Takács Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Ez a történet nem velem esett meg, de első személyben tudok csak beszélni róla. Éjjel történt, itthonról már jó negyedéve távol, egy spanyol kisváros egyetemi campusán, társbérletben egy baszk diákkal, aki kerek fejű, égő szemű honfitársaival rendszeresen lakásunkon tartotta nem egészen ártatlannak tűnő megbeszéléseit, sűrű cigarettafüstben, hihetetlen hangerővel tárgyalva annak a megemlékezésnek a részleteit, melyet a nemzetükön esett – a sok közül talán a legfőbb – sérelem kerek évfordulójára készítettek elő. Számtalanszor gondoltam már, hogy egymásnak rontanak, de ez egyszer sem következett be; fölugrálásuk, rövid, határozott, szinte futva megtett lépteik inkább a közös akció fölötti lelkesedést fejezték ki. Azon az estén is át akartam menni hozzájuk, hogy, egy negyedórára legalább, megzavarjam őket, és a vendégre való tekintettel, meg persze a csak rájuk tartozó titkos részletek miatt, felfüggesszék vitájukat, hogy végre csönd legyen. Ráadásul a hangadójuk éppen az én szobámmal közös fal mellett ült, és izgatottságában lábával döngette a földet. Átmentem volna, de hirtelen anélkül is csönd lett. Hallottam az épület nehéz kapujának döndülését, örömmel nyugtáztam, hogy elmentek mind, és akkor, az eddigi gyakorlat szerint legalábbis, lakótársam sem kerül elő napokig. Átadhatom tehát magamat szokásos ábrándozásaimnak, gondoltam, hacsak a miénkkel szomszédos lakosztály tévékészüléke meg nem szólal, melyet, ha itthon tartózkodik, reggeltől estig üzemeltet egy helybeli diák. Ezúttal azonban túl későre járt már, talán tévéadás sem volt.

Visszafeküdtem henger alakú párnámra, az élénk rugózású vaságyra. A lazán leeresztett redőny résein beszivárgott a kinti világítás, láttam a súlyzó gömbjére olvadt lámpafényt; erős szél fújt, a pálmafa ágait a kandeláber elé hajtotta, a fény valósággal körbecirógatta a gömböt, mint egy gyerekfejet. Időnként a simogatás elakadt, görcsösen, kutatva zökkentek a fényujjak a fejecskén. Kezem megrándult, ahogyan ez az álomba zuhanás pillanata előtt történik gyakran, és leverte az éjjeliszekrényre tett Ecce Homót, egy ideje legkedvesebb olvasmányomat. A könyv csattanása kiverte az álmot a szememből. „Mondjunk igent az életre a legridegebb, legkeményebb megpróbáltatások között is.” Eszembe jutott, hogy ezt olvastam benne utoljára a villanyoltás előtt. Egy kezemen meg tudom számolni, hány könyvet olvastam életemben. Köztük van egy Borges, Camus Közönye és ott lesz, ha majd a végére érek, a Nietzsche-könyv is. Többnyire gitározni szoktam, mielőtt lefeküdnék. Rendkívül könnyen tanultam meg játszani attól a középiskolai barátomtól, akivel éveken át tervezgettük a diktátor szobrának felrobbantását. Akciónkra azonban nem került sor, eltűnt a szobor és vele a diktatúra, akárha eltüsszentették volna. Valósággal csalódást éreztem ettől, hiszen hosszú évek szorgalmas munkája veszett vele kárba. Olyan erősen foglalkoztatott a feladat, hogy nemcsak a robbantóanyagok vegyi összetételében, hanem a robbantás világtörténetében is szakértővé nőttem ki magamat. Hazafelé menet az iskolából, ha nem azon morfondíroztam, hogy apám milyen szemrehányásokkal vár majd (ki nem állhatta gyermekeit, anyám valósággal dugdosott előle minket, amíg kicsik voltunk), nos, akkor például a robbantóanyagok osztályozását mondtam föl magamban, aszerint, hogy mennyi a reakcióidő, mekkora a tömegvonzat, a gázalakú égéstermékek feszítőereje s a többi. Én nem követtem el azt a hibát, amit apám egyik munkatársa elkövetett, amikor egy mozielőadás után a vécében fölírta a falra, hogy „Vesszen Kádár!” Egy önkéntes rendőr fülön fogta, bezárta a portásfülkébe a portással együtt, hogy ott várja be, míg rendőrt hív. A szerencsétlen le sem mert ülni, bár a nála nem kevésbé rémült portás fölajánlotta az egyetlen széket, szinte vigyázzállásban töltötte el azt az öt-tíz percet, míg megjött érte a rendőrautó. Én nem áldoztam volna föl magamat egy ilyen légynek sem ártó falfirka miatt, s így megúsztam a börtönt, és megmenekültem attól, hogy – a legjobb esetben is – javítóintézetbe kerüljek. Katona viszont voltam, és – sokak számára biztos érthetetlen módon – ez volt életem legboldogabb időszaka. Lehet, hogy cselekvésképtelen vagyok, ahogyan apám mindig is állította, tanulni viszont gyorsan tanultam, adatot, szabályt, idegen szavakat. Nem kellett külön időt szentelnem effajta kötelezettségeimre, órákon át ülhettem a székemen a szobámban vagy az ágy szegélyén, ha lehet, teljes sötétben. Otthon ez volt legkedvesebb szórakozásom. Rádiósként viszont a katonaságnál hatórás váltásban dolgoztunk hárman, a fennmaradó időben pedig megtanultam olaszul.  A legjobban mégis azt szerettem, ha kivezényelték gyakorlatra az egész zászlóaljat, és közölték velünk, hogy mit kell csinálnunk, s így – anélkül hogy döntenem kellett volna – mindig tevékenykedtem. Mondják, hogy a feljebbvalók kínozzák az újoncokat, engem soha senki egy ujjal nem bántott, hiszen az egész században én voltam a legerősebb. Még a középiskolai éveim alatt testépítésbe kezdtem, hogy elűzzem a tanítás délelőttjei között ásító unalmat valami értelmes cselekvéssel. Akkoriban nem volt még kondicionálóterem, nem voltak testépítő gépek; súlyzókkal, expanderrel, futballozással és futással arányos, az ideálist meg nem haladó izomzatra tettem szert.

Idáig jutottam emlékeimben, melyek mindig csapatostul jönnek elő, többnyire a fenti sorrendben, mintha egy titkos ábécé szerinti betűrendben sorakoznának…, a sötét birodalom kilépteti katonáit…, amikor nyomasztó álomba merültem. Üvöltés ébresztett. Üvöltés és fuldokló horkanások szakadtak ki belőlem, nem is tudom, hanyatt feküdtem, a nyál a torkomra csorgott, majd megfulladtam tőle. Talpra ugrottam, torkomra szorítva a kezem, szinte fojtogattam önmagamat, föl-alá száguldoztam a szobából a konyhába, aztán vissza, elölről kezdve az egészet. Nagynénémről álmodtam, akit nem ismerhettem, hiszen négyéves korában halt meg. Egész testemben borzadva tudtam mégis, hogy a csaknem hetvenöt évvel ezelőtti, nagyszüleim jászsági tanyáján lejátszódott történetet élem újra. Hallottam a szemmel megvert gyermek esdeklését egy kicsi vízért, láttam eltökélt szülei hárító mozdulatát. Az összetapadó ajkak, a cserepes nyelv reszelő, csikorgó hangot hallattak. Az volt az érzésem, hogy jelenlétemnek oka van, de megszületetlen még nem avatkozhatok bele a történetbe, hogy a szomszédos tanyáról jött kuruzslóasszony „a gyermek gyógyulása érdekében” hozott verdiktjét megmásítsam, s így nagyszüleim természetes ösztönükre hallgatva megszegjék az ostoba tiltást, és inni adjanak végre a szomjhalál küszöbére érkezett, egyébként tizedik gyermeküknek. A lányka kettejük között botladozott a lócába kapaszkodva a résnyi ablakon beszivárgó, kedvetlen fényben. Gyönge ingamozgása, majd földre ereszkedése sejtette, hogy ez már az agónia. Végig kellett kísérnem őt gyermekésszel fölfoghatatlan magányában, ha már a sorsán fordítani nem tudok. Éreztem, hogy már régóta keres, keresett otthon is a kertünkben álló melléképületben, ahova néhány évvel azelőtt, apám halála után kiköltöztem. Most, hogy otthonról sok száz kilométernyire megtalált, halvány reménye támadt, hogy végre inni kap. Ujját rám emelve már-már a nevemet is kimondta, de én megrettentem tőle. Torkomra szorítva kezemet menekültem előle a lakásban. Hallottam így is, hogy apjának szólít.

A szerző novelláskötete 2007-ben jelenik meg a Magvető Könyvkiadónál.

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges