Nyomtatóbarát változat

Bán Zoltán András: A cím alighanem a régi lemezek B oldalára utal. A könyvben sok szó esik lemezhallgatásról, különböző klasszikusokat, Mozartot, Wagnert hallgatnak a szereplők. A cím egyúttal azt is jelentheti, hogy az A oldal még megírásra vár. Mert hiszen ez egy életrajzi jellegű regény, visszaemlékezések a gyerekkorra, gimnáziumi, illetve az egyetemi évekre, és ezzel a címmel talán azt akarja mondani a szerző, hogy ez most a B oldal, és egyszer majd megírásra kerül az A oldal is.

A regény felépítése egyébként világos, nagyon jól áttekinthető. Nyolc részre oszlik, az első a reggel, az utolsó az éjszaka. Ez olyan időkezelést sugall, mintha a könyv egy nap alatt játszódna, reggeltől éjszakáig. Elég ravaszul van megcsinálva, tudniillik minden egyes rész, tehát a reggel is, az éjszaka is, az este is, négy fejezetre tagolódik, és ez egyben négy, pontosabban három helyszínt is jelöl. Az egyes részeken belül az első fejezetek mindig a Frankel alcímet viselik, ez a Frankel Leó úti lakást jelenti, és egyben az egyetemi éveket. Ezt követi a Bartók, ez a Bartók Béla úti lakásra utal, és a gimnáziumi évekről szól. Utána jön a Szentjánospuszta alcímű fejezet, és ez a családi nyaralóban eltöltött időszakra vonatkozik, míg a negyedik fejezet mindig az Appendix alcímet viseli, vagyis függelék, kiegészítő az előbbi háromhoz. Tehát nagyon világos a könyv felépítése, és egyébként is borzasztó jól olvasható, azt hiszem. Én legalábbis egyhuzamban elolvastam, aztán persze elolvastam még egyszer, és nagyon jól szórakoztam közben, meg kell mondanom. Nagyon jó történeteket mesél el Péterfy a hetvenes-nyolcvanas évekről, amolyan zsánerkép-sorozatok ezek, ha szabad így mondani.

Angyalosi Gergely: Van egy éppen csak fölvillantott további idősík is, amiből megtudjuk, hogy az elbeszélőnek már felesége is van. Egy alföldi falura történik itt célzás. Nagyon tudatosan építkezik a szerző, az időkezelése – ahogy Bán Zoltán András mondta – valóban egészen profi. Igen meggyőző a nyelvi kultúrája is, noha – és ez a noha egyáltalán nem rosszalló a részemről – irodalmi mintaképei, tehát mondatfűzésének, dikciójának a lehetséges mintái könnyen azonosíthatók. Legelsősorban Krúdyt említeném, aki nyilvánvalóan óriási hatással volt rá, aztán Márait. A világképzéséhez azt tenném hozzá, részben mint személyes adalékot, hogy nekem különösen érdekes volt a könyv olvasása során, hogy ugyanabba a gimnáziumba jártam, mint a szerző. A József Attila Gimnáziumba tehát, és ezt könnyen azonosíthattam is – jóllehet az iskola nincs megnevezve –, mivel a térben és időben leírt események egyaránt szinte görcsösen pontosak. Van benne valami feszült ragaszkodás a tapasztalatisághoz, a mindennapisághoz, és ugyanakkor van egy kétségbeesett és hasonlóképp permanens elszakadási törekvés is ugyanettől. Talán ebben tudnám meghatározni a két fő írásmozgató belső erőt ennél a szerzőnél.

Radnóti Sándor: Kulcsregény, ez kétségtelen, a szereplők felismerhetők számunkra, a kortársak számára. Nyilvánvalóan ez nem lehet a megítélés döntő mozzanata, egy szempontból azonban talán mégis. Van egy figura a könyvben, egy nagyon fontos, talán a legérdekesebben jellemzett vagy megalkotott szereplő, a Kőnig nevű alak, aki, amikor fölbukkant a könyvben, eszembe juttatott egy létező személyt, aki az irodalmi életben bizonyos szerepet játszik. Egyre erősebb lett ez az érzés, noha semmilyen más támpontom nem volt, mint a karakter jellege, ami bizonyos értelemben a jellemfestés dicsérete.

Németh Gábor: Ebben a könyvben a fejezetcímek olyan ritmussal és annyira konzekvensen jelentkeznek, mintha a mű ajánlana egy olyan olvasatot is, hogy ez tulajdonképpen négy kisregény, és így is lehet őket olvasni. Úgyhogy ennek megfelelően minden egyes részből azt a fejezetet olvastam el először, ahol a megfelelő lakásnév szerepel, és ezzel abszolút működőképes kisregényszeletekre bomlott szét a könyv, és így talán még élesebben rajzolódnak ki bizonyos motivikus rímek. Tehát ahogy az egyik történetben Kőnig, úgy a másikban Sculptor figurája képviseli a nagy kamaszkori barátság archetípusát. Sokszor szó szerinti vagy emlékezetes mondatszerkezetekbe ágyazott rímekkel variál Péterfy, és így építi párhuzamosan ezt a két történetet, holott a két karakter merőben ellentétes, olyannyira, hogy össze is ütközteti őket a regény terén belül. Egyedül az Appendix fejezet az, amely természeténél fogva sokkal lazább és körkörösebb, gomolygósabb prózát hozott létre, és nem lineárisan olvasható kisregényként működik. És valóban, attól függően, hogy ki milyen közel áll vagy él Péterfyhez, nemcsak Kőnig figuráját tudja azonosítani, hanem az összes többi főszereplő is azonosítható, és valóban azt hiszem, hogy a könyv nagy erénye, egyfajta teljesen tradicionális erénye ez a földrajzi értelemben vett röghözkötöttség, amilyen értelemben Tandoriról annak idején megállapítottuk, hogy nála épp ilyenfajta földrajziság nem érhető tetten, csak a nyelv földrajza, tehát szavak vannak, de táj nincs.

B. Z. A.: Egyrészt valóban abszolút ragaszkodik az empíriához, másrészt viszont van valami nagyon erős hajlam benne az elkülönböződésre, tehát a kiválásra, és épp ez az, ami nekem nemigen tetszett, kissé talán ellenszenves volt. Érzek benne egy csomó… hogy is mondjam, gyakran önironikus jellegű gesztust, amit csakis „rápakolásnak” tudnék nevezni. Van valami, talán azt mondanám kis túlzással, van valami zsenitudat a könyvben. Tehát működik egy rendkívül erős késztetés Péterfyben arra, hogy extrém figurákat dobjon fel, hogy extrém helyzetekkel álljon elő. Itt van ez a két ember, a Kőnig és a Sculptor, a két nagy barátja. Ezek afféle fiókzsenik. Rendkívül kuriózus figurák, de a számomra nem voltak túlságosan érdekesek, ezért itt ellent kell hogy mondjak nektek. Ez a két figura pontosan olyan, mint amilyen tagok a hetvenes-nyolcvanas években mozogtak azokon a helyeken, és amelyeket néha nagyon plasztikusan (máshol kissé közhelyesen, tárcanovellásan) ír le, mondjuk a Fiatal Művészek Klubjában vagy máshol. Ez akár dicséret is lehetne, hogy plasztikus, meg hogy pontosan olyanok a figurák, de nekem sok tekintetben közhelyes a dolog, és sokszor közérzetregénynek éreztem. A hatvanas években volt divatos egy ilyen típusú regény, egy csomó ilyet írtak a jobbak is, mondjuk Császár István, és az egészen dilettánsok is, mondjuk Csörsz István. Szóval itt még nagyon a dolgok felületén mozgott Péterfy, a végén meg egy picit össze is csapta, azt hiszem.

Nem gondolom, hogy elég plasztikus a könyv. Mondjuk realista munka, talán, ha szabad ezt a szót még használni, de ehhez képest nem elég plasztikus, nem elég pontos. Különösen Anna figurájának, az elbeszélő fiatalkori szerelmének a figurája felületes, vagy ahogy az apjáról ír. Minden ismerős, lehet sejteni, hogy mi lesz, de valahogy egy kicsit közhelyes, felületes, ezért igazából nem tetszett. Annak ellenére, hogy nagyon jó olvasmány. Lektűr. Tényleg nehéz letenni. Kifejezetten szórakoztató könyv.

