Takács Géza

Nyomtatóbarát változat

Egy gyászos óra

Meghalt Koncz tanár úr. Kilencvenhárom éves édesanyját kísérte a mentőn kontrollra, amikor rosszul lett a vasúti átjárónál. Hátoldali infarktus, állítólag ez a legkönyörtelenebb fajta. Nem lehetett rajta segíteni. A mentőkocsi visszafordult a halottal.

A tanár úr agglegény volt, édesanyjával élt. Épp tervezte már a végleges nyugdíjba vonulást. Nagyon elfáradt. Voltak kisebb szívpanaszai. Nem volt ereje a tanításhoz, talán már kedve sem. Nem bírt a diákokkal, remegő fejjel, szelíd, szomorú tekintettel viselte sorsát, az egyedüllétet, az édesanya gondozásának egyre nagyobb terhét, a háztartás, a kert, a szűkösség kínjait, a fegyelmezetlen diákokat, a változó világot. Nem voltak szenvedélyei. Nem ivott, nem dohányzott, meccsre sem járt. Sehova nem járt. Alighanem elfojtásai végeztek vele.

A tanárnő készült bemenni a tanár úr helyett órára a haláleset másnapján. Gondolta, a diákok talán be sem jönnek, hiszen tudhatják már a hírt. Talán mégis jönnek azért, véletlenül, s akkor beszélgetni kellene velük. Elengedni őket. Vagy valami. Ám a diákok, akik nem nagyon bírták már komolyan venni a tanár urat, hisz erősebbek voltak nála, valahogy mindannyian ott voltak az órán. S amikor a tanárnő kérdezett volna, szólt volna, azt mondták neki, hogy nem akarnak ők most beszélgetni. „Tessék csak leülni közénk.” Aztán már csak sírdogálás volt. Finom nyugalmasság. Csend. Mint soha évek óta egyetlen történelemórán sem. A tanár úr visszakapta a szót. Így, ilyen szépen telt el Koncz tanár úr utolsó történelemórája.

(Állítólag nem is így volt a haláleset. Még a mentőt várta a tanár úr az édesanyjával a rendelőben. A falnak dőlve csendesen, szinte észrevétlenül érte a halál.)

(A temetésen nagyon sokan voltak. Egy tanár halála még azért kicsit szebb, mint az élete.)

(Állítólag a diákjai az érettségire szinte semmit sem tanultak, gondolván, a részvét és a gyász még elég friss lesz ahhoz, hogy feleljen helyettük.)

Tessék nyelvet választani!

Másodikban jön az idegen nyelv-választás. Persze, mindenki az angol csoportba igyekszik bejuttatni a gyerekét. A legjobb, ha a gyerek már tanul néhány éve, amivel lehet érvelni, zsarolni az iskolát, de még ennél is jobb, ha jó kapcsolat van igazgatóval, tanító nénivel, akárkivel, aki számít.

De az is elég lehet, ha a szülő erőszakos, félelmet ébreszt, hogy vele, az ő gyermekével ne merjenek kiszúrni.

Ezúttal mi önként félreálltunk. Mintegy kísérletileg. A jó közérzetet megőrzendő. Hogy jöjjön hát az a fránya német. Az is csak egy nyelv! Olyan rossz volt a lökdösődést végigállni a nagyobbakkal annak idején. Most az első szóra jelentkeztünk németre. Lesz, ami lesz. Emiatt még nem dől össze a világ. S különben is, a német csoport még feltehetően kisebb is lesz – ábrándoztunk, vigasztaltuk magunkat –, mint az angol, a tanárnő meg türelmesebb, barátságosabb. Szóval még csak veszteség sincs. Csak felnőttként kell viselkedni.

Eltelt másfél év. Hol tartunk most? A tizennyolc fős német csoportból a legutóbbi szódolgozatot ketten írták meg ötösre, volt egy-két kettes, a többiek egyest kaptak. És ez így van év eleje óta. Úgy áll a helyzet, hogy a csoport alighanem a tanulmányi eredmények alapján szerveződött, vagyis a hátrányos helyzetű gyerekeket, a gyenge érdekérvényesítési képességgel, ambícióval rendelkező szülők gyerekeit, akik emiatt már első két osztályban is tanulmányi gondokkal küszködtek, száműzték a német csoportba. És még volt a mi lányunk mellett egy másik önkéntes németes is, a barátnője, a másik ötös dolgozatot író kislány. A tanárnő első évben kedves játékokkal múlatta az időt, addig nem volt semmi baj, de aztán az idén megkezdődött (egy nagyon jó kis könyvből különben) a kemény tanulás, számonkérés. A gyerekek, akiknek mindmáig olvasási nehézségeik, szövegértési problémáik vannak, nem bírják. A tanárnő nem enged, mintha csak ettől függne az élete, hajt előre, kemény, mint a kő – talán a sorsán vesz így elégtételt –, a két jó tanuló lány a példa és kiindulópont, a többiek meg szenvednek és gyötrődnek.

Ugye, furcsa helyzet, mintha senkinek nem lenne jó, hogy nem harcoltunk az angol csoportba kerülésért. Hiszen a tanárnő talán mégis lejjebb adná, ha senki nem írna neki ötös dolgozatot. Végül persze így is kénytelen lesz lejjebb adni, hiszen csak nem buktathat meg 16 diákot. Akkor meg mivel tölti majd a két jól tanuló lány az idejét németórán?

Vagy volna olyan út, olyan megoldás, hogy a két lány segédtanítónak állva javára lesz a gyengébbeknek, s akkor a mindenki számára lehetetlen helyzet minden résztvevő számára előnyöket adó helyzetté változhatna? Lehetséges ilyen megoldás Magyarországon? (Kell-e negyedikben kemény, ponthatárok szerinti osztályzás alapján szódolgozatot íratni idegen nyelvből?)

Év végén mindenki átment németből. Akinek csak egyese volt, az is. A robbanás elhalasztva. Az eddig nem tanulókkal jövőre mindent lehet majd kezdeni elölről, míg szép lassan a két jó tanuló rá nem un a németre, vagy az iskolára.

A pedagógia meghatározása

Mi az a pedagógia, amit tanítanak, de nem érdemes megtanulni, aminek jeles szakemberei vannak százával, de szellemi termékeik csak polcrogyasztók, illetve előmenetelük eszközei, saját öntudatosodásuk (= tudatvesztésük) grádicsai. Mi az a pedagógia, amitől egynehány évtizede mély, kábult álomba merült a magyar iskola, mert óvatlanul belekóstolt? Mi az a pedagógia, amelytől nem látni az iskolát?

Nehéz leírni, mert első ránézésre semmi gyanúsat nem észlel az ember. Mintha jóravaló szellemi termék volna. Régóta próbálom meghatározni, miért nem az mégsem.

Aztán most a sors a kezemre játszott. Egy kedves volt diákomtól, akihez baráti szálak fűznek, nemrég kaptam egy kis pedagógiai dolgozatot. Egyetemi munkáját küldte el. Sokáig hevertettem: az iskola, ahol épp dolgozom, romokban hever (az érzelmek fojtogatják a szabadságot), megvisel az ügy.

Jaj, kedves János, bocsáss meg azért, amit művelek (majd) itt. (Annak idején is volt mindig bennem némi gonoszság, kíméletlenség.) Úgy látom, jóhiszeműen és gyanútlanul csapdába csaltak. Csapdába tévedtél.

Dolgozatod témájául volt középiskolád pedagógiai rendszerének egyik elemét választottad. Az iskola sajátos, nem osztályszinten, nem formálisan szerveződő kisközösségi hálózatát.

Dolgozatodból nem derül ki, hogy te ebbe az iskolába jártál. Hogy ennek a történetnek magad is részese voltál. Tanár beszélgetőtársad az iskolában a te egykori iskolai gondviselőd volt, meg matematikatanárod is egyúttal. S akinek az iskoláról szóló tanulmányából többször is idéztél, a magyartanárod volt. Én magam.

Próbáltam tetten érni, legalább egy elszólás erejéig, hogy valamit találjak, ahol lelepleződsz, hogy neked ehhez közöd volt, ezekkel az emberekkel kapcsolatod volt, épp a tárgy vonatkozásában lényeges kapcsolatod. De nem hagytál rést. Dolgozatod tökéletesen tárgyilagos és elidegenedett. Annyira, hogy még némi lazaság is belefér, mintha őszinte és közvetlen volna, belekerül egy-egy jellemző szófordulat, megfogalmazás beszélgetőtársaidtól, egy-egy fogalmat idézőjelesen, ironikusan használsz, ahogy azt tőled megszokhattam. Ám mindez csak azt jelenti, hogy a „pedagógiára” való tekintettel személyes pedagógiai emlékeid raktára nemcsak befalazva, de még álcázva is van. Ez az abnormalitás felsőfoka: a normálisság látszata.

Vizsgálatodnak van természetesen kutatási célja és hipotézise is. Leírod, mire vagy kíváncsi és mit feltételezel. Pont úgy, mint egy kémikus egy új kísérlet előtt. Csakhogy te ebben a kísérletben benne voltál, sokszor átélted már, és az eredmény általad is az, ami. Most mégis úgy teszel, mintha nem. Beszámolsz az eredményekről, és tényleg, hitelesen, annyira keveset értve és tudva, mintha néhány órányi anyaggyűjtésed alapján tennéd. Nem lóg ki a lóláb. Négy és fél évnyi személyes élményeidet mintha el kellett volna rejtened. Mintha magad előtt is. Nehogy lebukjál. Mert ugye, hogy lehetne elemezni valamit, amit ismerünk?!

Képes vagy szenvtelenül arról írni, tőlem vett idézettel meg is erősíteni, hogy mennyire láthatatlan, mennyire nehezen megközelíthető tárgy ez az újszerű tanár-diák kapcsolat.

Képes voltál eltekinteni attól, hogy én az idézett tanulmányban mást sem teszek, mint megpróbálom a pedagógiát kirobbantani abból a fogalmi-szellemi betonágyból, melybe belesüllyesztették.

Nem tudom, hogy jutottál ide. (De hát hová? Hisz nem követtél el semmi rosszat. Az ember nem tolakszik elő folyton a személyes dolgaival.) Lehet, annyi történt csak, hogy az egyetemi szemináriumvezetődnek volt egy cseppet gúnyos megjegyzése azokról a romlott hallgatókról, akik képesek saját iskolai emlékeikkel előállni rendes, szakszerű megfigyelés, kutatás, felmérés helyett.

Lehet, egyszerűen szemérmességed okán nem tudtál, nem mertél nem távolságot tartani.

Nincs semmi baj, csak én már ilyen mániákus vagyok. Nekem a pedagógia az érintettség nélkül semmi. Nélküled és nélkülem semmi.

Iskolaalapítással az elhízás ellen

Felhív telefonon a megye másik végében élő barátom, mert pszichiáter feleségének egyik betege arról mesélt a rendelésen, hogy összeomlik az iskolám. (És a hír majdnem igaz. Ha ez az iskola egy pékség lenne, senki nem jönne többet ide kenyérért, hiszen itt a lisztbe mindig keveredik egy kis homok. Ha ez az iskola autó lenne, senki nem ülne bele, mert hol előre, hol hátra megy, a tengelykapcsoló állásától függetlenül, kiszámíthatatlanul. Ha ez az iskola sajtgyár volna, elmenekülnének a dolgozói, a tulaj szelleműzőt hívna Hollywoodból, mert a termék hol megpenészedik, hol meg nyikorog, hol meg kakastaréja van, de sohasem az a sajt, amiről szó volt. Ha ez az iskola egy sportegyesület volna, úgy feloszlana, mint a füst, hiszen ki bírná sokáig nézni a túlsúlyos magasugrókat, a bicegő atlétát, a kosárlabdával kézilabdázókat. De hát az iskola az iskola. Manapság ugyan gyakran el-eldózerolják ezen intézményfajta egyedeit, akármilyen jól állnak a lábukon, ha rossz helyen állnak, de amúgy a rossz iskolák éppúgy élnek és élni akarnak, mint a jók.)

Azért hív, mert volt tanítványának iskolája épp az összeomlás határán. Az is egy kis alapítványi, mint az enyém. Azt is a jó szándék hozta világra. Egy elképzelt, alkalmilag észlelt szükséglet. Egy erős tettvágy. Az ifjú tanítvány és ifjú felsége hosszú éveket áldoztak az iskolára. És most eszükbe jutott, hogy még nincs gyerekük, még nem is éltek, és már halálosan fáradtak. S kellene valaki, aki felváltsa őket. Különben mindennek vége. Különben sosem tehetik le az evezőt.

Örökségünket csak ökörségünk múlja felül.

Bilincses iskolák

Valaha, amikor ez a jelző az iskola mellé került, az iskola még kemény hely volt, zárt világ, fegyelmező, hatalommal bíró intézmény. Épp csak rozsdásodni kezdett kissé a páncél. A falusi iskola és az exkluzív intézmények közt e tekintetben nem volt különbség. Lehetett persze ez a szigor igen jóravaló és igen kellemetlen is, attól függően, hogy a fát kellett felvágni az udvaron a tanító úrnak, vagy a latin szövegeket kellett bevágni egyetlen hiba nélkül, attól függően, hogy a vak engedelmességet verték bele a diákba, visszaélve a hatalommal, vagy a kultúrát, az erőt jóra fordítva. Néhány fantaszta gondolta csak az idő tájt másként, hogy a gyermekkel barátságosan és egyenrangúan kell bánni.

A gyermeket a szülők kiszolgáltatták az iskolának. Így látszott helyesnek, nehéz volt másként elgondolni.

Most valahol másutt tartunk már. Az iskola nem fogda, nem zárka, nem kaszárnya. Már rég nem. Sőt, minden látszat ellenére nem is ezen intézmények rokona, leszármazottja, még költőileg sem. A mai iskola egy-két gonosz nyelvórát vagy sziklakemény kémiaórát meg a kazincbarcikai Ságvárit leszámítva már közelebbi rokonságban van a grunddal, vagy a kertek aljával, azokkal a helyekkel, ahol valaha a diák kifújhatta magát, mint a régi iskolával. Az iskola elkutyulódott. Tartását veszítette. Kifeslettek mögüle a rendtartó ideológiák. Egy félrenevelt nemzedék neveletlen gyerekeinek a gyerekei járnak ma iskolába. A szabadságdivatok termékei idétlenül állnak a magyar intézmények satnya, alultáplált, vérszegény, puffadt testén. A szülő meghatódik tőlük, a megfigyelő szánakozik rajtuk, a gyermek komédiát csinál belőlük. A tanár már nem a nemzet napszámosa, hanem csak egy nehezen nevelhető, túl sokat szájaló, kissé fafejű, a butát tettető közhasznú. Gyerekeink úgy cselezik ki, úgy verik át, hogy még orra bukni sincs ideje.

Ráadásul itt vagyunk a gyermekbiznisz közepén. Pénzünk, szabadságunk jelentős részét a gyermekeinken keresztül rabolják el tőlünk. És még elég gazdagok sem vagyunk hozzá. Az iskola, amit azért hoztak létre, hogy a gyermekeinket beállítsa valamelyik sorba, ma egyre inkább arra szolgál, hogy gyermekeink egymással meghányják-vessék a felnőttek elintézésének, kicsinálásának a módjait. Ők nem lesznek már felnőttek, ők nem fognak már felnőni. S az iskola ehhez a világtörténelmi harchoz kiváló gyakorlóterep. Működőképes, mozgó, élő, de mesterségesen legyengített felnőttekkel lehet gyakorolni.

Modulok lepték el a hazai pedagógiai ugart. Szép és jó dolgokat kell ide-oda illeszteni a túlzsúfolt tanrendben, túlterhelt, kedvetlen, hozzá nem értő tanárokra rátukmálni. Van például ez a drámamodul. Remek, hogy ezentúl kihagyhatatlan. Vegyünk egy kedves, nem is átlagos tanárnőt, aki szenvedélyes a maga szakmájában, olyan kórust szervezett, és úgy szervezett kórust, hogy ma már tolakodnak az alsósok, hátha bejuthatnának, még a próbákat sem bánják, hiszen mehetnének Németországba.

Énektanárnőnk magyart is tanít, övé tehát a dráma modul is. De arra már nincs ereje. Hát akkor mi a teendő? Csoportokra osztotta az osztályt, és megkapták a feladatot, hogy keressenek darabot, osszanak szerepet, készítsenek díszleteket, bábukat, próbáljanak, akkor, amikor akarnak és ott, ahol akarnak, aztán adják elő majd a művüket az órán, egyszer egymásnak, másodszor az osztályfőnöknek is, ő meg szíveskedik majd elbírálni, leosztályozni a produkciót. A pedagógiai munka tehát egy ügyes trükkel át lett játszva a szülőknek. Egész pontosan a csoportvezető gyermek anyukájának. (Az apuka kibújt a felelősség alól.) Hiszen az ő lánya személyesen felel az előadásért. Így hát az anyuka rögvest rendezővé változik át, meg varrónővé, meg dramaturggá, meg díszlettervezővé, meg szervezővé. Meg lánya osztálytársainak pótnevelőnőjévé. És megy a dolog.

A közoktatástól én most csak azt szeretném, hogy őrizze meg a gyerekek, a diákok, a tanulók, a fiatalok bizalmát a felnőttek iránt. A másik ember iránt. Akkor még semmi nincs veszve, bármi történt, vagy bármi nem történt meg ez alatt a tizenkét-tizenhat év alatt. Maximalizmus ez, tudom, de ez az igény nem adható fel, ez most a „korparancs”, ahogy én ezt a Bem utcából látom. Mert manapság, a leghatékonyabb iskolai személy is, sőt, épp a leghatékonyabb, nem különb egy jó darálógépnél. Hogy becsülné a szecska, hogy milyen remek takarmány lett?

Persze, amikor azt mondom, hogy őrizze meg, akkor voltaképp csalok, azt kellene mondanom, hogy teremtse meg. Mert a mai család, önvédelemből, felszámolja a másik családot mint lehetőséget, a mai anyához még dada kellene, hogy megtanítsa elfogadni magát, a mai apának kilóg a bele.

Miközben a tanár meg, mint felnőtt, a lehető legrosszabb fajta. A legbizonytalanabb minta. A legromlottabb kapcsolat. A leglehangolóbb ellenség. Jónak gyenge, rossznak élhetetlen.

Szamóca és vér

Szamócát szedegetek a kertben, apróra nőtt, de sok termett, babra munka, kell hozzá valami nóta.

Valahogy Cseh Tamás akad a kezembe, az Utóirat gyűjtemény egyik fele. Rég hallgattam, gyönyörű búbánat. S mivel a szamócaszedés nem vett nagyon igénybe, jól esett figyelni a szövegekre. Sosem tudtam megtanulni őket, sosem értettem minden részletüket. Így hát mindig ér meglepetés.

Különben is, micsoda bizarr távlat, sistergő elektromos ív a borongós ifjú Cseh Tamástól a történelmi tévéműsor furcsa bemondójáig. A borongós ifjú Bereményitől a borongós nemzeti filmrendezőig.

De ez csak mellékszál. Annál sokkal jobbak ezek a dalok, hogy efféle változások (egyfajta tyúktojások) érinthetnék, kikezdhetnék őket.

De miért nincs, tényleg, miért nincs történelmi pótóra az iskolában? Legalább a középiskolában. Meg főiskolákon-egyetemeken. A történelem elvesztéséről és visszaszerzéséről (visszaszerezhetetlenségéről). Mondjuk Cseh–Bereményi dalokkal.

Ez volna az én tantervem.

Ha volt itt negyvenöt (nyolcvan, százharminc, százötven, kétszáz, ötszáz, ezer, hahaha) év, amikor alig-alig valami szerepelhetett a saját nevén, alig-alig lehetett valaminek, valakinek saját neve, hát akkor most nagyon vicces és idétlen úgy tenni, mintha a történelem, amit tanultunk hatvanhétben vagy hetvenhatban (majdnem mindegy, melyik században), az nagyjából a történelem volt. Holott épp csak annyira nem volt az, hogy épp csak az nem volt. Mindig elvesztettük a kapcsolatot saját történelmünkkel, s egy-egy újabb nagy kapcsolatvesztés előtt volt meg olykor egy-egy szál. Hogy elszakadhasson. Hogy legyen minek elszakadnia. (Vagy ellenkezőleg? Mondjuk ez is tisztázandó. A bús magyar meg a szar magyar.)

Ragaszkodunk ahhoz a történelemórához váltig, a betanulóshoz, a leckefelmondásoshoz, a minden órán új anyagoshoz, a sok évszámoshoz, a veszettül unalmashoz, amelyik soha nem volt más, többnyire nem volt más, mint a mozdony szétszerelése a vonatindulás előtt. A mindenkori fiatal Magyarország szellemi lefegyverzése. (Mondjuk olykor épp a valódi fegyverbe öltöztetés kedvéért.)

De inkább hallgassuk:
Nem nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Hóban akadt el a szárnyas idő.


Nincs élet, kérem szépen, ez az apró kis hiba van itt, Petőfi még láthatta ezeket a virágokat a völgyben, volt sansza egy szép halálra, hisz feléledt a világ, vagy hogy is kellene ezt mondani, hogy félre ne értsék, hogy nem a forradalmi ifjúság három édes-szemét-vidám-hazug tavaszi ünnepéről van itt szó. Az idő megdermedt. Beleakadt abba a kurva történelmi fagyba, Kádár elvtárs fehér hálóingébe (ó, hogy össze nem köpdöshettük, ó, hogy össze nem köpdöshettük), Brezsnyev elvtárs nagy moszkvai gleccserébe. Nincs sem ősz, sem tavasz, akkora a hó, mintha jégkorszak jött volna el, jégkorszak, aminek nincs belső ideje. Az illanó, a szárnyas idő, a halál, már az is olyan, mintha élnél, már az is maga az élet. Ahol meghalni lehet, az is valami. Az is kaland. De itt, a hetvenes évek pesti körútján a halál is halott. A villamosok robognak, mindenki nyert egy vízfesték-készletet, lehet színezni a rácsokat, falat, a jeget, a semmit, a csendet, az elveszett időt.

És látod emitten e téli világot,
Kicsorbult a ködtől a bérci tető.


Nincs magasság. Nem kapsz útlevelet, ha szemtelen vagy. Gyanús leszel, ha kilépsz a KISZ-ből. Behívat a párttitkár elvtárs, hogy miket motyogsz te ott éjjelenként a gép mellett. Megsértődik a szerkesztő úr, ha kényszeríted az elutasításra. Törpék a kertben. Törpék az utcákon, törpék a felhők.

És így tovább. (Vagy másképp.) Mondatonként, szavanként, hogy vérré váljon. Hogy a vér összetétele megváltozzék. Hogy képes legyen ismét megkötni az oxigént. Mert most csak rohan-rohan a szűk csatornákban, egyre hevesebben, de nem szállít semmit, nem bír el semmit. Csak víz, csak piros víz.

Kőbe lopódzott a lángsugarú nyár,
Benne virít az egész kikelet,
Mert íme sötét hajunk kő között fű már,
Vérünk a kőnek ad meleget.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
Ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.
Elhull a virág, szirmot bonthat a szégyen,
Ülj hitvesem, ülj az ölembe ide.








Szégyen, miféle szégyen? Hát csak a rászedettség, a tehetetlenség, a hiábavalóság, a reményvesztettség, a butaság szégyene, az adódó, észre sem vett csepp kis talpnyalások, megalázkodások, hallgatások, árulások, felejtések szégyene. Hogy az ember végighallgatja csendben a történelemórát. Meg a magyarórát. Anélkül, hogy sírna, anélkül, hogy megvédené Ady Endrét az árulóktól, vagy Kosztolányit a legistenfélőbb nihilistát.

Hasztalan dobjuk az özvegyi fátyolt,
Ott csattog akár a sötét lobogó.
Mint csapdosó szárnyak a síri világból,
A szárnyas idő, mit lekötöz a hó.




Ócska kis túlélők vagyunk, ennyi van csak, ennyi keserűség csak, ennyi titkolt, titkolhatatlan fájdalom, ennyi kesergés Cseh Tamás hangjában. Bereményi szövegében.

És nem egy nagy tréfa ez mégis, a szent sorokkal, hogy a romantikus, képzelt fájdalom hogyan szorozható, osztható, hatványozható. Bélelhető, rejtekhelynek is remek.

Nem kellene egy Cseh–Bereményi óra? Hogy gyermekeink érzelmei ne legyenek olyan légből kapottak, mint egész fene nagy szabadságunk?

Nem tudom, lehet, csupa zagyvaságot hordok itt össze erről a dalról, meglehet, de ki mesélte már el rendesen?

Kellene egy Juhász Ferenc tantárgy is. Weöres is persze. Ottlikot egy éven át kellene olvasni, nap mint nap, egymásra a sorokat. Örkény volna a reggeli ima. Meg kellene hallgatni Latinovitsot. Mi volt benne az a tűz? (Uramisten, ilyen szó, mintha már nem is létezne. Mintha már csak pernye volna, eleve salak és hamu.) El kellene már mesélni. Nézni Kondort, hallgatni Bibó tanár urat. Felolvasni a nagyszülők leveleit.

Egy tantárgy kellene. Egy valóságérzékelési tantárgy. Egy magyar önismereti ábécétanulás. Ahol semmi lecke nincs, semmi osztályzás, semmi tananyag, csak szenvedély meg fogak csikorgatása meg vihogások, meg családi téboly.

Hiszen akit szélütés ért, azt rehabilitálni kell. Minden mozgást újra kell tanulnia. Most itt volt azért egy kis szélütés. És úgy teszünk, mintha lazán megvolnánk, mintha egyedül is ki tudnánk már menni a klotyóra, pedig még csak az ujjaink engedelmeskednek, a szemünk forog csak, ez még csak a tolókocsi, az éjszakás nővér. Ez még nem mi vagyunk.

Haladéktalanul kellene ez a szellemi rehabilitációs tantárgy. Ezer évre visszaemlékezni egyszer csak. Vagy legalább húsz-harmincra. Vagy legalább az ideinek megsejteni a tisztásait, bozótosait, árnyékait, árnyait. Megkülönböztetni a tölgyfa levelét a csalánétól. Csak úgy bele a semmibe, csak úgy felelőtlenül, érettségi nélkül, szabadon. Csodálkozzék el még a tanár is, hogy lehet beszélgetni, hogy tud beszélgetni, hogy beszélgetni kell, hogy milyen nehéz, milyen kockázatos beszélgetni, hogy neki is van története, anyja, apja, hogy akkor most nem egy gyűrött arc csak, nem egy megviselt bevásárlószatyor.

Vannak már korszerű, ilyen-olyan, tantárgyakon kívüli modulok az iskolában, szocializációs indítékkal, absztrakt kulturális, pszichológiai, pedagógiai megfontolásokból. Jól van. De egy modult, pusztán az önazonosságunk szabad próbája kedvéért, a létérzékelés mindennapi élménye kedvéért, a történelmi érzék működésbe állítása kedvéért nem lehetne bevezetni? Vagyunk-e már annyira szabadok, hogy meg merjük tenni, minden példa, minden útmutatás nélkül, csak azért, pusztán azért, mert oly igen nagy szükség volna valami ilyesmire? Egy egérútra, hogy ne taposson össze a posztszocialista úthenger. Egy alagútra, amely átvezet az ostrom alatt álló, alig védhető kis autonómiákból szabad kocsmákba. Kamarás, Lányi, Jakab már majdnem kitalálták ezt a nem létező és ki sem dolgozható tantárgyat, ellentantárgyat, fekete tantárgyat, de túl okosak voltak hozzá. Majdnem megírták, pedig nem lehet megírni. Mert lehet, hogy Cseh–Bereményi dalokról szól, lehet, hogy a Szigeti veszedelemről, lehet, hogy a Magyar Ifjúság című lapról, lehet, hogy az apák és anyák titkos életéről, Kádár elvtárs sakkszenvedélyéről, Fejtőről, Márairól, Szajláról, Kolozsvárról. Nem tudom, még csak példákkal sem érzékeltetni a hihetetlen gazdagságot, mely választható. (Egyúttal jelezve a hihetetlen hiányt, mely most szinte robbanásveszélyes vákuumot teremt az iskolákban, az iskolán kívül.)

Egy ilyen óra nem viselné el persze olyan könnyen a mai iskolát. A tanárt is kiforgatná a páncéljából. Mondjuk szabadóra lenne a neve, kísérlet volna arra, hogy hátha nem kallódunk el, hátha nem szorongunk már, hátha nem lógunk már vezényszó, kényszerek, tanmenet nélkül.

• Kultúra