Takács Géza

Nyomtatóbarát változat

„Mosoly a földgolyón túlra”


Ez a túl messze ható mosoly Batta György révkomáromi író Göncölszekér című folyóiratából árad, szó szerint A tobozházikó című meséjéből, amelyben a manók olyan jók, annyira segíteni akarnak mindenkinek mindenben, még buzgón imádkoznak is, hogy az engem egyszerűen kihozott a sodromból. Az őrangyal imádkozzon, a manó meg rosszalkodjon. Én ezt nem keverném. Egy-két jó útra tért manó még elmegy, de a manók mégse a mennybe valók. Talán nem állunk olyan rosszul, hogy már a manónak is be kell segítenie a köznevelésbe. És nem állunk olyan jól, hogy a manó is kedvére jótékonykodhat.

Gyermeklap? De hiszen nem gyermeklap, a tizenévesek lapja volna, a diákoké, a kamaszoké. Kicsit furcsa ugyan, hogy a mese képviseli a lapban az irodalmat, miközben minden más inkább kis felnőtteket tételez, akiknek a fejecskéjébe, mert mintha csak fejből volnának, bele kell tölteni egy új összmagyar szellemet.

Batta György lapjának címoldalán a Göncölszekér, a korona és egy három év körüli gyermek arca. Ez nekem sok az üzenetből. De mit üzen egy mai kamasznak? Noha a cím jó volna. Mint ahogy jó volna az is, hogy van valaki, aki magyarul olvasó és a magyar kultúrához kötődő gyermekekhez szóló lap alapítására szánja el magát határainkon kívül. De nagyon sajnálom, hogy ehhez az elszántsághoz ezúttal – a lap írásainak tanúsága szerint – szükség volt az idő megállítására Trianonnál. Szükség volt a Szent Korona vallásos tiszteletére. Szükség volt a szerkesztő írói kizsákmányolására. (Minden írás, riport, ismertetés Batta György munkája.) Szükség volt olyan mítoszok felelevenítésére és igazolására, mint hogy: a magyar tengerésznép, a magyar a huszárok népe, a magyar a világ megváltója. Szüksége volt a barguzini Petrovics-Petőfire, a szerkesztővel valaha leveleket váltó Illyés Gyulára, s néhány Béres-cseppre is, biztos, ami biztos.

Meglehet, rajtunk magyarokon már csak a csoda segíthet, vagy Gróf Spanyol Zoltán, aki feltalálta a vízzel hajtott robbanómotort vagy mit. Én nem vagyok Spanyol úr nemzetmentő igyekezete ellen. De mit kezdjen Spanyol úr történetével egy öt-tizenöt éves? Teljen meg a szíve magyar örömmel? Higgyen a magyar csodában és a magyar feltámadásban? És ha Spanyol úr csodamotorjához hiányzik még egy alkatrész? Akkor ezért ki lesz a hibás?

Ugyanakkor, ha holnaptól az egész világ magyar vízzel fog működni, akkor se szeretném, ha a fiam Bulcsú vezérre figyelne, kinek – amúgy igazán szépnek tűnő – szobra Búcson állítólag „arra vár, hogy jelt adhasson, ha eljön az idő”.

Mit kíván a magyar gyermek? Pontosabban, mit kívánnék én a magyar gyermeknek? Nem meséket a boldog (sosem volt) múltról, vagy a mitikus (sosem lesz) jövőről, nem nemzetiségünkkel vajákoskodó felnőtteket. Egyik Komáromból sem. Iszonyúan fájhat a kirekesztettség, amit a felvidéki magyar élt át magyarsága miatt, és teljesen érthető, hogy ha megteheti, és most megteheti, akkor mindazt, amiben él, akikkel együtt él, akikkel viaskodnia kellett és kell önmagáért, nyelvéért, múltjáért, kultúrájáért, ne is hozza szóba. Csak kérdés, hogy érdemes-e így? Mire lehet így jutni?

„Szárnyas Ősapa hótalpon közeleg”


Hogy állunk itthon a gyermeklapokkal? Ha már Révkomáromból indultunk el, nézzük, képesek-e a hazai lapok a higgadtabb, körültekintőbb, reflektáltabb magyarságképre? (Kell-e egy gyermeklapnak magyarságkép?) És mit tudnak Révkomáromról?

Megnéztem a tavaly indult Garabonciás első három számát. Rácz András a főszerkesztője, a szerkesztő bizottságban Csukás István és Lázár Ervin. „A magyar mesekultúra és gyermekirodalom lapja 3–9 éveseknek.” A 2001–2002-ben készült folyóirat a múltban, a nemzeti és a néprajzi múltban él. Kezdő rovata a Jeles napok, amely a néprajzi kalendárium és a történelmi évfordulónaptár keveréke. A három lapszám legfrissebb dátuma 1893, a Telefon Hírmondó születése. Hogy aztán ez a művelődéstörténeti, technikatörténeti emlék miért érdekes egy kisgyermek számára, nem tudom. De mondjuk érdekes. S ha már szó esett róla, szeretné tudni, mi az a Telefon Hírmondó. Mi abban a találmány? Hát a lapból nem tudja meg. (A szüleitől meg hiába kérdezné, valószínűleg ők sem tudják.) Pedig van Puskás Tivadarról szóló cikk. Ez azonban nem a Telefon Hírmondót mutatja be, nem is a telefonközpont működési elveit, amelyet szintén szóba hoz, és persze nem magyaráz el, sebaj, a gyermek azért megjegyezi, s majd tíz év múlva, amikor a dolgot meg lehet beszélni, milyen jól jön majd, hogy ezeket a kis használhatatlan és értelmetlen információmorzsákat lenyelte, és őrizgette. Ha őrizgeti, ha lenyeli. Szóval nem magyarázat következik, mondjuk egy kis kalandos képregény formájában, ha már szóba került a téma, hanem egy idétlen anekdota jön, amelyben a nagy magyar feltaláló leleplez egy nagy amerikai szélhámost. (Aki rejtélyes módon emel fel hatalmas vasgolyókat.) Ma ugyan ezt a szélhámost bűvésznek hívnák, a leleplezőt meg játékrontónak, de ez mellékszál. A dicsőség akkor is dicsőség. Ezt a gyerek is beláthatja.

A szerkesztő azt gondolhatta, tudjon Puskás találmányairól a gyerek, hiszen nemzeti ügyről van szó, de hát gyerek, ne untassuk a részletekkel, elég a lényeg. Hadd hallja. Nekem fordítva jár az agyam. Ha van érdekes mesélni valónk a részletekről, meséljük el. Ha nincs, hagyjuk. De az unalmas lényeg semmiképp nem kell. Még ha nemzeti természetű, akkor sem.

A telefontéma utolsó stádiuma a cipőpasztás dobozból készített telefon ötlete. Ma már a fém cipőpasztás doboz nem igazán általános a háztartásokban, ellenben a telefon igen, olykor szobánkénti készülékkel, az elemes, működő gyermektelefon is régiségnek számít, hiszen a kicsiknek is a kezébe, az iskolatáskájába kerül a mobiltelefon, s a telefonkezelő a családokban többnyire épp a legkisebb gyermek. A cipőpasztás-dobozos telefonkészülék tehát nem valami izgalmas ötlet. Talán a mai ötvenesek-hatvanasoknak volna kedves múltidéző ajándék. Ha ez az ő lapjuk volna. (Hogy aztán miért jobb a kifeszített madzag telefonzsinórnak, mint a laza, azt nem értem egész pontosan.)

A lap belefogott az Ének a Csodaszarvasról című Jankovics Marcell-rege folytatásos közlésébe (anélkül, hogy a szerző nevét leírta volna), gondolom a rajzfilm szövegkönyvéből és képeiből válogatva. Egy szót sem értettem belőle. A két résznek semmi köze nincs egymáshoz, a részeknek sem önmagukhoz. Ilyen furcsaságokat találtam benne: „A szarvas minden. A szarvas a hallal együtt az ember legfőbb tápláléka. (A szarvas azért minden, mert egyike a legfőbb táplálékoknak? Akkor a hal is minden? Ha nem azért, akkor miért? És mi minden? Ki az az ember, akinek a hal meg a szarvas a legfőbb tápláléka? Az ősünk? Ki mesél itt, kinek?) Isten adta mindkettőt. Volt két táltos, két isteni testvér.” A rege folytatásában ők ajándékozzák majd a földnek a négylábúakat, a madarakat és a halakat. Az iménti minden, a szarvas, itt már csak egy névtelen négylábú!? De baj van aztán a táltosokkal is. Mert nem olyan táltosok, akik a teremtő és pusztító szellemekkel tárgyalnak, ahogy ezt gondolhatnánk, ha már egyszer táltosok, hanem ők maguk a teremtő szellemek, istenek. Viszont ha ketten vannak, akkor egy mondattal korábban miért vannak egyen?

Menjünk tovább. Miután az isteni táltosok gazdaggá tették a földet, a következő oldalon kezdődik minden elölről. „A világ kezdetén az egész földet sík jég fedte, nem éltek rajta emberek, fű sem nőtt rajta. A jégen jégfalú ház állt. Benne egy ember...” Most akkor volt ember vagy sem? Jó, persze, a regének nincs logikája. Bár azért ezt is lehet túlzásba vinni. De miért sík a jég? Ha a föld nem sík, akkor a jég sem. Ha a föld sík, következésképpen a jég is, akkor talán a földet kellett volna síknak mondani. Így olyan, mintha a jég valami okból dacosan sík akarna lenni, a föld ellenére, csak azért is, hogy jól kibabráljon a nem létező emberrel?

Szárnyas Ősapa a „hócsizmája szárából előhúzta a szarvas levágott lábát, és odaadta Gyalogjárónak, hogy legyen mit ennie, míg megtalálja a húsát is.” Már tudniillik a szóban forgó szarvas húsát. Nem az a baj, hogy ki is ez a Szárnyas Ősapa. (Bár azért kissé furcsa alak. Társáról, a véreskezű Magányosról, a véres Kézfiről, vagyis Gyalogjáró Ősapáról nem is beszélve.) És azt sem kérdezem, miért épp a hócsizmája szárában tartotta a szarvas lábát? (Noha szárnyas létére hótalpon jár, ahhoz meg talán nem is kellene a hócsizma.) Az a baj, hogy a mondat szerint a láb az nem hús, noha ennivaló. Szóval ez egy pongyola mondat. Miféle rege az ilyen?

A három lapszámban nyoma sincs annak, hogy manapság már nem szokás a gyerekeknek a gyerekek nélkül mesélni. Van ugyan a lapban foglalkoztató rész, lehet sámándobot készíteni sajtosdobozból, lehet A Csodaszarvas nyomában társasjátékkal játszani, kukoricaszárból gémeskutat csinálni, pásztorokat kivágni, ilyesmi. Van egy pesti programajánló. Néhány gyenge ötlet farsangra. De hogy a gyerek olyasvalaki volna, akivel beszélni lehet, aki ír, gondolkodik, kérdez, él, arca, szokásai vannak, kisfiú vagy kislány, városi vagy falusi, jár uszodába, népi táncra, zongoraórára, kirándulni, vagy sehova, lehet szegény vagy gazdag, hiú vagy ügyetlen, roma, aki küszködik a magyar nyelvvel és a magyar léttel, kreol, akinek anyanyelve a magyar, csángó, aki „ősmagyar”, de nem tud beszélni magyarul? Róluk itt nincs szó, ők ebben a lapban nem társszerkesztők, szellemileg sem. A Garabonciásban a gyerek nagyjából mint népi-nemzeti kultúrával ellátandó kis lény van jelen. A legindividuálisabb elem, ahol látszik, hogy a címzett élő személy, a Pósa bácsitól kölcsönzött idézetek és illusztrációk a százesztendős ábécéből, Az én újságom nevű hajdani gyermeklapból. Már a címe is mennyivel jobb, mint a Garabonciás, hiszen ez a gyermek számára semmit nem jelent. És egyetlen szót sem pazarolnak rá, hogy megmagyaráznák. Hogy megkedveltetnék. Illetve: „Hogy mi az a Garabonciás? Hogy még sose láttál semmiféle Garabonciást? Sőt még nem is hallottál róla? Vágyaid teljesülni fognak, mert nemsokára hallani fogsz róla, megnézheted, és azután biztos, hogy meg is szereted.” A szerző mintha nem döntötte volna el, hogy a lapról vagy a címről kérdez. De akárhogy is, ha azt feltételezi, jogosan, hogy az olvasó sem a lapról, sem másféle garabonciásról nem hallott eddig, akkor hogy vágyhatna arra szegény feje, hogy láthassa?

A lapnak a beköszöntő szerint mosolyt kellene csalnia gyermekeink arcára, miközben tanítás, nevelés is folyik. Pedig a lapban túl sok mosolyogni való nincs, legfeljebb megmosolyogni való, de azzal a gyerekek nem mennek semmire. Mit kezdjenek mondjuk III. Henrik és I. András ütközetének legendájával az első számban? Jegyezzék meg, hogy a német pimasz rabló, „már régen szemet vetett a mi országunkra”, és kacagjanak nagyot a bárgyúságukon, hogy egy hamis levél elég ahhoz, hogy a hajóhaduk visszaforduljon, majd egyúttal hatódjanak meg a magyarok hallatlan nagylelkűségén, „szokásos bőkezűségén”, hogy jól tartja az éhező ellenséget? Tényleg nincs más megoldás?

De jó, még ebbe is belemennék, legyen gyermekeink szellemi iránytűje a Képes Krónika, bánja a szösz (bár azért talán nem ártana némi körültekintés, mert a szöveg szépnek szép, de kicsit fellengzős, füllentős). Csak legalább ne toldották volna meg a krónika eredeti elfogultságait az imént idézett egyszerű, de valótlan és barátságtalan állítással. Hogy a középkori elfogultságoknál is elfogultabb legyen. Vagy ügyelt volna rá a szerkesztő, hogy I. András a lap kalendáriumában is csak I. András legyen, és ne II. A krónikabeli „magyar királyok szokott bőkezűségét” sem kellett volna a „magyarok bőkezűségére” egyszerűsíteni, általánosítani. Az én Képes Krónikámban még ezer kövér juhot kap a szerencsétlen németje, a Garabonciásban már ezer ökröt. (Meglehet, ebben Lengyel Dénes a ludas.)

A januári számban a szerkesztő jelzi, hogy júniusban rajz és meseíró pályázatot hirdettek, nyáron sok mű futott be a szerkesztőségbe, az elbírálással még nem végeztek, de hamarosan..., ám addig is megjelentetik folyamatosan a műveket. És valóban, a tájékoztató mellett öt gyermekrajzot közöl az újság. Noha nem teljesen világos, miért kell ilyen rengeteg idő az elbíráláshoz, így csak a trehány felnőttek szokták várakoztatni egymást, nem egy induló lap a leendő kis olvasóit, szerzőit, mégis, ez semmi ahhoz képest, hogy februárban aztán se eredményhirdetés, se rajz, se mese, se magyarázat.

Hogy a Garabonciás mindezek ellenére mégis kézbe vehető gyermeklapnak tűnik, nem tudom már, hogy ennek örüljek-e vagy sem.

„Toldi Miklóssal és Piroskával díszített talpazat”


A Tarkabarka is jó kis lapnak látszik. A 11. számát néztem meg a kisiskolások magazinjának. A Novum Kft. adja ki, és Bozsik Rozália szerkeszti. Van egy ügyes Észbontó melléklete, kétszínnyomásos, olcsó papírra, népmesével, nyelvi, logikai feladatokkal. Szinte magában elég lenne lapnak. Kevesebb lenne a kifogásom, az biztos.

A címlap Magyarországot ígéri, a második-harmadik oldal a Dunántúli-középhegységet mutatja be. Ilyesféle mondatokkal: „A Gerecse réteges szerkezete jól megfigyelhető a Tatabánya közelében található Szelim barlangban.” Nem tudom, mennyire kell tisztában lennie egy kisiskolásnak azzal, hogy a Gerecse réteges szerkezetű, s hogy egyáltalán mi az a réteges szerkezet. Ám ha volna itt egy kép mellékelve, talán könnyebb volna az olvasó kisdiák dolga, de nincs. A „Vértes karsztos mészkőfelszínén ősszel díszesen pompázó cserszömörcés tölgyes” is a képzeletére van bízva. Mi lett volna, ha annyi szó esik a Dunántúli-középhegységről, ha már ez a téma – bár nem tudom, miért kell a földrajzórát a szabadidőben is folytatni, változatlan eszközökkel –, amennyihez van kép? Egy iskolás művelődési program vonul végig a lapon, szakmailag és pedagógiailag is igénytelen változatban. Az Érdekes elnevezések – nevezetes helyek rovat szerint Esztergomban székel az ország „mindenkori főpapja”, pedig Magyarországnak egy ideje már nincs főpapja, a magyar katolikusoknak persze van. Kicsit lejjebb: „A velencei ingó kövek történetét elolvashatod a Tarkabarka 16. oldalán.” Csak épp oldalszámozás nincs a lapban. De ha volna, akkor a 18. lenne.

Van egy címerrel jelzett oldal: Amit Magyarországról tudni kell! Negyven sorban összefoglalja a Mátyás halálától Rákóczi hazahívásáig terjedő kort. Néhány fogalom a szövegből: államrend, zsoldos hadsereg, főrendek, virágzó középkor, Európa pajzsa, adófizető, belső béke, politikai csatározás stb. Emiatt eleve emészthetetlen. Ami lélektanilag káros. Megfejelve ezzel a „kell!”-lel. Ki mondja ezt a parancsot, kinek a nevében, kit képvisel a Tarkabarka, miféle szellemi hatóságot?

A második információs blokk a Szomszédolás rovattal kezdődik, ezúttal Ausztriát mutatja be. Íme a záró mondatok kisiskolásoknak: „A német nyelvű irodalom osztrák nagyságai Rilke, a költő, továbbá a regényíró Kafka és Stefan Zweig. Az osztrák művészi tehetség a zenében alkotta a legnagyobbakat: Haydn, Mozart, Schubert, Johann Strauss, de a német Beethoven is itt alkotott. Később Bruckner, Mahler, Schönberg és Webern folytatta a nagy elődök hagyományait.” Ha nem volna ez a két mondat magában is kissé zűrös, akkor sem volna rendben itt valami. Nyilvánvalónak látszik, hogy sem a szöveg alkotója, sem a szerkesztője nem azért dolgozott – ha nem is erőltette meg magát –, mert a kisiskolásoknak szeretett volna valami érdekes és hasznos olvasnivalót készíteni. Nem is azért, mert elfogultan szeretik és jól ismerik Ausztriát. Elképzelésem sincs cselekedetük indítékáról.

A Béka Bandi rokonai és barátai című összeállítás következik. A szöveggel nincs bajom, egy elfogadható környezetismereti lecke. Ám az illusztrációk itt sincsenek összehangolva a szöveggel. Meglepetés azonban a cinikus mese a fejezet után, amely az iménti kedves békák gólyák elleni „békagyűlésén” csúfolódik. Hogy sajna nem lesz „különbéka”, meg „világbéka”, mert a „vendég gólya még nem a békabarát gólyák közül volt delegálva...” Ez a tréfa Béka Bandi felől olvasva kissé gonoszul cseng.

„Mit gondol majd a kisfiú?"


A Buci Maci egy német lapkiadó gyermekmagazinjának magyar változata. Nagyrészt fordítás. Amitől szívesen idegenkednék. Mert nem nagyon szeretem a szinkronizált kultúrát.

Van egy egészséges életmód oldala a fogmosásról. Nem felszólítással kezdődik, hanem kérdéssel: Miért mosunk fogat? Nem tartom célszerűnek ugyan a teljesíthetetlen követeléseket, akár az egészségünkről legyen is szó: „Soha ne felejts el fogat mosni evés után!” De az egész szöveg mégis gyermekbarát. Az eddig bemutatott lapokban nem esett szó az egészségről.

Van ismeretterjesztés Gyermekek Európában címmel. Egy rövid általános ismertető Olaszországról, ezt sikerületlennek vélem, viszont a szöveg körüli rajzok jók a focizó, nyaraló, gondolázó, pizzázó gyerekekkel, meg persze Buci Macival, aki mindenütt ott van, aki nemcsak nevét adja a lapnak, hanem főszereplője is. Az első mese is róla, illetve az ő társaságáról szól.

Ezt a mesét el kell mesélnem. Ugyanis ez egy modern tanító mese. Arról szól, hogy miként szelídíthetjük meg mohó, megtévedt barátunkat. Nevezetesen ezúttal Rokit, a varjút, aki boszorkánynak öltözve ellop a mackótól egy répát. Belló, a kutyus elcsípi a tolvajt. De Buci Maci a répát meghagyja Rokinak, ha ő Bellónak kölcsönadja a boszorkányjelmezt farsangra. Vagyis a kizökkent világrend úgy lett helyreállítva, hogy a vétkes nincs sem megbélyegezve, sem kirekesztve. A kisgyerekek közt vannak konfliktusok, vannak áldozatra készek is meg zsiványok is, vannak rossz és jó cselekedeteik, de nincsenek jók és rosszak, sugallja a mese, ne legyenek tehát győztesek és legyőzöttek. A Locska Liza, Borzas Peti című verses mese is hasonló konfliktusmegoldó stratégiát rejt. Nem tilt a rongálástól, nem büntet miatta, nem kioktat annak ártalmasságáról, hanem egy kis ravaszsággal a rossz szándékot önmagával szembesíti, „bünteti”. Aztán rögvest ki is menti a gyermeket az elkülönítődésből. Szavakat is nehezen lelek erre a másféle érintkezési módra. Kicsit talán mesterkélt ez a leleményes tapintatosság, a személy méltóságának ilyen körültekintő védelme. Mintha a ló másik oldalára estünk volna át. Aminek épp itt az ideje? Nem tudom. (Ilyesfajta modern pedagógiai tudatosságnak az eddig tárgyalt gyermeklapokban nyoma sincs. Nehézkes rátelepedés a gyerekre a cél érdekében, egy küldetésnek látszó valami jegyében. Inkább ez van.)

