Forgács Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Valamikor, nem is tudom hányban, talán a rendszerváltástól még innen, egy színes léghajó lebegése töltötte be valamelyik fővárosi színház színpadát, ami kellően kielégítette aznap esti látványigényemet ahhoz, hogy egyáltalán ne zavarjon, hogy egy árva kukkot sem értek a körötte és benne folyó cselekményből. Akkor döntöttem úgy, hogy Szikora Jancsi nem színház-, hanem látványrendező, és velem ez így rendben is van, mert szeretek ebben az absztrakt, mindentől elszakított formátumban lenyűgöződni és felemelődni. Legalábbis aznap este olyanom volt, hogy szerettem. Hogy a színészeknek milyen érzés pusztán statisztának lenni egy merő látványtörténetben, nem tudom, én biztos élvezném, ha egy barátom megkérne, pár estére ugorjak be lábjegyzet-, és/vagy gyertyatartónak életműve egy darabkájába, de hivatásszerűen nem kívánnám űzni a tologatható berendezés szerepet, kivéve, ha muszáj. És ezt a muszájt – aminek bele kell férnie drákóian kimért elvi kereteimbe – persze nagyon jól megfizetnék. Vagy pedig a részvételért cserébe mondjuk nem lőnek le, amennyiben egy gyanúsan életszagú – szögesdróttal és igazi taposó aknákkal megtámogatott – vadnyugati vagy vadkeleti valóságshow-lágerben találom magam.

Persze az én esetemben semmi sem biztos. Döntöttem már úgy 11 éves koromban – egy úttörőtábori számháború vége felé, amikor még javában túlélő jelöltként funkcionáltam egy hatalmas piros számmal a homlokomon, egy bokorba bújtan reszketve, miközben szívem megveszekedetten kalimpált torkomban –, hogy véget vetek ennek az egész kibírhatatlan életbenmaradási cécónak. Egyetlen lendületből kirohantam az erdő védelméből a nyitott mező közepére, a kimentendő nőhöz, akit persze kékszámmal felruházott fiúk védtek tömött sorokban. A fiúk páncélján áttörve, a gúzsba kötött fogolynőhöz érve persze nem tudtam, hogy mit is kéne kezdenem vele, azon kívül, hogy csodálkozva eltátottam a számat. A fogolynőt, akiben iskolám konyhás nénijét véltem felfedezni, és aki csak két és félszer volt akkora, mint én, állítólag fel kellett volna emelni, hónom alá csapni és elrohanni vele. Csak ebben az esetben kaptam volna különengedélyt az életben maradásra. A kiszabadítási manővert kiagyaló táborvezetés eleve egy hangyatüsszentésnyi esélyt sem hagyott nekem, illetve azonos súlycsoportba tartozó lánytársaimnak se, amiképpen Jeanne d’Arcnak sem biztosítottak semmi ehhez hasonlót élve hamvasztása előtt. De még dühösen ágálva is jobb volt meghalni, mint gyáván meglapulva, félelemtől lüktető szívvel élni.

Jajj, de mit is akarok mondani? Azt, hogy egy megveszekedett, konfrontista elvista vagyok, ami általában nem egy komoly túlélő stratégia, inkább a csak tengődést biztosító stratégiák műfajába tartozik. Hiába na, nem az elvistáknak áll a világ. Velem szemben viszont az emberiség túlnyomó többsége az életben maradásért cserébe képes a megköthető kompromisszumok határát a végsőkig kitolni – ami persze az élhetetlenség egy másik végállomása. Aztán vannak azok a művészek, akik számára nem a puszta fizikai fennmaradásról van szó, hanem 'csak' a művészi túlélésről, vagy amit ők annak ítélnek. Akarhatom-e így utólag, hogy ne szülessen meg Makk Károly Szerelem című filmje – amely az emberiség önkifejező csodáinak páratlan gyöngyszemei közé tartozik –, csak azért, mert a rendszer, amely számomra felfoghatatlan módon végül is megfinanszírozta ezt a világalkotást, puhuló bár, de alattvalóit mégis totális szájzárra és hason kúszásra idomító rendszer volt? Nem, nem akarhatom. A Szerelem az a film, amely nemcsak fátyolos, elfúló torokreszelésre késztett minket fájdalmas szépségével a sokadik utáni vetítésen is, hanem, amelynek minden kockájában egy egész életet lehetne leélni, méghozzá – és ez a legfontosabb – igaz emberként.

Mégis nyüszít bennünk egy kis bajkeverő, kaparászó csaholó, aki azt szeretné, hogy képesek legyünk körülírni, hol van a kompromisszumokat kötő önfeladásnak az a határa, ahonnan kezdve nincs az a művészi alkotás, amely kiválthatná gerincünket a pépgépből, vagy amely letörölhetné homlokunkról az államhatalmi prosti bélyegét. Nem csak a régmúltban, hanem a közelmúltban is elég sok leckét kaptunk abból, hogy kit és mennyiért tud megvásárolni egy fennálló hatalom, ha elkeseredett és kiéheztetett művészek önmegvalósítási törekvéseit veszi célba. Részegítő, pusztán egyszeri ránézésre kurvásító, csillagászati összegekről beszélünk, úgyhogy ember legyen a talpán, aki választani tud a művészt pályájáról eltűntté nyilvánító erkölcsi tartás, és 'a végeredmény majd úgyis igazolni fog' csörtető megalkuvása között. Mely konstellációkban igazolhat minket a végeredmény? Hány paraméternek kell csálén állnia, hogy tudjuk, semmiképpen sem jöhet létre minket visszaigazoló műalkotás?

Esetünkben már a demokratikusan megszavazott nyitó paraméter elabortálásának módja és a helyén támadt betemetetlen Nemzeti Gödör elegendő baljóslattal szolgált – (nem mintha egyetértettem volna az eredeti helyszínnel, vagy oda lettem volna az épülettervért). Ehhez adjuk hozzá, hogy senki nem kívánta titkolni, a módosított pályájú Nemzeti egy minden korábbi képzeletet felülmúlóan mohó, skrupulusok nélküli PR-párt választási céljait fogja szolgálni. Fentieknek elegendő ómenül kellett volna szolgálni Szikora számára, hogy ne akarjon primadonna akarnok-fiúk lakájrendezője lenni, mert az adott szövegösszefüggések a produkciót menthetetlenül taccsra fogják vágni művészileg, és nincs az a mennyiségű megadohány, ami utólag kimenthetné őt az erkölcsi tetemállapotból. Szikora hiába is remélte, hogy a tragédia egyetemes emberi üzenetének ereje majd legyűri az adott történelmi kontextus alkalmi, 'kisszerű' értelmezéseit. Nem lehet ugyanis egyszerre kiszolgálni partikuláris hatalmi érdekeket és lázadni ellenük, illetve túlmutatni rajtuk. Vagyis lehet, de Szikora ehhez nem elég rafinált és nem elég nagyformátumú.

Vegyük szemügyre először a rohamtempóban összekacatolt szárnyas építményt, egy ormótlanul felfújt kakastaréjjal a tetején (életemet egy kakasért?). A premiert látogató közönség tagjai állítják, hogy nem lehet látni a színpad nagy részét az oldalsó páholyokból, a szöveget érteni meg szinte sehonnan sem lehet. A színészek szerint a színpad, úgy ahogy van hasznavehetetlen. Én, mint tévénéző, mindebből csak azt tudom igazolni, hogy felesleges volt egy ilyen helyszíni effektekre épülő látványpremiert élőben leközvetíteni. A látvány ugyanis tévén keresztül csak jelzésértékűen tudott megmutatkozni, színészileg viszont katasztrofális teljesítményt nyújtott a szupersztárgázsival jégre csalt gárda: a kínszínpadon kicsi, rohangáló figurák érthetetlenül, ripacs módjára üvöltve szajkózták a szövegkönyvet. Márpedig üvölteni egy akusztikailag béna színházteremben elkerülhetetlen imperatívusz. Két barátnőm is leemelte polcáról Az ember tragédiáját, hogy legalább könyvből tudják követni a cselekményt, de lássuk be, igazi szövegértő és szövegelemző színházat ebből a darabból ma csak Jeles András tudna csinálni, ha elvállalná, (ami ilyen felállásban eleve kizárt). Ő ennél a színműnél sokkal tragikusabban eljátszhatatlan és elbeszélhetetlen művekből is varázsolt már megvilágosodást – lásd Dobozy ’56 leverését igazoló színművének nyelvi kipeckelését és műtéti szétboncolását 1985-ben. De persze nincs az a választásokra készülő hatalom, mely be merné vállalni ezt a Jeles-féle, alkuk nélküli, rettenthetetlen rákérdezést saját természetünkre, értelmünkre és értelmezésünkre. És persze nincs az a közönség, amely ki ne fordulna valójából egy Jeles rendezés láttán. (Szerencsére még mindig maradtak tartalékban olyanok, akiket nem zavar önmaguk kifordulása valójukból, mert mindennél fontosabb számukra az öneszméletnek azok a ritka pillanatai, mellyel Jeles tud megajándékozni minket.)

Nemzeti Tragédiánk második szünetében élőközvetítésben kérdezték meg Szikorát, izgul-e. Azt mondta, általában végig szokta izgulni a premiereket, de most amint elindult a darab elemi nyugalom vett rajta erőt.

Miért is izgulna? Kérdeztem magamtól költőien. Izgulni csak azon lehetett volna, hogy látni fogjuk-e azt a csodát a színpadon ott és akkor, amelyet csak színészek tudnak megtörténtté tenni játékukkal az ihletettség isteni pillanataiban. Itt azonban a rendező eleve nem várt el hiteles színészi alakítást senkitől, ehelyett csak az élő tömegképek működését biztosító mozdulatok pontos végrehajtását követelte meg. Egy választási célokból alkalmazott látványrendező legfeljebb csak műszaki jellegű rémszcenáriókon tud golyózni, például, hogy üzemképes lesz-e még a pótgenerátor, ha kamikázék megtorpedózzák a központi áramforrást a fővárosban.

Valamelyik híradóban egy öreg nénike jobban örült volna egy klasszicista stílusú épületnek, viszont azzal vigasztalta magát és minket, hogy az esti díszkivilágításban gyönyörű az épület. Rendben van, ebben az egyben megállapodhatunk: A sötétben minden kivilágított katasztrófatörténet lenyűgöző.

• Kultúra