Erdősi Anikó

Nyomtatóbarát változat

komoly
Könnyed, sőt komolytalan kérdésnek is tűnhet a címként idézett képszöveg. Pedig komoly dolgokról van szó, komolytalanul. Vagy komolytalanról, komolyan. Azaz, épp annyira komolyan és komolytalanul, amennyire az életet komolytalanul, illetve komolyan lehet venni. Eperjesi Ágnes új képsorozatai ugyanis meghökkentően őszintén, minden sallang és cizelláltság, minden mellébeszélés és pátosz nélkül merítenek nagyot a létet – azon belül pedig speciálisan a női létet – meghatározó kérdések halmazából. Kiskanállal. Azaz pont akkorával, ahogy az még jó. Nem sok, nem kevés.

kiállítás
A két szóban forgó kiállítás ugyan más-más helyen, de – nem véletlenül – majdnem egy időben volt látható. Hogy számszerűleg rendben legyünk: összesen három sorozatról van szó, amelyek tulajdonképpen összetartoznak. Az (időben) elsőként, a Vintage Galériában bemutatott Melyik az igazi? című széria a párválasztás témakörén belül, a női szemnek tulajdonított sztereotip férfitípusokat vetíti ki. A kArton Galériában, a leíró Önarckép-szeletek címen kiállított két másik sorozat pedig még ennél is személyesebb területen, az önidentitásra vonatkozó kérdések terében mozog. Ez a két képcsoport a családba ágyazott személy történetétől a magában álló egyén saját létezését elemző, kívülről vizsgáló művészi önvallomásainak irányába vezet. És, bár erről később bővebben is szó lesz, a képek tartalmi rendszeréhez rendelt forma, a primer esztétikai élvezetet szolgáló képszerűség terén sem marad hiányérzetünk. Sőt, a képek témáinak súlyát egyszerre oldják és növelik megjelenésbeli erényeik.

technika
Eperjesi Ágnes művészetében hagyományos fotótechnikát alkalmaz: nagyít. Az alapanyagul használt negatívjai, forrásképei azonban már kevésbé megszokott helyről, a háztartási szemetesből kerülnek ki. Csomagolóanyagokon talált sematikus rajzocskákat – vagy, mint korábbi sorozatainál, piktogramokat – gyűjt, és azokat a jól bevált fényképnagyítási folyamattal újrahasznosítja: képeket, sőt, már mondhatjuk, hogy egy teljes, sajátos és koherens képi világot alkot belőlük. Fontos, hogy nem manipulált, nem a számítógép digitális szűrőjén áteresztett képekről van szó, hanem technikai értelemben teljesen tradicionális és egyszerű fényképnagyításokról. A fénykép hordozója esetenként megint szokatlanabb – mint például a korábban készített csempék esetében –, de mindig igényesen, perfekcionálisan kivitelezett darabok kerülnek ki Eperjesi kezéből. Lehet, hogy feleslegesnek tűnik kiemelni, hogy egy művész nem csak művének tartalmi, hanem formai kidolgozásánál is magasra teszi a mércét, de mentségünkre legyen mondva, biztos nem jegyeznénk meg, ha oly gyakori, teljesen evidens jelenségről lenne szó.

tartalom
De egyelőre kanyarodjunk vissza művészetének gondolati, tartalmi szférájába. Hogy úgy mondjam, Eperjesi már korábban is kerülgette a forró kását, amennyiben női dolgokkal foglalkozott. A női létforma körülhatárolásával, a női identitás feladványaival, édes és keserűbb ízeinek kóstolgatásával kísérletezett, de a jelen művekhez képest jóval általánosabb értelemben, távolságtartóbban. Szorgos kezek című sorozata a tisztítószerek csomagolásáról vett piktogramokkal a takarítás, a Heti étrend, a Tele tálak, az Asztal és az Önkiszolgáló című képciklusok pedig az étkezéssel, a konyhai környezettel és eseményekkel kapcsolatos szimbólumokkal, képekkel és a hozzájuk kapcsolódó fogalmi, jelentésbeli rendszerekkel foglalkozott – az otthon történő dolgokkal. Eperjesi nemcsak hogy a privát szférához, de a legintimebb helyhez, az otthonhoz kötődő mindennapi tevékenységek körül mozgott. Munkája során még az otthon tereibe szó szerint is beépíthető tárgyakat, multiplikákat is készített csempék és hűtőmágnesek formájában.

Most pedig még szűkebbre zárva a kört, a személytelenebb háztartásbeli dolgokat félretéve a közepébe vágott ennek a belső világnak. Egészen személyes szeleteket metsz ki belőle, hogy aztán a képek technikai adottságait kihasználva és a monológszerű képszövegek hozzáadásával éppen annyira eltávolítsa e metszeteket, hogy mi is hozzájuk férjünk.

„Melyik az igazi?”
Mármint az igazi férfi, ugye. Az előzmények alapján az „egyik sem” és a „mindegyik” pólusai között ingadoznánk. De a kérdés feltételezi, hogy adott az, amit keresünk, már csak meg kell találni. A képsorozat csokipapírokról és más édességcsomagoló fóliákról származó férfiképei azt sugallják, hogy a sportolók világában kell keresnünk. Az első helyezést elért magányos izompacsirta talán nem a nagy ő. De esetleg a golfozó: „Arany keze van, és a génállománya is kiváló. Talán ő lesz a gyermekeim apja.” Már ennyiből is érezhetjük a humoros, vidám, cinikus, a női magazinok és valóságshow-k retorikájával gúnyolódva kacérkodó felhangokat. A szövegek nem agitálnak, nem akarnak meggyőzni, csak szelíden felvillantják a dolgok többféle nézetét. De mielőtt elmerülnénk az általánosításoktól sem mentes férfi-képek társadalmi és filozófiai problémáiban, vessünk egy pillantást a képekre. A látvány feloldja a didaktikus tételek távoli maradványait is, és mosollyal az arcunkon csemegézhetünk a vizuális és szellemi adalékok között.

családi „Önarckép–szeletek”
A kArton Galériában Önarckép-szeletek címen két sorozatot is láthattunk. E kettő személyesebb, mint a férfiszerepek versenyeztetése. Az egyik képsorozat egy félig fiktív, félig valós családi album lapjait sorakoztatja fel. A krónika a nagyszülők első találkozásától egy ifjúkori olaszországi nyaralás élményképeiig tart. Megismerhetjük belőle a művész családjának történetét, természetesen, ahogy az lenni szokott, a fontosabb események metszetében. A családtagok a körvonalas, lazán megrajzolt csomagolófólia-karakterek mögé bújva játsszák le szemünk előtt életüket, a több évtizedes mikrotörténelem filmjét. A családi fotóalbumok és a képregények, storyboardok struktúrája szerint. Az utóbbi műfajokat a stilizált, rajzos képi világ juttatja az eszünkbe. És már a sztori közepe felé rádöbbenünk, hogy saját családunk történetét látjuk, még ha néhány név vagy apróbb részlet nem stimmel is.

„Megint a régi érzés. Mintha nézője lennék saját életem filmjének”
De az új sorozatok közül is – talán mert ezek a legszemélyesebbek – az egyéni, női önarcképek a legerősebbek. Erejük a szöveg és a kép viszonyán alapul. A sematikus figurákat a már említett művészi kiemelő gesztuson túl a női monológként hallott (technikailag: olvasott) szövegek animálják. Megtöltik élettel, személyiséggel, bájjal, esendőséggel. A már önmagukban is egyszerre blődnek és súlyos, egzisztenciális mélységűnek talált mondatok kicsengését a komolytalan, de ekkora méretben már festői értékekkel bíró képek még inkább bizonytalanná teszik. A szöveg használata új elem Eperjesi munkájában, eddig az egyezményes képi nyelv használatára bízta magát. Úgy gondolom, hogy az új sorozatok kiemelkedő jelentőségét bizonyítja az is, hogy most úgy érezte, meg kell szólalnia.

A képszövegek – egy nő reményeit és félelmeit felvillantó mondatok vagy költői kérdések – sokunk számára ismerősen hangzanak. És a rövid szövegek valóban nem veszik élét a képeknek, nem magyarázzák túl, nem csapják őket agyon – ahogy félő lehetne –, hanem egyenrangú, kölcsönös viszonyban vannak velük. A redukált képi nyelv gazdagabb a textuális információkkal kiegészülve, és fordítva. A kettő együtt pedig azt a tételt sugallja, miszerint egy cizellált, gazdag nyelven minden bonyolult és mély dolgot el lehet mondani, egy egyszerű, jelszerűbb nyelven azonban mindent el lehet mondani. És bár önarcképekről van szó, tehát a nőfigurákat reflexből azonosítjuk a művésszel, a női néző ugyanakkor a feltehetően valamikor műkörmöket és nejlonharisnyákat rejtő zacskókról származó mosolygó arcokat látva és a szövegeket mormolva észrevétlenül is azonosul, a maga képére formálja ezeket az arcképeket.

háziasszonyok, kislányok, tündérek
Az új sorozat bemutatásának idején Eperjesi Ágnes egy könyvön dolgozik, amelynek Tennivalók a házban és a ház körül a munkacíme. A Szorgos kezek sorozatának képei mellé különböző, 1880-tól napjainkig kiadott háztartási és szakácskönyvekből válogatott szövegek kerülnek majd. Eperjesi, ha nem is hagyja ott végleg a nők birodalmának tekintett házrészeket az új sorozataival, mindenképp nagy kirándulásra indul onnan. A Melyik az igazi? férfi-képei, és az Önarckép-szeletek női szerepei az ártatlan, szelíd, a takarítás és főzés tartományán belül maradó női világ díszletei mögül kibújva nyers és őszinte létértelmezési kísérletek. Mintha az eddig békésen főzőcskéző háziasszonyból egyszer csak kirobbannának az igazán lényeges, a női létet alapvetően meghatározó kérdések. A képeken látott reménytelenül takarító háziaszszony mellett a padon kihívóan hátradőlő nő, a félmeztelenül pózoló vagy a padon párjával látható lány és a magasba ugró fiatal nő eltérő életszituációk felvillantásai, de mind a női élet közös koreográfiájából valók.

módszer
Eperjesi Ágnes nem az a fajta művész, aki egy intuitív, belső vizuális világ kivetítésével alkot immanens művészetet. Ő belső világának leírásához, láttatásához a körülötte lévő mindennapi világ már meglévő vizuális tengeréből merít; annak is a félredobott, jelentéktelenségre ítélt, értéktelennek gondolt perifériájáról. Haszontalan hulladék anyagokat emel ki, hogy művei által új jelentés- és értéktöbblettel gazdagítsa őket. A tömegtermelés hordalékából kiszűrt, egykor csomagolásra használt műanyagzacskók képi elemeinek feldolgozásával, újrafogalmazásával mutatja meg magát. Az újrahasznosítás munkamódszere már önmagában is önvallomásnak tekinthető. Az értékes és értéktelen, hasznos és haszontalan skáláján való virtuóz játékra talán csak a művészet taníthat meg. Az, hogy Eperjesi ezen túl a nőként fontosnak megélt belső vívódásait, rezdüléseit, reakcióit és tapasztalatait is képes átszűrni képeinek óriásira felnagyított raszterén, már csak ráadás. A személytelent, a tucatot zavarba ejtően intimmé és személyessé transzformálja. Ezeket a figurákat már egyszer kilúgozták, sematizálták, és most valaki a bőrükbe bújva átértékeli őket. A reklámjelek leegyszerűsített képei között saját énjének tükörképe után kutat, és közben tükröt tart nézőjének is.

tucat

Eperjesi munkáinak szerves része a mai élet egyik meghatározó jelenségének, a tömegkultúra és a konzumvilág kikerülhetetlen hatásainak finoman kritikus kommentálása. Eperjesi Ágnes nem csupán azért dolgoz fel éppen fogyasztói ikonokat, mert ezek kézre álló, minden háztartásban megtalálható alapanyagok. A „Nem ülök fel a média nyomásának: egyszerűen minden elvárásnak megfelelek” szövegű mű, amelyhez egy ruhareklám modelljeként pózoló fiatal lány képe párosul, sokat elmond Eperjesi reklám- és médiavilággal kapcsolatos álláspontjáról. A reklámvilághoz való viszonyáról a legbeszédesebben mégis egy tavalyi, a „Moszkva tér” című projekt[1] keretében rendezett akciója tanúskodik. Ennek során a forgalmas Moszkva tér járókelőinek reklámszatyrait burkolta be egy semleges felülettel – így mutatott rá arra, hogy mennyire szennyezett vizuálisan is a környezetünk, és hogy a ránk erőltetett jelek viselésével olykor öntudatlanul, de könnyen magunk is reklámfelületté válunk. Minden hatalom él a vizuális reprezentációval, és manapság az egyik legnagyobb hatalom a reklám. Eperjesi projektje erre a jelenségre reagált. Esetében nem harcos, radikális ellenállásról van persze szó – láttuk, hogy ez idegen az alkatától –, csupán finom, de nem elhanyagolható utalások hálójáról.

a 90-es évek és a pop-art
A reklám- és médiaképek képzőművészeti forrásként való szereplése messze nem új jelenség, mégsem nélkülözi az aktualitást. A tömegkultúra művészi bekebelezése, megemésztése teszi jellemzően mai, a kilencvenes években kialakult művészi magatartássá Eperjesi Ágnes módszerét. Andy Warhol 1960-ban az Amerikai Egyesült Államokban bemutatta az első olyan sokszorosított képsorozatát, mely a konzumkultúra ikonjait másolta, hogy aztán a pop-art művészet többi képviselőjével együtt lépésről lépésre szétboncolják, hatástalanítsák az akkori amerikai társadalom új jelenségét, a fogyasztói kultúra vizuális termékeinek invázióját. Bár a pop-artnak ismertek ezzel egyidejű magyar törekvései, ha azt vesszük, hogy a fogyasztói kultúrával szorosan összefüggő jelenségről van szó, akkor Magyarországon az elmúlt másfél évtizedben, annak is az első felében jelentkezik relevánsan ez a jelenség, illetve az ezt kommentáló művészeti aktivitás. A kilencvenes években indult művészek körében számos példát találunk a tömegkultúra, a reklámvilág által generált, a kölcsönös kisajátítás gesztusán alapuló, perlekedő vagy éppen párbeszédbe elegyedő művészi attitűdre. Talán nem véletlen, hogy Eperjesi Ágnes éppen az említett időszakot megalapozó szimbolikus évben, 1989-ben kezdte el gyűjteni a csomagolófóliákat, attól tartva, hogy egy korszak letűnésével együtt megsemmisülnek annak vizuális lenyomatai is.

forma
Képeinek formai, vizuális megjelenése és az ezeken keresztül megfogalmazódó képi problémák szintén szorosan összekapcsolják a kilencvenes évek fiatal magyar művészeti törekvéseivel Eperjesi művészetét. A sokszorosított, nyomdatechnikai eljárással készült fotóalapú képeken – képeslapok, magazinfotók, óriásplakátok – felfedezett véletlen hibák, félrenyomások vagy maga a felnagyított raszter festői látványa több művészt is megragadott. Sőt, a jelenség hatása annyira erősnek bizonyult, hogy néhány alakuló festői életmű eddigi fejezeteinek alappilléréül szolgált. Egyetlen példát említenék, Braun András festészetét, akinek legújabb képeit szintén áprilisban mutatta be a budapesti acb galéria. Braun optikai jelenségekre épülő festészetében az óriásplakátok felnagyított raszterei és különösen a hibásan nyomott festékháló véletlenszerű látványa fontos szerepet játszik. Eperjesi Ágnes alumíniumlapra kasírozott nagyméretű fotóit közelebbről szemügyre véve is azon kaphatjuk magunkat, hogy váratlan, friss kiugrásokat találunk, festői látványelemeket veszünk észre. És a képeket újra és újra megszemlélve mindig más-más részletet, szemünknek üdítően ható kis képi balesetet, véletlen hibát fedezünk fel. A felnagyított raszter elcsúszott, megfolyt festékpontjait, a zacskók gyűrődéseinél kikopott festék márványos felületeit. Eperjesivel együtt benézhetünk a festékpontok közé, mintha fraktálokat sejtenénk ott, és végül valami egészen mást találnánk.

epilógus
Még ha a tárgyalt művekhez méltón meg is őrizzük humorérzékünket, és igyekszünk kerülni a felesleges pátoszt, a kiállítások kapcsán egy fogas kérdés fészkelődhet bennünk. Eperjesi most bemutatott sorozatainak filozofikus vetülete egy aggastyán és egy zen buddhista bölcsességéről tesz tanúbizonyságot. Ezzel szemben a „Végre felfedeztem saját korlátaimat” feliratú képen gondtalanul, rózsaszínű ruhájában felreppenő fiatal nő – Eperjesi Ágnes – képe egyik szerep illusztrálására sem lenne tökéletes. Ez a belső és külső közti feszültség adja a művek egyik gyújtópontját. Ezen a legújabb sorozaton egy tapasztalt, fiatal, de érett nő filozofikus, egyben játékos önarcképeivel szembesülünk, nyílt és őszinte megnyilatkozásokkal. És ez az optimista derűlátás, a naplószerűen nyilvánosságra hozott gondolatok – „Végre felfedeztem saját korlátaimat” – már-már annyira végkövetkeztetés jellegűnek tűnnek, hogy az a hang, mely azt a bizonyos kérdést ismételgeti bennünk, egyre hangosabbá válik, és azt mondogatja: és innen merre tovább? Most tényleg kezdjük újra?

Melyik az igazi?, Vintage Galéria, 2004. február 25. – március 26., www.vintage.hu
Önarckép-szeletek, kArton Galéria, 2004. március 25. – április 22., www.karton.hu

Jegyzetek

[1] Moszkva tér (Gravitácó) projekt, 2003. nyár, a Ludwig Múzeum Budapest szervezésében, kurátorok: Hegyi Dóra, Tímár Katalin. Eperjesi Ágnes akciójáról bővebb információ a www.eperjesi.hu weboldalon található, ahol munkái is megtekinthetőek.

• Kultúra