A készségfejlesztők a Buci Maciban könnyűek és barátságosak. (A Tarkabarka feladatai „nincsenek” felöltöztetve. Többnyire absztrakt logikai feladatok, köztük megoldhatatlanul nehéz is akad. A Garabonciásban a készségfejlesztés népi kultúrához való kapcsolása viszont alighanem a lap legjobb eleme.) Különösen érdekes volt az a rajzos történet, melyet folytatni lehetett, de egyáltalán nincs logikus folytatása. Buci Maciék egy középkori várat látogatnak meg, a páncélba bújva egymást ijesztgetik. És aztán? Jön egy igazi lovag? (Mese lesz?) Jön a teremőr? (Valóság?) Megijesztenek közösen egy újabb látogatót? (Folytatódik a játék, a csibészkedés?) Mennek tovább a várba? (Új ötlet következik?) Vége a látogatásnak, hazamennek? (Megtorpanás, bizonytalanság?) Az ügyes vágás révén ez a játék készségfejlesztés, felmérés, és kellemes időtöltés lett egyszerre.

Szó van egy rajzpályázatról. Egy remek, nekem ismeretlen Mátyás király-meséhez kellett illusztrációt készíteni. (Ez is munka, ez is érték, jó mesét találni. Mert még a nép is el-elszunyókál. És a legjobb mese is megkophat.) Az eredményhirdetésről fényképes beszámoló készült. Olvashatjuk a történetet a győztesek rajzaival kísérve. Van egy külön oldal a februárban születésnapjukat ünneplő gyerekek képeivel. Bárki láthatja magát a lapban, ha beküldi a fényképét.
Noha sejtelmem sincs, hogy a pingvint és a jéghegyeket hogyan lehetne kiszínezni, ez egy furcsa feladat a magazinból, a Buci Maci egy gyermekbarátságban gyakorlott, kiművelt kultúra terméke.

Van-e magyarságkép?


A Garabonciásban mintha lenne, de nagyon ellentmondásos, reflektálatlan. A Tarkabarkában akar lenni, de valójában nincs. A Buci Maciban természetesen nincs, ám a hazai anyagok és arcok révén van benne egy szolid otthoniasság. A Göncölszekér a lelkes, áldozatos amatőr hazafiasság terméke, a Garabonciás a nemzeti konjunktúra (és állami mecenatúra) igénytelen produktuma. A Tarkabarka meg mintha valami hevenyészve összedobott árucikk volna a nemzeti szellemi piacra..Máskülönben a kedvesség, a figyelmesség és hozzáértés mindenütt jól működő erények.
Révkomárom? Révkomárommal egyik lap sem tud mit kezdeni. A Garabonciás ugyan közzétette a Gólyahír-akciót, de nem foglalkozott az üggyel tovább. Nem mesélte, nem magyarázta el, se rajzzal, se történettel, se szavakkal, miért megajándékozandó egy határon túli, miért kellene idegen gyerekeknek egymást megajándékozniuk. Egy kis biztatásra sem telt. Úgy látszik, messze vagyunk még attól, hogy a magyar nyelvet használó, magyar kultúrán nevelkedő gyermekek egy gyermeklap természetes partnerei legyenek mint gyermekek, mint magyarok vagy nem (csak) magyarok (errefelé kérdezni is haszontalan egyelőre),. Nem elég sem a jó szándék, sem az akarat.
Az elveszített közösségi éthosz és a közösségi kultúra visszaszerzésének lehetne egyúttal igényes individuális programja, formája is. Ahogy a modern individualitásnak sem kellene fordításként működnie. Ilyesmik jutnak az eszembe tanulságképp.

Szó sincs arról persze, hogy áttekintettem volna a teljes választékot. Sem a kereskedelmi tévécsatornák gyermeküzletágához kapcsolódó rámenős, bennem idegenkedést keltő kiadványokról, sem az ismeretterjesztésben élen járó remek természetismereti termékekről nem volt említés sem. Sok gyermeklap van. Húsz körül van az alsósoknak szóló havi, kéthavi rendszerességgel megjelenő periodikák száma. Kellene tudnunk, mifélék, el kellene mondanunk egymásnak, mit gondolunk róluk, nem jó, ha a címlap fénye, a festék mennyisége dönt helyettünk az újságosnál.

• Kultúra