Skip to main content

A Suttogó

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mindenszentek előtt egy héttel a levágott és kévékbe rakott kukoricaszár még kint volt a határban. Szerencsére az idő is jó volt, a talaj nem volt lágy, lehetett hordani. Fuvaros embernek azonban a sajátja marad utoljára. A mindenki által csak Suttogónak becézett fiatalember, alig túl a harmincon, csaknem a falu összes csutkáját egymaga rakta fel az egyfogatú stráfra. Hol volt segítség, hol nem. Ha nem, akkor kicsit többet számított fel. Így is ő volt a legolcsóbb, a traktorosok már mind többet kérnek a fuvarért. A gázolaj gázolaj, nem két fillér, de az embernek, állatnak kevés is elég abból, amit nem is literre mérnek.

A sajátjára már csak maga maradt. Igaz, nem neki kellett letörni a tengerit, nem neki kellett kivágni azt a besárgult rengeteget, mely megfosztva termésétől, sűrűjét, életteli zöldjét vesztve átlátszóvá, összevissza borulóvá vált az akácfasorokkal szegélyezett határban. Azért ő is fizetett a Románból jött napszámosoknak, mert neki mennie kellett a letört, aranysárga csövekkel, amelyeken az érett szemek olyan kemények voltak, mint az apróbb sóder, és ezek a bordó, tépett cérnaszálakkal díszes szemek oly egészségesen tapadtak egymáshoz minden hézag nélkül, mint amennyire maguk a csövek szorultak össze a telerakott zsákban.

Tegnap úgy számította, hogy ma délután végez. Erejét, idejét beosztotta, az anyjának megígérte, utána kiviszi a temetőbe. Az asszonynak vizes volt a lába, mint egyetlen hasáb tuskó, bokák nélkül, a rossz vérkeringéstől lilás foltokkal a bőrén. Nehezen mozgott a rongyos pamutpapucsban, s az utóbbi napokban nem mulasztotta el vacsora közben megjegyezni, kiket látott a temető felé menni gereblyével, kannával, krizantémmal. Már Palcsákné is rendbe tette a sírt, sóhajtott az anyja legutóbb. Akkor mondta a fia, ha a csutkával végez, kimennek, különben is, van még egy hét. Te is tudod, fiam, milyenek az emberek, megnézik a másét. Aztán meg azt gondolják, na, ennek is ennyit ért az ura. Rendbe kell tenni ilyenkor. Esténként, látod, valamelyiken már a gyertyát is égetik.

Így volt tavaly is; a spájzban már ott volt a városból hozatott koszorú meg a nagy, kupakokkal ellátott mécsesek is, csak akkor nem állított be Szovátiné, hogy fél az időtől, mert a répája kint van még, és nem lesz abból semmi, ha rámegy az eső. Szétázik a föld, elrothad mind, mire behordhatnák. Az ura ma megint kivonul a többiekkel, parádéznak, így mondta. Megfizeti, ember is lesz, aki felrakja, csak be kellene hozni. Suttogó, aki reggel, mielőtt befogott volna, éppen egy kis fát vágott hátul, hogy majd az anyja befűtsön, mert ilyen korán sötétedő őszi estéken csak jólesik már a kályha enyhesége a szobában, egy pillanatra elgondolkodott. Tudta, az legalább két nap. És azt is tudta, hogy az öreg Szovátinak nem fog tetszeni az üzlet, mikor neki traktorja van. De az már legyen az asszony gondja, ő behozza. Bólintott. Csak előbb a magáéval végez. Ebben maradtak. A temető még várhat.

Suttogó röviden és halkan beszélt, és egyáltalán nem suttogott. Amúgy, ha tehette, meg se szólalt. A nevét onnan kapta, hogy ért a lovakhoz. Hogy úgy ért a lovakhoz, mint az igazi suttogók, akik ostor nélkül megszelídítik a legszilajabb lovakat is, akiket a lovak ösztönösen követnek. Elmagyarázták neki, mert ő még nem hallott erről, ellenben a lovakat csakugyan nagyon szerette. Mindig is volt nekik egy-két ló, de fiatalon azt hitte, jövője már csak a traktornak lehet, azt tanulta. Az utcákon már nem is nagyon lehetett látni stráfkocsit a végében himbálózó petróleumlámpával. Csak az egyik nyáron, aratás után, mikor inasként a bálázógépen volt gyakorlaton, megtörtént a baj. A szalmát téglaformára préselő gépben elakadt a kötöző nejlonmadzag, megszorult az egyik alkatrész, s ő úgy gondolta, ha visszarúgja a helyére, azzal rendben is lesz. A bálázót nem állította le. A rácsos burkolatot egyszerűen leakasztotta. A rúgás pedig nem sikerült; az egyik forgó tüske elkapta a nadrágja szárát, és a lábát már húzta is befelé. Nekifeszült két kézzel a gép oldalának. Szerencséjére közel volt a kapcsoló, elérte, ám a lendületből forgó dob még beljebb húzta. Olyan erő vitte beljebb és beljebb, hogy azt hitte, leszakítja a lábát a bálázó. Arra azonban már nem került sor; csupán a sarkából szedett le egy darabot és elszakította az Achilles-inat. Azóta egy kicsit bicegve járt, teljesen soha nem jött rendbe a lába.

Az a suttogós módszer lényege, hogy a ló önként és lehetőleg minél előbb elfogadja a gazdája akaratát. Kötél, ostor és szavak nélkül csatlakozzon az emberhez. Suttogó valahogyan magától tanulta meg, mit jelent a ló fülállása, mire milyen reakciót várhat, hogyan értetheti meg a lóval, mit is szeretne ő. Még a legnehezebb eseteket is kezelni tudta. Ha ilyennel találkozott, kezébe fogott egy kötelet, és a lovat a karámban körbe-körbe hajtotta. Semmi egyebet nem csinált, csak pörgette arról az oldalról, amerről futtatta a lovat. Időnként megállította, vezényszóval, feltartott kézzel, kissé a ló elé lépve. Ha olyankor ki akart térni, vagy el akart indulni a másik irányba, határozottan elélépett, nem engedte. Addig futtatta, idomította, amíg a ló le nem hajtotta a fejét, kinyújtva a nyelvét is. Amíg meg nem alázkodik. Fontos volt az is, hogy neki egész idő alatt feszes legyen a testtartása. Valami olyasmit próbált utánozni, amit a vezérkancánál látott, vagy mikor a csődör rendre utasítja a másik lovat. Peckesen, kihúzott vállakkal járkált olyankor. S ha már látta, hogy a ló megadja magát, akkor igenis el kellett fordulnia tőle; az előbb még oly feszesen tartott vállát is leengedte, kissé meggörnyedt, amivel azt jelezte, megengedi, hogy a kimerült állat odamenjen hozzá. Két hete így vette Amirát, a három és fél éves pej nóniuszt Debrecenben. Kétszázezret fizetett érte, tudta, jó vásárt csinált. És nem csak azért, mert küllemre tetszett neki a valóban gyönyörű Amira. Felpénzt sem hagyott, rögtön kellett neki, a vételről papírt sem készítettek.

Ménesből vette. Úgy látta, hogy a ló addigi találkozásai az emberekkel meglehetősen rosszak lehettek, talán az injekciózásoktól és a körmölésektől. Valódi szilajménesben élt. Miután kiválasztotta, egy kisajtón keresztül egy keskeny folyosóra vezetgették, ahol a fejére rákerült egy gyors „cigánykötőfék” . Ezzel sikerült elvezetniük egy üres bokszba, ahol alaposabban is szemügyre vehette. Aztán kiderült, hogy a kötőfék felhelyezése nem is olyan egyszerű. Akkor az volt az első gondolta, hogy talán mégse éri meg a sok vesződést ez az állat, mert ő igazából lovat szeretett volna venni, nem sárkányt. De akkor már nem akart visszakozni, így nem szólt. Ugyanakkor el kellett ismernie, hogy Amirában nincs semmiféle rosszindulat. A kiválasztás pillanatától kezdve kizárólag csak menekült, de nem rúgott, harapott, csapott. Ezután következett a lószállítóba való beigazítás, ami újabb próbatételt jelentett. Időhiány miatt el kellett fogadnia az eladó javaslatát, hogy Amirát lenyugtatózzák. Ez meg is történt, azonban a szemét is le kellett takarni, ne lássa, mi történik vele. Aztán a hazaúton úgy állt, mint egy szobor, melyet most visznek valami ünnepélyes avatásra. Majd otthon, a párnapos kikötés tanulása után, lassan tervezni lehetett, hogy kikötés nélkül is megálljon, ha nyergelni vagy pucolni akarja.

Suttogó tudta, minden a csatlakozás próbájánál fog kiderülni. Egy félórai futtatás után a ló megállt, felé fordult. De csak állt, nem indult el. Erre tovább hajtotta. A második próbálkozásnál már tett egy-két tétova lépést felé, többet nem. Hajtani kellett tovább! Lassacskán megint érkeztek a jelek, és akkor újra megpróbálta. Ezúttal nem kellett csalódnia Amirában: csatlakozott hozzá; egészen a válláig jött, és a fülébe szuszogott!

Hagyta, hogy megszaglássza. Aztán megsimogatta a ló homlokát. Meg sem moccant, csak szuszogott meg gőzölgött, mert hát igencsak megizzadt a futkosásban. Suttogó végigdörzsölgette mindkét oldalát, aztán alul is, felül is, mindenhol. A ló pedig engedelmesen feladta a patáit. Ekkor úgy gondolta, hogy megpróbálja, vajon megy-e utána. És igen!, igen! Jó pár kört, kurflit sétáltak, már csak azért is, mert nem akarta nagyon vizesen kitenni a legelőre. Hagyta, hogy néhányszor megfetrengjen a homokban, aztán kivezette a szabadba. Közben pedig azt próbálta kitalálni, hogy mit hallhatott, mit láthatott a ló. Mire reagált?

Miután összeaprított pár kosárra való fát, a fogatot is elrendezte. Szovátiné még bent volt a házban, az anyjánál. Mindig találtak témát. A közös témák megtárgyalására pedig alkalmat. Egy kosár fát letett az ajtó elé. Miközben a kisbaltával aprította, úgy gondolta, hogy mindegyik tuskónak más-más arca van, hogy a kuglik valahogyan az idő arcmásai a körkörös hullámgyűrűkkel. A fa tulajdonképpen nem is fa, hanem maga az idő, az észrevétlen gyarapodás helye és anyaga, szilárd és szagos szövetekkel, légző és termést hozó részekkel. Annyi idő van, ahány fa áll a világon. Ez jutott eszébe. Aztán felült a bakra, majd odakint reggelizik. A levegőn mindig jobban esett neki az étel. Amira, csakúgy, mint a többi jószág, néhány szárnyas és két disznó, már megkapta a maga reggeli adagját. Elindultak.

A bizalom már az első napok után teljesnek volt mondható ló és gazdája között. Elfogadták egymást. Suttogó szeretett volna valami új nevet adni az új lónak. Az elpusztult öreg lova, akinek az állását megörökölte Amira, a Mirage névre hallgatott. De az is lehet, gondolta, nem is olyan rossz ez a név, lehet, marad Amirának.

Legjobban az első utat szerette; frissek voltak mindketten, és ezen a reggelen, kiérve a faluból, a tág mező egyenes földútján vezetve a kocsit, látta a ködpárától homályos tájat, és ezt igen szépnek találta. Valami régi könnyűséget érzett, örömöt, valami feloldódást. A vízszintesen úszó párarétegek megemelték a szántást, a szétborult kukoricást, az akácok kopaszodó koronáját, kiváltképpen a horizont felé eső mezőt, ahol homályba burkolózott a felhőtlen ég és elérhetetlen szigetnek mutatkozott a keresztút előtti kőkereszt, a távoli vasúti átjáróval. Úgy érezte, ez a teljesség az ő határainál ér véget. S meglehet, hogy ő csupán egy üres, unalmas keret, ami ugyan összefoghatja, de tartalommal bizonyosan nem töltheti meg. Hol a birtokom határa? És aki elveszíti a kereteket, visszanyerheti-e a teljességet? Lehajtott fejjel, mint a ló, mikor átadja magát.

Amira egyenletesen, minden sietés nélkül ment az ismerős úton, a gyeplőt sem kellett mozdítani. És akkor a bakon úgy érezte, hogy hatalmas úr benne a hallgatás. Ha pedig suttogás ez, akkor csak olyan, mint liturgia közben a pap beszéde, mikor a híveknek hátat fordítva, csak az Úrhoz beszél. Nem értjük. Tudjuk. Némaság benne az Isten. Se kérdés, se válasz. Készen minden. A csöndben pedig nincsen semmi váratlan. Ebben a kimondatlanságban, jól sejtette Suttogó, ott van kimondatlanul, halványan, de azért érzékelhetően önmaga megszűnésének vágya is. Vagy nem is tudja, micsoda. Lenne benne erősítő ez a néma Isten, akinek felajánlaná minden csendjét, venné el tőle alázattal. Közben észre sem vette, hogy az átjáróhoz értek. A lámpa pirosan villogott. Úgy álltak meg, mintha vissza sem kellett volna fogni Amirát, mintha a ló pontosan tudta volna, hol vannak és a jelzés mit jelent. Mégse a vonat hangját hallotta meg először, hanem a stráfkocsi mögül egy zetorét. Nem értette, hogy a traktor miért áll be melléjük. Úgy állt meg, mint egy hozzájuk illesztett árnyék, mint valami kegyes hazugság. Pócsik Bertalan ült az új, a csillogóan piros, légkondicionált fülkében, két karját szétvetette az óriási kormányon, mintha így ölelné a gépet. A fülke teteje két oldalról fel volt lobogózva. Pócsik nem nézett Suttogóra, noha az biccentett felé, mikor leállt a sín előtt. Hát ha nem, nem. Míg várták a lassan érkező vonatot, jó korán pirosra váltott a jelző, nem is nézett többé a traktorosra. Újra a tájat figyelte.

Mindenütt ott a vízjel – hiteles, gondolta. Szellem és lélek megfoghatatlan együttese az anyagban. Nem lehet pontosan rámutatni, tessék, ott van, mert nem láthatod, és nem mondhatod azt sem, hogy hallottad?, ez az a hang, mert nem úgy és azt közli, amit addig is értettél, ahogyan ember az embernek. Suttogó úgy látta a tájban ezt a vízjelet, mint a tenyerén átvilágító napot. Érezte, hogy mennyire benne van – egyszerre, utoljára, lassan eltűnőben, az értékjelző vízjelek egyikeként, valamelyik aktuális nyomatban, éppen így.

A távolban, a fasor mentén ment valaki. Alig lehetett észrevenni, megkülönböztetni a fáktól. Csak annyiban, hogy ez lassan haladt. Suttogó úgy képzelte, hogy az az ember sehová nem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, ami persze csak játékos ábránd volt. Arra riadt fel, hogy a traktorban felbőg a motor, de nagyon erősen, hangosan. Amira pedig annyira megijedt a váratlan zajtól, hogy hirtelen megindult előre, a sínek felé. Suttogó iszonyatos erővel rántotta vissza a gyeplőt és vágta be a kéziféket. De ekkor már odaát voltak, éppen átértek a vonat előtt. A dízelmozdony eldübögött mögöttük.

Percekig tartott, amíg sikerült megfékeznie a megrémült lovat. Neki nem volt ideje az ijedségre. Akkor álltak meg az úton, mikor a zetor, kikerülve őket, lassan elhaladt, mellettük. Pócsik most sem nézett Suttogóra, aki dühében felállt a bakon, és a csőtartóból kikapott ostorral rácsapott a traktor piros sárvédőjére. A szíj poros csíkja jól látszott a fényes festéken. Kárt nem tehetett benne. Nem is állt meg, ment a tüntetésre. Félpályán ma is lassítják a forgalmat.

Ami most történt, szinte csak véletlenül, később olyan magyarázatot kaphat, hogy másképp nem is történhetett volna.

A kötőfék vezet és visszafog. Akkor is fogság, ha el van engedve, ha senki sem fogja. Ez az összeszokás kezdete és vége. Az egymásrautaltság görcs nélküli anyaga. Amira bőre reszketett. Amennyire tudta, megvigasztalta simogatással, szóval. De hogy nem teljesen sikerült, azt mindannyiszor tapasztalnia kellett a nap folyamán, ahányszor csak fordultak a csutkával. Nagyon figyelnie kellett. Ott, akkor meglátta magát a lóban: a hatalmas rémült lószem sötétjében. Fényes volt, s látta magát visszatükröződni.

Aztán ebéd után, kis pihenőt tartva otthon, elindultak az utolsó fordulóra. Mikor a vasúti átjáróhoz értek, a távolból hallották a dízelmozdony egyelőre még halk morgását. A lámpa fehéren villogott. Lett volna idő átérni. De a ló, Suttogó Amirája megállt az átjáróban. Akkor váltott pirosra a jelző.

Nem volt idő gondolkodni. Leugrott a bakról, és a zablánál fogva próbálta elhúzni a lovat. Kétségbeesetten rángatta ide-oda, de Amira nem mozdult. Mikor megvette ezt a lovat, az anyja azt mondta, nagyon vigyázzon erre a szép lóra. Akkor azt felelte, hogy egy percre sem engedi el a száját. Ez jutott eszébe. És nem tudta, mi lesz.

Nincs sok ideje, azt érezte.

Már nem is rángatta a kötelet. A ló nem fordult el. Ő meg a ló felé fordult. Tudta, hogy nem fog mozdulni. Aztán egyszer csak úgy érezte, mintha a fejéről egy bőrkápát rántottak volna le, olyat, amilyet a vadászó sólymok viselnek a fejükön. Ha leveszik róluk, repülhetnek és láthatnak.

De a mozdonyt már nem láthatta meg. A dízel éles fékcsikorgással túlhaladt rajta. Iszonyatos erővel vágta a talpfák közé, miután a ló gyomrába úgy vágott bele a kerek ütköző, mint egy gránát. Szétvetette az állatot, a stráfkocsit pedig messze a töltés menti árokba hajította.

A mozdonynak idő kellett hozzá, hogy megálljon. S míg meg nem állt, addig ott lobogott valami az elején. Talán az ütközés után akadt rá. Nem lehetett pontosan tudni, micsoda. Sokan úgy találták, az ostorszíj egy darabja akadt fel. Mindenesetre tényleg olyan volt, mint a kis sólyomsapkák kötője, amit egy váratlan pillanatban megoldott a reptető gazda magasba lendülő keze.
















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon