Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„A háború amiatt tört ki, hogy egyszer összeszedtem országom [a Hold] legszegényebb embereit, s telepesekként a Hajnalcsillagra akartam küldeni őket, mert az még puszta volt, s nem lakott rajta senki emberfia. Phaetón [a naplakók királya] ellenben irigységből megakadályozta az áttelepítést...”
(Lukianosz: Igaz történetek. Révay József fordítása.)

Bolygósovinizmus és gravitációs kutak

Freeman Dyson, az ismert fizikus egy alkalommal két kategóriába sorolta a tudományos kutatási programokat: fenntarthatóakba és nem fenntarthatóakba. Az előbbiek közé tartozna például az internet fejlesztése vagy éppen a Sloan Digital Sky Survey (ami a világmindenség digitális csillagtérképét hivatott elkészíteni), mivel mind a kettő folyamatosan fejleszthető és kis léptékben eléggé olcsó ahhoz, hogy ne kelljenek hozzá egyszeri és nagyszabású beruházások, amelyek aztán gyakorlatilag megismételhetetlenné teszik.

Közelről sem ilyen azonban a teljes emberi géntérkép elkészítését célul kitűző Human Genome Project vagy éppen az ember holdra szállását lehetővé tevő Apollo-program: ezek egyszerűen túlságosan drágák ahhoz, hogy ha egyszer lezárultak, megint belevágjunk. Túl azon, hogy az efféle projektek – Dyson szerint – mindig egy tudományos korszak végét (is) jelzik, miközben a fenntartható programok egy másik kezdetét (Dyson, 1999. p. 34–35.), számunkra legalább ugyanilyen fontos most az is, hogy az űrkutatás esetében egyáltalán nem véletlen, hogy nem fenntartható léptékű pénzügyi beruházásra volt szükség ahhoz, hogy Armstrong aztán végrehajthassa azt a bizonyos „kis ugrást” az Apollo leszállóegységétől a Hold felszínéig, és sokak vélik úgy, hogy az összes mai, űrkutatással kapcsolatos probléma is (akár egészen a Columbia katasztrófájáig bezárólag) erre a fenntarthatatlanságra vezethető vissza.

Ami viszont nagyon is szükségszerű volt.

A sci-fi író Isaac Asimovot, valamint a Naprendszer kolonizációjának lehetőségeivel foglalkozó űrkutatót, Gerard K. O’Neillt még valamikor a ’70-es évek elején arról faggatták egy televíziós műsorban, hogy a tudományos fantasztikus regények szerzői vajon miért ragaszkodnak már-már rögeszmésen ahhoz az elképzeléshez, mely szerint egy szép napon majd a bolygók meghódításával és betelepítésével fogjuk folytatni azt, amit idelent, a Föld felszínén kezdtünk, noha ez legfeljebb időleges megoldásokat tud kínálni az olyan problémákra, mint amilyen például a túlnépesedés. Hiszen ha egyszer kinőttük a Földet, akkor nem csupán csillagászati, de az emberiség történetének léptékével mérve is túlságosan rövid idő alatt fogjuk kinőni a Marsot is. Vagy bármelyik más bolygót.

Úgyhogy elvileg sokkal célszerűbb lenne szabadon lebegő űrkolóniákat létrehozni, hiszen „odakint” gyakorlatilag korlátlanul sok hely és hasonlóképpen korlátlan energiaforrások állnak a rendelkezésünkre. Ezzel azonban leginkább amiatt nem szokás foglalkozni, amit válaszában Asimov „bolygósovinizmusnak” nevezett – vagyis azért, mert eddigi történetünk során mindig is egy bolygó felszínén éltünk, és ezért egyszerűbbnek tűnik áttelepülni egy hasonló helyre, mint alkalmazkodni a világtér és az eddigiektől gyökeresen eltérő környezet nyújtotta lehetőségekhez (O’Neill, 1976, p. 38–39.).

Ésszerűnek viszont korántsem ésszerűbb, ugyanis nagyjából úgy képzelhetjük el a másik bolygóra való áttelepülést, mintha egy olyan gravitációs kút fenekén élnénk, ahonnan 40 ezer km magasra kell felkapaszkodni, hogy utána szabadon mozoghassunk a világtérben – mi viszont fogjuk magunkat, és lemászunk egy másik potenciálgödör fenekére (amit ez esetben Holdnak vagy Marsnak hívnak).

És ezzel el is jutottunk oda, hogy megértsük, miért volt szükség egy Dyson-i értelemben nem fenntartható programra ahhoz, hogy sor kerülhessen az első holdutazásra: azért, mert a Föld felszínéről nem lehet fokozatosan, kis lépésekkel feljebb jutni. Vagy képesek vagyunk az adott testet az első vagy második kozmikus sebességig felgyorsítani, vagy nem – tertium non datur. És ha nem, akkor a test bizony vissza fog esni. A magánkézben lévő űrkutatás szószólója, a magánerőből megvalósított űrutazást 10 millió dollárral jutalmazó X-Díj weblapján olvasható tanulmány ugyan azt állítja, hogy a rakétafejlesztés a repülőgép-fejlesztéshez hasonlít (Maryniak, 2001.) – ez azonban egyszerűen nem igaz. Ott a lépésről lépésre történő fejlesztések elvét követték (kis ugrások után előbb rövid, majd hosszabb siklás stb.), a világűrbe azonban nem fogunk „lépésről lépésre” kijutni.

Vagy kikapaszkodunk egy nekirugaszkodásra a „felszínre”, vagy nem.

Ahhoz viszont, hogy egy ilyen ugrást végrehajtsunk, legalábbis kezdetben olyan léptékű beruházásokra van szükség, amit egy magáncég képtelen lenne finanszírozni: a Wright-fivérek annak idején ugyan egy kerékpárjavító műhely bevételeiből fedezték a repülési kísérletek költségeit, az űrkutatás esetében azonban több nagyságrenddel nagyobb összegekre van szükség, és így első lépésben – tetszik vagy nem tetszik – marad az állami beruházás. Aminek persze egyáltalán nem törvényszerű, hogy kizárólag (vagy akár csak túlnyomórészt) pozitív hatásai legyenek az űrkutatásra.

Még akkor sem, ha az eddigiek alapján úgy tűnhet, hogy ha egyszer már belevágtunk, akkor nem is tehettünk volna másként.

Eunuchok a világűrben

A kínai Ming-dinasztia a XV. sz. elején flottát indított a világ felderítésére, és pusztán annak köszönhető, hogy végül az európaiak jutottak el a Távol-Keletre, nem pedig fordítva, hogy a kínai uralkodó halálát követően a kormányzást átvevő eunuchok visszahívták a hajókat (amik Afrikát megkerülve már majdnem elérték a spanyol és portugál vizeket, és amennyiben szeretünk eljátszani a „mi lett volna, ha...” típusú kérdésekkel, akkor most nyugodtan eltűnődhetünk rajta, hogy vajon alapvetően máshogyan folytatódott volna-e a történelem).

Nem egy szakember véli úgy, hogy per pillanat nagyon hasonló a helyzet az űrkutatásban is, hiszen az 1970-es évek elején a NASA ugyanúgy leállította a holdutazásokat, mint a császári hivatalnokok a világtengerek felderítését, és az utolsó három kész és működőképes Saturn V. óriásrakétát afféle végtelenül költséges díszként helyezték el a Cape carnevalon, illetve a Marshall meg a Johnson Space Flight Centerben, miközben a dokumentációját egy papírgyűjtés alkalmával egyszerűen odaadták a cserkészeknek – igaz, egy példányt azért archiváltak, de az a jelek szerint végül elveszett (Lewis, 1997, p. 3-4.).

Az ilyen párhuzamba állítások rendszerint túlságosan is hatásosak ahhoz, hogy ellenálljunk a csábításnak, másfelől azonban kockázatos és félrevezető lehet kritikátlanul élni velük. Ez esetben például lényegében sugallják, hogy jobb lett volna, ha az emberes holdutazások 1972 után is folytatódnak. Mert máskülönben ugyanúgy fogunk járni, mint a világtól való elzárkózást választó Kínai Birodalom (nem ártana persze pontosabban is meghatározni, hogy mit is jelent az „ugyanúgy”, de ezt eddig senki nem tette meg).

Ami pedig a hajózás és az űrhajózás hasonlóságait illeti, annak idején Armstrong és Kolumbusz között is sikerült párhuzamot kimutatni. Elvégre mind a két program (a holdutazás és az Újvilág felfedezése egyaránt) a közlekedés fejlődésének volt köszönhető; mind a kettőt a Kelet és Nyugat közötti „hidegháború” (muszlim–keresztény, illetve „szabad világ” vs. Szovjetunió) hívta életre; mind a kettőt állami finanszírozással hajtották végre, és mindkét esetben hosszan vitatkoztak azon, hogy lehetséges-e egyáltalán a kitűzött cél elérése, stb.

Másfelől viszont ismét érdemes odafigyelni a részletekre is. A kolumbuszi felfedezésekhez nem volt szükség sem tökéletesen új eszközökre, sem pedig tökéletesen új iparágakra (ellentétben a holdutazással); és persze speciálisan képzett személyzetre sem (hogy a létfeltételeket folyamatosan biztosító, mesterséges környezetet már ne is említsük). Az Amerika felfedezéséhez elvezető vállalkozásra akár egy nem különösebben gazdag kereskedő is képes lett volna, hiszen lényegében csupán a hagyományos módszerekkel folytatott felfedező utak kiterjesztésére került sor (Hyman, 1969, p. 41–44.). Az Apollo-program esetében azonban ennél jóval több történt, és már csak ezért is érthető, hogy – miként néhány sorral feljebb már utaltunk rá – nem jöhetett szóba más, mint az állam.

Amiből viszont nem következik szükségszerűen, hogy ne lenne itt az ideje annak, hogy a kizárólag állami finanszírozású űrkutatást a kereskedelmi célú váltsa fel.

Zászlók és lábnyomok

„Tűzzünk ki egy határidőt a tudósoknak, miközben nem számítanak a költségek, és legyen bár szó atombombáról vagy holdutazásról, a tudósok valószínűleg kiválóan meg fogják oldani a feladatot” – mondja meglehetősen ironikusan a Cato Institue policy-szakértője, Edward L. Hudgins, majd pedig azzal folytatja, hogy ha a NASA az Apollo-program leállítása után átadta volna a terepet a privát szektornak, akkor mára nem csak kereskedelmi űrállomások (alkalmasint űrhotelek), de holdbázisok is léteznének.

Mivel azonban nem így történt, az űrkutatás továbbra is a gazdag országok hobbija maradt, és mindmáig kevesebb mint ötszáz olyan ember van, aki hosszabb-rövidebb (de általában inkább rövidebb) időre elhagyta a légkört. Ráadásul olyan is akad, aki szerint az űrkutatás költségei nemhogy csökkentek volna, de – bármilyen meglepő is – az időben előre haladva nőttek. Ráadásul a holdutazás idején egy font anyagnak a világűrbe való kijuttatása – mondja egy bizonyos David Gump – 3 800 dollárba került (ez persze iszonyatosan magas összeg); a Space Shuttle-nél viszont már 6 000 dollárba (Hudgins, 1997).

A dolog nem csupán azért figyelemre méltó, mert ha kissé belegondolunk, akkor rögtön nyilvánvaló lesz, hogy nem mindegy, hogy azt a bizonyos fél kg-nyi hasznos terhet mindössze párszáz km magasra juttatjuk fel, vagy egészen a Holdig (márpedig az Űrsikló esetében az utóbbiról, az Apollónál pedig az előbbiről volt szó); és nem is csak azért, mert David Gump korántsem nevezhető elfogulatlannak, lévén a Hold ipari célú kitermelését és az „Apollo-országba való visszatérést” célul kitűző LunaCorp elnöke (McNichol, 2003). Sőt, talán még az sem számít valami sokat, hogy 1969-ben, az első holdutazás évében valójában még 15 000 dollárra tették ezeket a bizonyos költségeket (Hyman, 1969, p. 46.).

Annál fontosabb viszont, hogy az Apollo-technológiát felváltó Space Shuttle-k valójában mire szolgálnak (illetve szolgálhatnak), és azt például senki nem vitatja, hogy holdutazásra nem. Az általánosan elfogadott felfogás szerint a NASA az Apollo-program lezárulásával azért veszítette el a lába alól a talajt, mert mérnökei abból indultak ki, hogy a „Nagy Ugrás”, aminek köszönhetően az amerikai közvélemény olyan lelkesen tapsolt az újabb sikerek láttán, nem maga a holdra szállás volt, hanem a holdra szállást lehetővé tevő technológia – amit, miként fentebb már szó volt róla, gyakorlatilag újonnan kellett megteremteni (nagyjából olyan megközelítési mód ez, mintha az Újvilág felfedezése helyett az ezt lehetővé tevő hajóépítési technológiára koncentrálnánk). Mérnöki szempontból persze ez volt az igazán érdekes, és ezért is alakulhatott ki a vezetőségben az a meggyőződés, hogy a technológiailag hasonlóan komplex és kihívást jelentő projektek lesznek majd azok, melyek nem csupán állandó anyagi, de a közvélemény eszmei támogatását is biztosítani fogják – ha már egyszer a NASA, miként mindjárt látni fogjuk, nem küldhet embert a Marsra (Chapman, 2003).

De ezek a mérnökök persze tévedtek.

A Nemzetközi Űrállomás vagy az Űrsikló nem igazán volt alkalmas arra, hogy tűzbe hozza az embereket, és bár a holdprogram befejezése óta az amerikai kormány valóban lélegzetelállító összeget, összesen 450 milliárd dollárt költött az űrkutatásra, ennek látszólag nem sok haszna volt. Werner von Braun az 1950-es évek elején úgy becsülte, hogy ennyi pénzből meg lehetne valósítani egy emberes marsutazást, és bár gúnyolódhatnánk azon, hogy ez esetben semmi más nem történne, mint hogy az egyik gravitációs kúttól elevickélünk a másikig, és bár a szakirodalom az ilyeneket csupán „zászló-és-lábnyom”-programnak nevezi, az biztos, hogy inkább megmozgatják az adófizetők képzeletét, mint a párszáz km magasan keringő Nemzetközi Űrállomás. 1969-ben von Braun alig két héttel a sikeres holdra szállás után már tartott is egy prezentációt Nixon elnöknek arról, hogy miként lehetne legkésőbb 1982-re nukleáris hajtású űrjárművekkel eljutni a Vörös Bolygóra (Mars Mission Designs, é. n.), és ezzel párhuzamosan az ismert rádiócsillagász, sir Bernard Lovell is úgy becsülte, hogy 10 éven belül megépülhetnek az első holdbázisok, és 1980-ra ott lehetünk a Marson is (Lovell, 1969, p. 11.). Nixon azonban az első hivatalos előterjesztést követően sürgősen kijelentette, hogy a NASA a jövőben nem több, hanem kevesebb pénzre számíthat (Space Task Group, 1969), mint addig és mint amennyire szükség lenne egy ilyen, valóban ambiciózus cél megvalósításához (Chapman, 2003).

Ami azt illeti, a maga szempontjából igaza is volt, hiszen az egész programot „a Hold elérésének célja hozta létre, és a Hold elérésének beteljesedésével együtt halt meg” (Harvey, 1969, p. 65.), vagyis miután egyértelművé vált, hogy a szovjetek jóvátehetetlenül lemaradtak az űrversenyfutásban, és legfeljebb valami olyan egészen abszurd akcióval kerülhetnének ismét címlapra, mint ha, mondjuk, fegyvereket állítanak Föld körüli pályára, az eredeti cél is megszűnt.

Taikonauták a Marson

Dyson 1985-ben, vagyis még a Challenger tragédiája előtt a houstoni Johnson Space Flight Centerben járva arra figyelt fel, hogy az űrsikló „inkább hasonlít egy szállodára vagy egy kórházra, mint egy űrrakétára”, mivel tele van zsúfolva kényelmi berendezésekkel.

Ekkoriban még mindenki meg volt róla győződve, hogy amellett, hogy az űrsikló nem csupán összkomfortos, de tökéletesen biztonságos is akár kongresszusi képviselők, akár pedig középiskolai tanárok számára, Dyson azonban elvégzett néhány hozzávetőleges számítást, és arra a következtetésre jutott, hogy sokkal olcsóbb lenne a legtöbb utat űrhajósok nélkül, távvezérléssel lebonyolítani. A vasúti fuvarozó cégek már jó ideje rájöttek, hogy a legkifizetődőbb az, ha különválasztjuk az emberek és az áruk szállítását, mondja Dyson, elvégre mind a kettőnek eltérőek az igényei (Dyson, 1999, p. 75–76.), és ennek megfelelően akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy az olyan, inkább kivételnek tekinthető eseteken túl, mint amilyen mondjuk a Hubble űrteleszkóp kijavítása, valójában legalábbis kérdéses, hogy mi teszi szükségessé a rendszeresen ismétlődő űrutazásokat – melyek a jelenlegi statisztikák szerint az esetek valamivel kevesebb mint 2 százalékában (vagyis megengedhetetlenül gyakran) végződnek katasztrófával.

És hasonlóképpen kérdéses az is, hogy milyen hatással lesz általában véve az űrkutatásra az, hogy Kína hamarosan saját Long March 2F rakétáival tudja majd saját űrhajósait, az úgynevezett taikonautákat kijuttatni a világűrbe – miközben 10-15 éven belül megépítendő kínai holdbázisokról is hallani. És bár felfoghatjuk úgy is a dolgot, hogy nem történik más, mint hogy a világ egyik vezető gazdasági hatalma (a volt Szovjetunió és az USA után) lassanként eljut odáig, hogy képes legyen arra, amire mások már több mint 40 éve képesek, Robert Walker, volt kongresszusi képviselő például egyenesen azt mondja, hogy ez lényegében az amerikai űrfölény ellen irányul (Foust, 2003).

Amire persze mondhatnánk, hogy ha az amerikai politikacsinálók komolyan tartanak ettől, akkor ez csak jó az űrkutatás számára, hiszen egyik pillanatról a másikra lesz mindarra pénz, amire eddig nem volt (a holdbázistól az emberes marsutazásig meg bármi másig).

Másfelől viszont gondolhatunk arra is, hogy a Dyson által a nem fenntartható programok közé besorolt Apollóval is az volt az alapvető probléma, hogy mivel kizárólag politikai célkitűzések megvalósítására szolgált, ezért – látványos sikerek meg „Nagy Ugrások” ide vagy oda – egyáltalán nem szolgálta az űrkutatást. Mivel csak az számított, hogy ki száll le előbb a Holdon, ezért aztán nyugodtan figyelmen kívül lehetett hagyni, hogy mennyibe kerül – ez viszont szükségképpen vezetett a gyakorlatilag megismételhetetlen teljesítményekhez és ahhoz, hogy az amerikai technológia felsőbbrendűségének bizonyításán kívül semmire ne legyen jó. Meg ahhoz, hogy a magáncégek ne igazán tudjanak beszállni – azzal ugyanis nem lehet versenyezni, ha a NASA azért képes bárki másnál „olcsóbban” pályára állítani a műholdat, mert (az állami támogatásnak köszönhetően) lényegében mindegy neki, hogy közben mennyi veszteséget termel (Chapman, 2003).

Nem mintha annak nem lehetnének hátulütői, ha az ipar dönti el, hogy mi hogyan történjen. Sőt. Sir Martin Rees, a jelenlegi brit királyi csillagász például attól tart, hogy amennyiben magáncégek fogják a Marsot kolonizálni, akkor ott valóságos „űr-vadnyugat” alakul ki – ha viszont állami szervezetek, akkor erre az Antarktiszhoz hasonlóan, szigorúan szabályozott és együttműködésre épülő körülmények között kerülhetne sor (TwinCities.com, 2002).

Rees persze több szempontból is túlságosan általánosan fogalmaz. Először is nem foglalkozik azzal, hogy az állami fennhatóság alatt folyó űrkutatás nem biztos, hogy mindig (és mindenki számára) kívánatos: előfordulhat például, hogy lényegében propagandára használjuk, mint ahogy ez a hidegháború idején történt vagy – egyes szakértők szerint – éppen most történik Kína esetében, ami állítólag mintegy azt akarná bebizonyítani az emberes űrprogrammal (meg a tervezett holdbázissal vagy bármivel), hogy „nagy formában van”, és most ugyanúgy hajt rá az űrkutatási sikerekre, mint ahogy néhány évvel ezelőtt az olimpiai aranyérmekre (Epstein, 2003). Ugyanezt a stratégiát követte egyébként a NASA is (a szovjetekkel együtt) az űrkutatás úgynevezett „aranykorában”.

Továbbá: hivatkozhatunk ugyan az Antarktiszra, azt viszont nem igazán állíthatjuk, hogy egy meglehetősen nagy bolygó (a Föld) nem különösebben nagy és ásványi kincsekben sem különösebben gazdag része feletti ellenőrzés modellül szolgálhat a teljes Mars teljes ásványkincsének ellenőrzésére.

Emellett arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a Rees által vázolt két szélsőség: a tökéletes állami ellenőrzés meg a szabad versenyes űrkapitalizmus között azért létezik jó néhány átmenet is. Ott van példának okáért az internet, ami szintén állami programként indult (bár a széles körben elterjedt vélekedésekkel ellentétben egyáltalán nem katonai, hanem a tudományos kutatók kommunikációját megkönnyítő programként [Hafner–Lyon, 1996, p. 10.]), és az üzleti élet csak azután szállt be (és alakította át gyökeresen az egészet), hogy az alaprendszer már kiépült. Azaz némi finomításra szorul Dyson azon megállapítása, mely szerint a világháló a fenntartható programok közé tartozik (Dyson, 1999. p. 34–35.).

Elvégre abból, hogy most már fenntartható, nem következik szükségszerűen, hogy kezdetben is az volt – és most hasonló váltásra lenne szükség az űrkutatásban is.

A NASA elődje, a Woodrow Wilson-féle NACA (National Advisory Committee for Aeronautics) sem azzal foglalkozott, hogy Boeing 747-eseket kölcsönzött a repülni vágyóknak, mondja Chapman (Chapman, ibid.), hanem azzal, hogy „felügyelje és irányítsa a repüléssel kapcsolatos tudományos kutatásokat” (Cetennial of Flight Commission, 2003), és bár az űrkutatás annyiban mindenképpen más, mint a repülés, hogy egy űrrakétát – miként már többször említettük – nem lehet egy biciklijavító műhelyben összetákolni, és így a „Nagy ugrás” végrehajtásához igenis szükség volt a NASA-ra, az is biztosnak látszik, hogy most váltani kell. Rees azt fejtegeti, hogy a Mars kolonizálására indulókat valószínűleg „űrlifttel” lenne a legérdemesebb kijuttatni a légkörből (TwinCities.com, ibid.), és ebben nem is annyira az általa javasolt, feltűnően olcsó technológia az érdekes (ami iránt az utóbbi időben egyébként a NASA is kezd érdeklődést mutatni [Kelleher, 2003]), hanem az, hogy valamiféle, az eddigitől eltérő (és az eddigitől eltérően: nagyon olcsó) megoldásra mindenképpen szükségünk lesz, ha azt szeretnénk, hogy ne csupán egy-két ember legyen képes kievickélni a gravitációs kútból. Erre pedig kizárólag a költségorientált kereskedelmi űrkutatás lehet képes – és ehhez képest olyan mindegy, hogy a kínai dzsunkák annak idején visszafordultak-e Európa partjai előtt.

Mint ahogy ebből a szempontból az is teljesen mindegy, hogy fognak-e majd a kínaiak marsbázist építeni.

Irodalom

Astronomer Sees Possible 'Wild West'-Style Mars, TwinCities.com (szerző nélkül), Sept 11, 2002,
http://www.twincities.com/mld/twincities/news/nation/4052480.htm

Chapman, Philip K.: The Failure of NASA: And A Way Out.
Spacedaily, May 30, 2003,
http://www.spacedaily.com/news/oped-03zn1.html

Dyson, Freeman J.: The Sun, the Genome, the Internet. Tools of Scientific Revolutions. Oxford University Press, 1999.

Epstein, Gady A.: 'Gold-medal strategy' in space. Baltimore Sun, June 9, 2003,
http://www.sunspot.net/news/health/bal-te.chinaspace09jun09,0,109417.story?coll=bal-health-headlines


Foust, Jeff: The phony space race. The Space Review, June 9, 2003,
http://www.thespacereview.com/article/25/1


Hafner, Katie–Lyon, Matthew: Where Wizards Stay up late. The Origins of the Internet. Simon and Schuster, 1996.

Harvey, Mose L.: The Lunar Landing and the U. S. – Soviet Equation. In Man on The Moon. The Impact on Science, Technology, and International Cooperation. Edited by Rabinowitz, Eugene and Lewis, Thomas S., Basic Book, 1969.

Hynam, Sidney: Man on the Moon: The Columbian Dilemma. In Man on The Moon. The Impact on Science, Technology, and International Cooperation. Edited by Rabinowitz, Eugene and Lewis, Thomas S., Basic Book, 1969.

Hudgins, Edward L.: Is NASA The Greatest Obstacle To Space Enterprise? March 11, 1997,
http://www.cato.org/dailys/3-11-97.html


Kelleher, Kevin: Starlight Express. Wired, April 2003,
http://www.wired.com/wired/archive/11.04/nanotech_pr.html


Lewis, John S.: Mining the Sky. Untold Riches from the Asteroids, Comets, and Planets. Addison-Wesley, 1997.

Mars Mission Designs, The Apollo Years (szerző és évszám nélkül).
http://aerospacescholars.jsc.nasa.gov/HAS/Cirr/EM/l11/designs2.htm

Maryniak, Gregg: When will we see a Golden Age of Spaceflight? 2001,
http://www.xprize.com/imagefacts/cato1.html

McNichol, Tom: The Race Back to the Moon. Wired, May 2003,
http://www.wired.com/wired/archive/11.05/moon_pr.html


National Advisory Committee for Aeronautics, US. Centennial of Flight Commission. 2003,
http://www.centennialofflight.gov/essay/Dictionary/NACA/DI100.htm


O’Neill, Gerard K.: The High Frontier. Human Colonies in Space. Jonathan Cape, 1976.

Space Task Group, „The Post-Apollo Space Program: Directions for the Future”. September 1969,
http://www.hq.nasa.gov/office/pao/History/taskgrp.html

• Kultúra