Skip to main content

Mi ez az egész?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Valami viccgyűjtemény? Poénvadászat? A hülyeség csokra? Vagy netán a bölcsességek gyűjteményének paródiája?

Graffiti-kézikönyv. Na ne. Fából vaskarika. Falfirkák, irományok, amint szép sorjában bemasíroznak egy könyv lapjaira. Elő a fantáziával, elő illúziógyártó masinámmal, egy ugrás, és lent vagyok a téren, aztán az utcákat rovom, fáradtságnak persze nyoma sincs, hogyan is lenne, amikor végeláthatatlanul sorjáznak elő a szövegek, egyik a másikba kapva: „Ide figyelj, engem nézz!” és már vonszolnak is magukkal tovább. De az illúzió valahogy mégsem az igazi. Nem megy. A könyv könyvként működik. A lapok nem bírnak falakká válni. A graffiti lényege a hogyanja. Ha van valami, ami távol áll tőle, az éppen a könyvszerűség. Hiányzik a rápillantás, az észrevevés spontaneitása. Hiányzik a közeg, amelyben a hatás igazán érvényesülni tud, nem lehet figyelni másokat, és jókat kuncogni azon, hogyan próbálnak szemlesütve vagy éppen öntudatos komolysággal határozott léptekkel továbbvonulni. Hiányzik az egymásra vetett cinkos vigyor. A helyzetpoénokról már inkább nem is beszélek. Szóval hiányzik a tér. A szó szoros értelmében. Persze tudják és vállalják ezt maguk a könyv összeállítói is. De ez nem szegte kedvüket. Sőt! Még arra is megpróbálnak rábeszélni, ha valamelyik szöveggel szemben ellenérzésem támad, nosza, ragadjak – no nem spray-t vagy krétát, megteszi a toll vagy a ceruza is, és máris áthúzhatom, besatírozhatom, kikaparhatom a nem tetszőt. A baj persze az, hogy nem vagyok képes rá. Én ugyan az utcán sem, de az az én bajom. Gátlások meg miegyéb. A többiektől határozottan élvezem. De így, itt egy könyvben, az más. A fene a humán tradícióba.

Különben szeretem ezt a műfajt, mert pimaszul szemtelen, mert kedves, elszánt és szellemes. Mert magunkat látom benne. Minden ahogy jön. Nincsenek gátak, csak falak. S ha már vannak, és nem vehetjük őket poénra, legalább legyenek tele azzal. A graffiti azt érezteti velünk, hogy kívül van. „Onnan” üzen valamit ebbe a visszájára fordított világba, amelyik lassan kezd belebolondulni abba, hogy folyton komolyan veszi magát.






Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon