vasútállomás térségében, a sínpályákon, illetve attól keletre csapódtak be: a hivatalos alakulattörténet, ha nem is excellentnek, de goodnak minősíti az elért eredményt. A 99. csoport századai 10.30-kor és 10.31-kor, 6200 méteren oldották ki a bombáikat. Utóbbiak, vélhetőleg hibás navigáció miatt, korábban egy rövid időre némiképp eltévesztették a célt: a bombaszőnyeg első harmada a vasúti sínektől nyugatra, a vasútállomással szemben fekvő térségre, az Erzsébeti-szőlőkre hullott le. A támadás mintegy 4 perc alatt, bármiféle ellenállás, a szövetségesek mindennemű vesztesége nélkül zajlott le. A bombázás után a repülők Szabadka irányába fordultak, rendezték soraikat, és visszarepültek dél-olaszországi támaszpontjaikra. Ebédjüket már Itáliában fogyasztották el, s karácsonyra elfelejtették az egészet.

A hivatalos városi kárfelvételi bizottság (Árpádharagos város polgármesterének iratai 9067/1944), bár a pusztítás esetenkénti koncentrációja miatt nem tudta minden esetben egyértelműen lokalizálni és egymástól elkülöníteni a konkrét numerikus adatok alapjául szolgáló bombatölcséreket, egyéb kárnyomokat, a vasútállomás térségében végül is összesen (számított eredmény) mintegy 392 db, Germinában pedig összesen 607 db, azaz mintegy 135,5 tonnányi bombának találta nyomát. A bombaszőnyeg területét ez utóbbi térségben nagyjából 100x300 méterben, azaz 30 000 m2-ben határozta meg. A „végzetes csütörtöknek”, Árpádharagos 1944. szeptember 21-i bombázásának, ha több száz nem is, de 96 halálos áldozata valóban volt. A városban (többségében a MÁV-lakótömbben és a Kakas Szállóban) 52, Germinában valamivel kevesebb, 44 ember halt meg. Sebesülésekkel összesen 152-en kerültek a városi közkórházba. Súlyosan megrongálódott 127 lakóház, nagyjából 300 pedig kisebb-nagyobb károkat szenvedett. A rövidesen megkezdődött műszaki mentés során a tűzoltóság 31 fővel és 112 légoltalmi szolgálatossal vonult ki a helyszínekre. A vasúti fővonalat már aznap estére helyreállították. Két nap múlva, 1944. szeptember 23-án a 3. Magyar Hadsereg két hadtestének Arad irányába indított utolsó támadása Temesvár térségében végképp elakadt, a Vörös Hadsereg alakulatai pedig Battonyánál és Dombegyházánál átlépték a román–magyar határt.

Az amerikai 15. légierő hatalmas csapásmérő és támadóerőt képviselt: 84 bombázó és 22 vadászrepülő századból állt, ami 1300, illetve 500 repülőgépet jelentett. Az 1944. szeptember 21-i, délkelet-magyarországi bombázás a megszokottnál valamivel kisebb méretű és jelentőségű, szinte veszélytelen és teljesen rutinszerű feladatot jelentett a légierő gépezetének tevékenységében, noha, természetesen, a USAAF hivatalos kronológiája az akciót, a mediterrán térség 1944. évi stratégiai műveletei között, még ma is pontosan számon tartja (USAAF Chronology: Combat Chronology of the US Army Air Forces, September 1944. Mediterranean Theater of Operations [MTO], Strategic Operations [Fifteenth Air Force]: „345 B-17s and B-24s attack marshalling yards at Debreczen and Arpadharagos, Hungary”).

Az akciót vezető Charles White Lawrence brigádtábornok a Montana állambeli Parkville-ben született, 1901-ben. A katonai akadémia elvégzése után, 1923. június 12-én lépett be az Amerikai Egyesült Államok légierejének kötelékébe, 1924 szeptemberétől pilóta, a háború előtt kiképzőtisztként szolgált a légierő repülőiskoláiban. 1943-ban nevezték ki a 15. légierő 99. bombázócsoportjának, majd, 1944 februárjában, 5. bombázóosztályának parancsnokává. Ebben a funkciójában 1945 októberéig tevékenykedett. Számos magas rangú kitüntetés birtokosaként 1946 májusában tért haza az Államokba. 1951. július 16-án megbetegedett, majd több mint harminc éven át, egészen 1982. november 10-én bekövetkezett haláláig, a Fitzsimons hadikórházban ápolták, a Colorado állambeli Denverben.

A kísérő vadászok parancsnoka, Dean Coldwell Strother tábornok 1908-ban született a Kansas állambeli Winfieldben. A katonai akadémiát kongresszusi ösztöndíjjal, 1931-ben végezte el, 1932 októbere óta pilóta, szolgálata során felderítési feladatok végrehajtására és közvetlen légiharcra specializálódott. 1944 januárjában repült Itáliába, márciusban lett a 15. légierő 306. vadászosztályának, majd 1944 októberében 15. vadászkülönítményének parancsnoka. Elsődleges feladata a kelet-európai orosz szárazföldi előrenyomulás közvetlen légitámogatása volt. Alakulatainak valamennyi bevetését személyesen irányította, harci bátorságáért megkapta az Ezüst Csillagot. 1945 októberében tért vissza az Egyesült Államokba. 1951 márciusától az Európában állomásozó 12. légierő parancsnoka Wiesbadenben, 1962-től az Egyesült Államok légügyi képviselője a NATO-ban, 1965 áprilisától pedig az Észak-amerikai Űrvédelmi Parancsnokság (North American Aerospace Defense Command, NORAD) és a Kontinentális Légvédelmi/Űrvédelmi Parancsnokság (Continental Air/Aerospace Defense Command, CONAD) főparancsnoka a Cheyenne Mountain Complexumban (CMC), Colorado Springs, Colorado. A szolgálattól 1966. július 31-én vonult vissza. 92 éves korában, „szerettei körében”, 2000. szeptember 24-én este halt meg, szülővárosában, Winfieldben.

Ahogyan a germinai túlélők, úgy a Magyarország elleni légitámadások történetének hivatásos és amatőr kutatói is régóta vitatkoznak arról, hogy történt-e navigációs hiba Árpádharagos 1944. szeptember 21-i bombázásakor. Eltévedtek-e? Nos, az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a 463. bombázócsoport, annak ellenére, hogy keresztben repült rá a pályaudvarra, nem hibázott: amerikai veteránok szóbeli visszaemlékezései szerint közlekedési objektumok támadásakor bevett gyakorlat volt, hogy nem a pontos pályairányban, hanem (noha az egyes konkrét célok támadási irányszögei között nyilván lehettek akár jelentős különbségek is) általában 40-60 fokos szög alatt repültek rá a vasúti csomópontokra, hogy ne csak a sínek, hanem a pályaudvar teljes infrastruktúrája elpusztuljon, igaz, így a bombaszőnyeg eleje és vége esetenként a környező városrészekre hullott. A 463rd Bombardment Group bombázói e gyakorlatnak teljesen megfelelve jártak el ebben az esetben is: északnyugat felől, tehát a germinaiak emlékei által őrzöttekkel homlokegyenest ellenkező irányból érkeztek, bombáik kioldásakor az északi iránnyal kb. 60, ebből következően, a pályaudvar fekvése és a majdhogynem pontosan észak–déli pályairány miatt, ez utóbbival nagyjából 40 fokos szöget zárva be. A navigációs pontatlanság lehetősége azonban mégis fennáll, mivel a második hullámban érkező 99-esek a pályaudvartól északnyugatra eső városrész házaira és udvaraira szórták első bombáikat. A Rákosi Jenő és Gyöngyösi utcák sarkán lévő Jézus szíve templomot és rendházat a pályaudvartól 3400 méterre érte találat. S ez még akkor is jelentős távolság, ha tudjuk, hogy a második és további hullámok sokszor nem a tulajdonképpeni célpontot, hanem annak akár jóval távolabbi környékét szántották fel, mivel a cél pontos helyét, az első hullám bombái okozta füst és por miatt, csak nagyon ritkán állapíthatták meg, s emiatt a bombázótisztek, teljesen érthető logikával, általában a füstfelhő közepét célozva oldottak.

A gépek északnyugati irányból érték el Árpádharagos légterét. Ezután, rövid ideig, nyugat–kelet irányban haladtak, majd a 463. csoport, pontosan a vasúti temető templomának tornya felett, irányt változtatott, rárepült a pályaudvarra, s azonnal bombázni kezdett. Valószínűnek látszik, hogy az egy perccel mögöttük haladó 99th Bombardment Group ott követett el navigációs hibát, hogy, nyilván tévedésből, már a vasúti temetővel egy vonalban, ugyanazon a nyugat–keleti egyenesen fekvő, de mintegy 3000 méterrel korábban felbukkanó (már másfél évtizede ott álló: 1930. november 16-án felszentelt, a bombázótérképekről tehát nyilván nem hiányzó) Jézus szíve templomnál megkezdte a támadást. A gyakorlatnak megfelelően így ők is rézsút fordultak rá az állomás térségére, és szerintük nyilván teljes joggal, ám valójában elhibázottan kezdhették el bombáikat, a hatékonyság érdekében már jóval az általuk vélt cél előtt, kioldani. A tévedést szinte azonnal észrevették, s a bombázást, ideiglenesen, felfüggesztették: emlékezzünk, a Germinára hullott bombaszőnyeg mindössze 300 méter hosszúnak bizonyult. De – az ugyan enyhe, ám, további tájékozódási pont híján, ennyire rövid idő alatt mégiscsak korrigálhatatlan iránytévesztés miatt – alighanem abban a hiszemben repültek tovább, hogy a vasúti sínektől nyugatra, a pályaudvarral éppen szemben fekvő, s annak épületéhez feltűnően hasonlatos alaprajzú Mezőgazdasági Szakiskola a vasútállomás tulajdonképpeni épülete, amit aztán egyébként, mielőtt délnyugati irányban elhagyták volna a város légterét, valóban hajszálpontosan telibe is találtak.

A Pozsonyi utca 50. szám alatti ház az északnyugat–délkeleti irányban fekvő, 100x300 méteres, s mint láttuk: alighanem tévedésből létrejött germinai bombaszőnyeg középső sávjában, annak északnyugati végétől, a templomtoronytól légvonalban mintegy 90-100 méterre helyezkedik el. Ha azonban megvizsgáljuk a kárfelmérőknek a bombázás után egy nappal készült légifelvételeit, vagy a városnegyed mai térképén pontosan és szisztematikusan bejelöljük a bombázás által elpusztítottak helyére az elmúlt bő hatvan év során emelt épületeket, akkor teljesen kézzelfogható bizonyossággal kiderül, hogy a ’bombaszőnyeg’ kifejezés voltaképpen olyan, technikai eredetű, elsősorban a pontosan eltervezett és kivitelezett hatékonyság látszatát megalapozni hivatott metafora, amely egyáltalán nem vág egybe a jelölni kívánt tényállással. Több joggal beszélhetünk valamiféle rostáról, egy többé-kevésbé szisztematikusan bepettyezett felületről, egy némiképp valóban mértani alapon szerveződő bombazápor nyomairól. Ennek különálló sorokban elhelyezkedő, pontosabban: meghatározott szakaszok mentén elrendezhető, de egymástól e szakaszokon belül is világosan elkülöníthető, diszkrét pontjait a gép rövid távon egyenes vonalúnak és egyenletes sebességűnek tekinthető mozgása, továbbá a kioldások hozzávetőlegesen szintén állandónak mutatkozó időközei vetítik rá az adott földfelszínre, írnak rá a terepre és annak tárgyaira. Valódi bombaszőnyeget, teljességgel egyneműen elpusztított felületet kizárólag felettébb ritkán kivitelezhetően magas létszámú, szorosan egymás után repülő gépekből álló szerveződés hozhat létre, de vagy nagyon kis területen, vagy gazdaságtalanul hosszú idő alatt, s ráadásul – voltaképpen – ezekben az esetekben is csupán véletlenül. Ebben az értelemben a Pozsonyi utca 50. szám alatti épület tulajdonképpen csakis azért, úgy értem: annak következtében maradhatott – bár a légnyomás az ablaküvegeket betörte, a tetőcserepeket pedig mind levitte, de alapjában véve mégiscsak – érintetlen, mert épp így alakult egy (stabil ritmus és standard sebesség által generált) függvény. Mert saját szakaszának kezdőpontja a Jézus szíve templom volt, s így az egyik bombázó B–17-es épp ártalmatlan intervallumában röpült el fölötte a Honffy-féle ház felé.

A Honffy-féle ház nem nyár közepe, hanem tavasz óta állt üresen. Az árpádharagosi zsidókat a belügyminiszter 1944. április 4-i titkos rendelete (6136/1944. BM VII. rés.) és a közellátási minisztérium április 21-i felszólítása nyomán az alapos, a neológ (1237 személy) és orthodox (812 személy) hitközséget egyaránt érintő, 1944. áprilisi, ún. Jaross-lista mérte fel. A lista (sorszám, név, anyja neve, feleség, gyermek, lakás) egy-egy példányát a polgármester, illetve a községi elöljáróság, az elsőfokú rendőrhatóság, a csendőrőrs-parancsnokság és a belügyminisztérium kapta meg. A végrehajtásra a miniszteri rendelet április 8-i, a miniszteri tanácsos felszólítása május 1-jei dátumot szabott meg (az utóbbi esetben az előzetes – az esetleges nehézségek vagy fenntartások kifejtésére is lehetőséget kínáló – válaszadás határideje 48 óra volt) a beosztott polgármesteri, rendőrségi és csendőrségi szerveknek. Az árpádharagosi lista április 13-ra készült el. A valamivel későbbi „Gettóba-elhelyezendők-névjegyzéke” (Árpádharagos 2327/1944 sz.) és az „Elhagyott zsidólakások névjegyzéke” vélhetőleg ezen a listán alapult. Az árpádharagosi gettóba zárt zsidókat a helyi rendfenntartó erők 1944. június 26-án terelték a vasútállomáshoz közel fekvő Dohánybeváltó épületeiből a vagonokba. A szerelvény három nap múlva, június 29-én érkezett meg Birkenauba. Az árpádharagosi transzport 3118 személyből állt. A célállomás tábori orvosai két ikerpárt regisztráltak s különítettek el további kísérleteik céljaira.

Bár az árpádharagosi forráshelyzet magyarországi viszonylatban számos tekintetben egészen kivételesnek tekinthető – például: a debreceni csendőrkerület kivételével a többi körzetben készült listáknak mind a négy példánya eltűnt –, a számomra hozzáférhető adatok, a legfontosabb helyi közhivatalok és közhivatalnokok megnevezésén kívül részleteiben egyáltalán nem, még közepes felbontásban sem tájékoztatnak arról, hogy – a június 26-i indulás előtt, saját városukban – valójában mely közigazgatási és közbiztonsági szerv mely alegységei, kik, mikor és hogyan is gyűjtötték össze és mozgatták ezt a hatalmas embertömeget a IV. zóna ötödik bevagonírozási központjában, még az elvárt határozottságot nem mutató városi rendőrkapitány, Lukáts Pál villámgyors leváltása után is olyannyira hatékonyan, hogy ma a két volt árpádharagosi zsinagóga épületében, egymással szemben, immár egyaránt teljesen zavartalanul üzemelhet egy-egy jelentősebb helyi bútorbolt, illetve fürdőszoba-szaküzlet bemutatóterme. Emiatt pedig mégsem tölthet el maradéktalan megnyugvással az a tény, hogy az ez idő tájt az árpádharagosi rendőrség állományában feladatait főhadnagyi rangban teljesítő nagyapám (aki a szeptember 21-i bombázást azért élte túl, mert a vasútállomáson teljesített szolgálatát már a nap reggelén, pontban 08.00-kor, néhány perccel a bombázók lesinai találkozása előtt, leadta) vagy egyéb germinai kishivatalnokok keze írását ez ideig egyetlen általam megismert dokumentumon sem fedeztem fel. A nevüket, valószínűleg, nem adták hozzá, de meglehet, hogy részt vettek benne. A Pozsonyi utca 50. szám alatti háztartásban mindenesetre azon a nyáron feltűnt két hatalmas, viszonylag értékes, kétajtós ónémet ruhásszekrény. Beállították mindkettőt a legbelső szobába, megpróbáltak úgy nézni rájuk, mintha nem lennének ott, mígnem, a legszűkebb időkben, egy ószeres végre megszabadította őket tőlük. A nevét a XIX. század közepén magyarosító, kiterjedt Honffy család tagjai közül egyébként csak a legidősebb, 1929. december 10-én született fiú, Honffy Ármin élte meg a tábor felszabadítását. („Our ghetto was deported on June 26 1944 to Auschwitz/Birkenau – just 20 days after the D-day, invasion of the allied –, I stayed in different camps in Birkenau, survived with luck different selections and was liberated on January 27 in Birkenau.”) A különböző szovjet lágerekben töltött átmeneti időszak után visszatért Magyarországra, de Árpádharagosra többé már nem, majd, valamikor 1956 őszén, Svédországba emigrált.

De igaz, ami igaz, egy bizonyos ponton, nagyítási arányon túl már az elképesztő méretű és precizitású, ráadásul szinte teljes mélységükben hozzáférhető amerikai hadi-archívumok rácsszerkezete is homályosodni kezd. Az USAAF archívumai, a légierő felépítését szorosan követve, Air Force – Major Command (MAJCOM) – Numbered Air Force – Wing – Group – Squadron – Flight – Section – Airman-szerkezetűek. A homályosodási pont a squadron (század): azon túl elkezdődik a fehér moraj. Az még világosan kideríthető, hogy a gyémántrombuszba foglalt fehér ipszilont ábrázoló ikonnal jelölt, „Fight With Might” (nagyjából: „Isten segedelmével”) jelszavú, 1944 szeptemberében Lieutenant Colonel James A. Barnett parancsnoksága alatt Tortorella jurtáiban állomásozó 99. bombázócsoport 346. századának egy kígyó által körülölelt bomba, a 347-nek egy szájában bombát tartó, szárnyas fejű tehén, a 348-nak egy villámos-bombás vörös ördög, a 416-nak pedig egy íjából bombát kilövő csontváz volt a megkülönböztető jele (insignia). Azt azonban, hogy a sqadronokat alkotó („Numbered, Alpha or Functional”) flightok milyen összetételűek voltak, hogy egy adott időpontban kikből álltak, az esetek többségében, egy-két kivételtől (melyek közé egyébként még a Memphis Belle sem tartozik) eltekintve, a legénység folyamatos és követhetetlen rotációja miatt utólag már nem lehet kideríteni.

Pedig voltaképpen nincs sok emberről szó. A Boeing által 1934–35-ben kifejlesztett, s a háború végéig mintegy 13 000 példányig eljutó B–17-eseken tízfős legénység: a pilóta, a segédpilóta, a navigátor, a bombázótiszt, a repülőmérnök, a rádióstiszt és négy lövész – két waist gunner, egy belly gunner és egy rear gunner – teljesített szolgálatot. (A Repülő Erődöket 13 db 0,50 kaliberű, 12,7 mm-es, Browning M–2 géppuskával szerelték fel: a gunnerek tevékenységét segítendő, kiegészítő feladatként, a navigátor és a bombázótiszt az orrban, a repülőmérnök és a rádióstiszt a gép hátán elhelyezett gépfegyvereket is kezelték.) Egy század hét gépből, egy csoport négy századból állt: 1944. szeptember 21-én tehát 28 gépen mindösszesen 280 ember tevékenykedett Germina felett. S bár az adatnyomok alapján joggal feltételezhető, hogy a 99-esek esetében, a 463-asok által is követett gyakorlatnak megfelelően, Germina felett, a kezdőpont téves megállapítása után, szintén a két középső század gépei oldottak ki először, de azt, hogy ez a két squadron melyik volt, hogy ezek a squadronok mely konkrét, sorozatszámmal és névvel azonosítható gépeiket használták, s milyen elrendezésben, harci hierarchiában, továbbá hogy a század egy adott B–17-esén egy konkrét napon kik és milyen feladatkörben teljesítettek szolgálatot, hogy ki vezette a gépet, ki felelt a navigációért, vagy ki kezelte a kioldószerkezeteket, az archívumok alapján valószínűleg soha nem fogjuk már teljes bizonyossággal és részletességgel, a konkrét airman kilétéig elmenő pontossággal megtudni.

Egy 1944. júniusi, „Know Your Officers” feliratú alakulati naptárból (mely az istentiszteletek időpontját is rögzíti: Protestant Services 19.00 Sunday, Catholic Services 18.00 Sunday, Jewish Services 19.00 Friday) mindössze a csoport akkori vezérkarának névsorát tudtam összeállítani: Group Executive Officer: Lt Col William M. Hampton; Group Material Officer: Major Ellis H. Grey; Group S-2 Officer: Capt Philip M. Philips; Group Deputy Commander: Lt Col James A. Barnett; Group Operations Officer: Lt Col Lawrence S. Semans; Group Adjutant: Capt John A. Sarosy. (A naptáron kitüntetett helyen szereplő Walter Raleigh-idézetet a felbontás hiányosságai miatt nem sikerült kibetűznöm.)

Szeptember 22-én – nem tudni: miért – Barnett parancsnokot leváltották. A 99-esek parancsnokságát Colonel Ford J. Lauer vette át. Lauer 1944. december 26-ig vezette az alakulatot, amikor is parancsnoki gépét a lengyelországi Blechhammer-tábor (Auschwitz IV.) iparterületei fölött több géppuskatalálat érte. Az ezredes 1945. január 1-jén, számos magas kitüntetés birtokosaként repült vissza az Egyesült Államokba, ahol további, hosszú és töretlen ívű szolgálat várt rá. Teljes és részletes életrajza ugyanakkor nem ismeretes, ahogyan Barnetté és elődeié sem: az amerikai archívumok esetében az airmanek szempontjából a colonel (ezredes) a homályosodási pont.

A 99. bombázócsoport emlékműve ma az amerikai légierő Wright Petterson légibázisán áll, Ohióban. Felirata a következő: „Dedicated to those who served with the 99th Bombardment Group (Heavy) during WWII. They flew 395 Combat Missions in B-17 from 31 march 1943 to 26 april 1945. They were awarded two distinguished unit citations while stationed in Africa and Italy. Presented by the 99th Bombardment Group Historical Society 28 june 1986.”

A 99-esek Történeti Társasága természetesen egyéb monumentumokról is gondoskodott, ám a homályt ezek is csupán diszperz, jórészt teljesen érdektelen vagy mellékes pontokon képesek eloszlatni. Az alakulat hivatalos honlapján fellelhető a csoport részletes története, a parancsnokok, a kitüntetések, a hivatalos jelzések lajstroma, és jókora fotóalbumot is találunk, sőt, megtudhatjuk, hogy legutóbbi találkozójukat 2006. szeptember 24–28. között tartották a nevadai Las Vegasban, de Árpádharagost sehol sem említik. Ahogy nem említi a bombázócsoport életben maradt tagjainak és az elhalálozott bajtársak leszármazottainak tematikus s – a homályosodási pont miatt szükségszerűen – elsősorban a gépek történetére koncentráló fórumán összegyűlt immár közel ötszáz levél sem.

Ezekből kiderül például, hogy a 346. századnak volt egy Krazy Kathy nevű híres gépe, amelynek minden küldetését akkurátusan dokumentálták, és legénységének részletes története is jól ismert, de ez a gép az árpádharagosi küldetésen bizonyosan nem vett részt. A 347. századot The Flying Jackasses (kb. Repülő Seggfejek/Vadbarmok) néven emlegették, s volt egy Yankee Doodle nevű, mikrotörténetileg is alaposan feldolgozott gépük, amely azonban, Jules Horowitz parancsnoksága alatt, valahol Afrikában, már 1944. február elején eltűnt. A 347-esek a Reluctant Dragonra és a Swamp Galra büszkék elsősorban (mindkettőt az afrikai harcokban lőtték le), a 416-osok pedig a Sugar Footról, a Patriotic Hammerről és a Hubba Bubbáról vitatkoznak, ezek ugyanis – állítólag – a farokrészükön is viselték a más esetekben csupán az orron felbukkanó, a kései Alberto Vargas modorában festett, szexis nőalakot.

Bármennyire organikus lenne is részletesen öszszevetni a bombázottak emlékeit a bombázókéval, az árpádharagosi mission-nel kapcsolatos emlékek felől érdeklődő levélre csupán egyetlenegy válasz érkezett. A feladó Henry S. Fouts, Chief Master Sergeant, USAF Retired. Nem akárki: ő volt a Las Vegas-i találkozó házigazdája. Fouts őrmesteri rangban, 1944. augusztus 14-e és 1945. április 20-a között szolgált a 99-esek 346. századában. A II. világháború során összesen 35 bombázóküldetésben vett részt. Ott volt Szolnok bombázásánál, augusztus 29-én, és Érsekújvárénál, október 10-én. Az előbbi a 2., az utóbbi a 12. küldetése volt. Fouts az árpádharagosi küldetésben a 232032-es számú, Battlin’ Bobby nevű gép fedélzetén, Flight Engineer/Top Turret Gunner beosztásban vett részt. (A gép a blechhammeri ipari objektumok támadására indulván, 1944. december 19-én reggel, pontosan egy héttel Lauer hasonló célú, utolsó, karácsonyi útja előtt pusztult el: a felszállópályára menet összeütközött egy másik géppel, felrobbant és megsemmisült.) Fouts Árpádharagos bombázásáról a következőket írta: „It was my 8th mission. I do not recall many of the details except the target was the railroad marshaling yards and the flack was very heavy and fairly accurate.” A különbségek jól láthatóak, s nem igényelnek hosszas magyarázatot: a földi szemtanúcsoport egyértelmű navigációs hibaként, a hivatalos alakulattörténet ha nem is tökéletesen, de mindenesetre jól elvégzett feladatként, Fouts pedig határozottan kemény és pontos csapásként örökítette meg emlékezetében az árpádharagosi eseményeket. Megjegyzem: emellett nagyon valószínűnek tartja, hogy azon a napon Árpádharagos bombázásában B–24-es Liberátorok is részt vettek. („It quite possible that some B-24 bombers were also involved in the bombing of A’rpadharagos that day.”)

A többi érintett talán meghalt, vagy nem emlékszik már az akkor és ott történtekre. A Gyémánthátúakról szóló képes díszmonográfia (The Diamondbacks. The History of the 99th Bomb Group H. Paducah, KY, Turner Publishing Company, 1998) által közölt adatokat megismerve az emlékezés ezen, a monográfia visszaemlékezései által sem pótlódó, folytonossági hiányai teljesen érthetőek és jogosak. A 99-esek 1943. március 31-e és 1945. április 26-a között összesen 395 bevetésen vettek részt. Az 1944. szeptember 21-i, árpádharagosi akció ezek között a 267. volt. Közvetlenül előtte és utána a földről és a levegőből még egyaránt igen jól védett ausztriai és németországi olajfinomítók, valamint Bécs, Athén, München és Bologna városa voltak a célpontok. A bombázók Árpádharagosra vonatkozó személyes emlékeit elsősorban talán éppen az halványíthatta el, hogy ez a bombázás rangos, nagy volumenű, veszélyes és emiatt többnyire nagyon is emlékezetes küldetések közé ékelődött be, s az a régi, szempontjukból teljesen eseménytelen csütörtök közöttük, az elmúlt évtizedek során, érthető módon, apránként teljesen eljelentéktelenedett.

A gépek egyenként kidolgozott monográfiái alapján mindazonáltal mégiscsak kijelölhető az a talán 40, 1944. szeptember 21-én még és már harcra fogható bombázó, amelyek közül az akcióban valóban részt vevő 28 kikerült. Ezt a lajstromot pedig – végül – összevethetjük a hiánytalan egységnévsorokkal és az egyéni biográfiák hiányos, de viszonylag nagy összterjedelmű adatbázisával. Ebben az esetben pedig nem csupán az derül ki (Warren Bradford Whitmore életrajzából), hogy egységének pusztulása után, egyedüli túlélőként, 1944 augusztusától a 99-eseknél szolgált egy Gene Roddenberry nevű nagyon fiatal pilóta, aki később, húsz év múlva, 1964-ben The Cage címmel elkészítette a Star Trek 1966 és 1969 között vetített eredeti sorozatának legelső epizódját, hanem ráadásul az is, hogy 1944. szeptember 21-én a 99. bombázócsoport vezető navigátora Thomas P. O’Reilly ezredes, a csoport 348. százada Snoozin Suzan, Rebel Girl és War Eagle nevű gépeinek bombázóparancsnoka pedig egy bizonyos Glenn D. Sweem volt. A monográfia kiadásának évében, 1998-ban még mindketten életben voltak. O’Reilly 79, Sweem kereken 80 éves volt ekkor. A fórumon nincs nyomuk, a Las Vegas-i találkozón nem vettek részt.

A történtekhez végül hozzátartozik még, hogy 1944 szeptemberében Árpádharagos repülőterén állomásozott a 12. Nahaufklarungsgruppe 2. százada, jó néhány Me 109-essel. Parancsnokuk nem küldte fel őket a bombázók ellen. Az elsöprő túlerő észlelése mellett nyilván azért sem, mert nem légiharcra, hanem előbb támogató közelfelderítésre, majd, ez idő tájt, már a repülőtér azonnali kiürítésére szólt a parancsuk. Róluk semmi közelebbit nem sikerült kiderítenem. Ahogyan arról az állítólagos második légitámadásról sem, amely két hónappal később, valamikor 1944 novemberének közepén érte volna a várost. Bizonyos emlékezők szerint ekkor alapos, több gép által, kötelékben végzett felderítés után, immár a német légierő bombázta a városközpont és a vasútállomás közötti területet, egyértelműen a ma már nem üzemelő Kötöttárugyár területét, a szovjet csapatok ideiglenes főhadiszállását tekintve a célterület középpontjának. A Luftwaffe archívumai nem tudnak ilyen esetről. Meglehet, pusztán a közösségi emlékezet utólagos konfabulációja az egész.

---

És innen aztán tényleg nincs tovább. Ténynek tekinthető tehát, hogy ha valaki, akkor O’Reilly követte el a – súlyosnak igazán nem nevezhető – navigációs hibát, s bizonyos az is, hogy az árpádharagosi akció során a 348. squadron egyik hármas támadó ékének középső B–17-én, a navigáció utasításai alapján, először kissé talán meggondolatlanul, de a hibát lelkiismeretesen és szinte azonnal korrigálva, Sweem kezelte a bombakioldó szerkezeteket. Mégsem érzem úgy, egy pillanatra sem, hogy e két személy megnevezésével, kilétük bizonyosnak tekinthető azonosításával legalább ezeken a tulajdonképpen mellékes pontokon végérvényesen sikerült volna áttörnöm azon a résen, sávon vagy redőn, amely a számomra hozzáférhető visszaemlékezések, írásos források és feldolgozások szavait és mondatait, továbbá a fellelt képeket kiiktathatatlanul közbeékelődve elválasztja a múltbeli valós történések felületétől. Néhány, ugyan összekapcsolható, de – mint beszáradt legyek az enyves papírszalagon – diszkrétnek mégis megmaradó kicsiny pont, az összes valaha volt többitől immár végérvényesen elválasztva: ennyi maradt.

Az azonban, azt hiszem, egy pillanatra sem lehet kétséges, hogy – természetesen – a második történet áll közelebb ahhoz, ahogy Árpádharagos bombázásának eseményei annak idején valójában megeshettek.

Aligha vitatható például, hogy a germinaiak emlékei elsősorban unalomig ismert második világháborús amerikai, továbbá el sem készült magyar filmek képi közhelyeiből építették meg magukat. Strother 306. vadászosztályának Mustangjai matt fémburkolattal repültek, dekorációkat és ismertetőjeleket egyáltalán nem viseltek, ahogy a hivatalos alakulattörténet fogalmaz: „az volt a jelük, hogy nincs nekik” („Their marking was: no marking”). Az észak-afrikai harcterekről, a tunéziai Oudnából és az algériai Naravinből Itáliába vezényelt 99., Heavy besorolású bombázócsoport külsőre ekkorra már erősen leromlott állapotú B–17-es Flying Fortresseinek pedig (a Liberatorként emlegetett B–24-esek kizárólag a Very Heavy besorolású egységekben játszottak szerepet, ilyennel pedig az 5. bombázóosztály nem rendelkezett) a talán túlzottan is: régimódian, hivatalnokszerűen és iskolásan katonás Lawrence parancsa szerint feltétlenül viselniük kellett ugyan az alakulat hagyományos, s majd csak 1954 novemberében modernizált, hivatalos ismertetőjelét („Shield: Gules, a stylized silhouetted aircraft volant, nose to the chief argent; on a chief per fess gules and argent, five stars argent in chief, and a ribbon of the firmament, sky blue, in base charged with semee of stars of the second”), de ezen kívül semmiféle egyéb hivatalos dekorációt nem alkalmaztak. A 99-eseknek, természetesen, nem volt Queen of Hearts nevű gépük. Ami pedig a festett orrdíszt (nose art) illeti: a kétrészes fürdőruhát, az ott végzett atombomba-kísérletek nyomán elhíresült Marshall-szigetek részét képező atollról elnevezett bikini első mintadarabját 1946. július 5-én mutatta be Párizsban Louis Reard, de Amerikában csak Brigitte Bardot And God Created Woman című, 1957-es filmje, valamint Brian Hyland Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka-Dot Bikini című, 1960-as slágere nyomán vált végérvényesen elfogadott ruhadarabbá. Vagy, hogy mást ne mondjak, teljesen köztudott, hogy az Árpádgyöngye, Európa legkorábban termő szőlőfajtája, bármiféle éghajlati viszonyok között, még a svájci Alpokban is, legkésőbb augusztus közepére mindenféleképpen beérik.

Ám az is kétségtelen, természetesen, hogy a második, írásos forrásokra és feldolgozásokra alapuló történet sem nélkülözi a talán kevésbé látványos, de mégiscsak egyértelműen fiktív elemeket. A parancsnokok, Lawrence és Strother, Barnett és Lauer emlegetése például egyáltalán nem nélkülözhetetlen: Lawrence és Strother valószínűleg ott sem voltak akkor, vagy ha igen, minden bizonnyal továbbrepültek a fontosabb célpont, Debrecen felé, Barnettnek pedig, a beosztásában őt csak szeptember 22-től követő Lauerrel ellentétben, az volt a szokása, hogy (adminisztratív és katonapedagógiai okokból) a kisebb jelentőségű, kevésbé veszélyesnek ígérkező akciókban személyesen egyáltalán nem vett részt. Lawrence és Strother, Barnett és Lauer említésének tehát szinte semmi gyakorlati haszna nincs – hacsak az nem, és ez, persze, egyáltalán nem kevés, hogy Lawrence hosszú betegsége, haláláig tartó összeomlásának finom jelzése, illetve Barnett 1944. szeptember 22-én történt s az előző napi eseményektől, szépprózai tapasztalataink és olvasási konvencióink alapján, nyilván nem teljesen független leváltása, továbbá a fenegyerekként is ártatlan Strother és az életét munkatáborok fölött kockáztató Lauer későbbi sikereinek sorolása nem csupán hitelesíti az őket hordozó történetet, de emellett, nem is olyan nagyon rejtetten, mégiscsak elhelyezi a történetet az ok és az okozat, a cselekedet és az ítélet, a bűn és a bűnhődés legalább annyira tetszetős, mint amennyire megnyugtató, katartikus, de a konkrét események alapján mégsem teljesen indokolt organikussággal felbukkanó képleteiben.

Azt pedig, a mesterségesen erőltetett anekdotikus csattanó esetleges vádja miatt, igencsak félve említem már csupán meg, hogy az esemény magyar történészkutatói a legutóbbi időkben (az ötlet épp a 62. évforduló napján, 2006. szeptember 21-én merült fel) Árpádharagos bombázása kapcsán – germinai szeretteim visszaemlékezéseivel, az USAAF hadikronológiájával és Fouts emlékeivel egyaránt összehangzóan – emlegetnek egy, a B–17-es Fortressek támadását követő, utólagos, alacsonyan szálló B–24-es Liberátor-hullámot is, ami, esetleg, mégiscsak a germinai emlékezet különös igaza felé billenthetné el a mérleg nyelvét. Az állítólagos eset egyelőre mindazonáltal mégiscsak teljesen érthetetlen. Az 5. Heavy bombázóosztályban, definíció szerint, kizárólag csak B–17-esek harcoltak, B–24-esek egyáltalán nem. Az általam ismert egyetlen Queen of Hearts nevű gép pedig, amelynek orrán, egyébként, természetesen nem zöld bikiniben, hanem szilvalekvárszínű egyrészes fürdőruhában pózol a hatalmas piros szív előtt az a szőke nő, a 303. bombázócsoporthoz tartozott, ez idő tájt franciaországi és németországi küldetéseken vett részt, 1944. szeptember 21-én épp Mainz fölött tevékenykedett, és – nem utolsósorban – maga is egy B–17-es Flying Fortress volt.

(Az adatgyűjtésben és -feldolgozásban nyújtott segítségükért köszönetet mondok Czakó Lászlónak, Egyed Erikának, Fazekas Sándornak, Hidvégi Évának, Milián Orsolyának, Pálmai Krisztiánnak, Sághy Miklósnak, Szaszák Jánosnak és Szilasi Pálnak.)