A. G.: Én úgy gondolom, hogy attól függően reagál az ember pozitívabban vagy kevésbé pozitívan erre a prózára, hogy szereti-e az ún. kamaszregény típusú irományokat. Ez klasszikusan kamaszregény, még a visszatekintő stádiumokat illetően is egy kamasz belső világa az, ami meghatározza, és szerintem ennek tulajdonítható az összes olyan vonás, mint amilyeneket az imént említettél. Az a kis fölfújtság, amit rápakolásnak mondtál, ez a zseniromantika, ez mind belefér egy túlérett kamasz lelkivilágába. Ha irodalmi előzményeket keresnék – bár én nem ismertem rá Kőnig figurájának a mintájára –, beugratott az agyamba egy irodalmi figurát, nevezetesen Spirónak a Kerengőjében volt egy nagyon hasonló alak, a Sidó Zoli, aki ugyanilyen, négy fal között élő fiókzseni, ahogy te mondtad. Én is éreztem bizonyos ambivalenciát időnként, főleg a distanciát keveselltem bizonyos pontokon ezzel a kamaszromantikával szemben, alapvetően azonban arra ismertem rá némi meghatottsággal, hogy minden generáció, minden nemzedék a maga módján újra tudja romantizálni a saját fiatalkorát, és újra tudja mitizálni ezeket a férfibarátságokat, amelyeknek egyértelmű következménye az, hogy a női kapcsolatok leértékelődnek, mert totálisan nem játszanak szerepet. A nagymama játssza a legnagyobb női szerepet. Mindez a számomra bizonyos zsánert képvisel, és ebben a zsánerben ez nem rossz mű.

B. Z. A.: Mondanék még egy példát, vagyis egy ellenérvet. Ha kamaszregénynek nevezed, bizonyos fokig igazad van, gondoljunk, mondjuk, Cocteau-nak a Rettenetes gyerekek című regényére. Amit hiányolok a Péterfyből, az a költészet, a kamaszkor költészete. Cocteau tudta ezt, bár az ő regénye sem remekmű.

R. S.: Mondhattál volna közelebbi példát is, Esterházy Függőjét, ahol a kamaszvilág valóban nagyon poétikus ködbe van belebugyolálva, és mi is beszéltünk már egy kamaszregényről, Térey regényéről. Péterfynél az írás fő sajátossága, a hihetetlen érdeklődés az empíria iránt, kétségtelenül a költészet ellen hat. De emlékezzetek vissza a ruházkodás leírására, hogy milyen ruhákat lehetett, és milyen ruhákat nem lehetett viselni. Én ezt nem éreztem dokumentatívnak. Nem költői, de nem is dokumentatív, holott… és másutt is vannak ilyen erős dolgok. Kétségkívül nem lehet ezt a könyvet úgy ünnepelni, mint makulátlan művet. Tulajdonképpen meg lehetne a szerkezet oldaláról is fogalmazni ezt azzal, hogy miközben szigorú a szerkezet, nincs eleje és nincs vége. Lehetne tovább folytatni, újabb Frankeleket és újabb Bartókokat hozzátenni, és újabb Appendixeket, ugyanis a vége nyilvánvalóan, minthogy kamaszregényről van szó, a kamaszkorból való kilépés. Ténylegesen ilyen egy helyen fordul elő, amikor az egyik Appendixben megjelenik az elbeszélő mint felnőtt. De ez idegen test a könyvben. Hogy hogyan jutott el odáig, hogy klasszika-filológiai munkákat végezzen valahol vidéken, a saját családja körében, ezt semmilyen értelemben nem készíti elő az, ami a könyvben történik. A könyvben más történik, nevezetesen a férfibarátságnak, valójában a kamaszférfi-barátságnak az a fajta ideáltípusa, amelyben az elbeszélő bizonyos értelemben lekicsinyíti magát vagy gyengébbnek ábrázolja a saját karakterét, hogy a két nagy figurát – akik közül egyébként sokkal erősebb Kőnig alakja, tehát sokkal plasztikusabb és emlékezetesebb karakter – kiemelje, mint akiknek a tetteit és lépéseit ő utánozza, akik meghatározóvá válnak számára, sokkal meghatározóbbá, mint a család, mint az apa és így tovább. De hadd mondjak, ha már nálam van a szó, még egy helyet a könyvben, amelyet nagyon jelentősnek és érdekesnek tartok, az erdélyi leírást, azt, ahogy sok magyar embernek és sok magyar családnak az Erdély-álmáról beszél. Itt két dolgot kell említeni. Egyrészt van egy erdélyi utazás a könyvben, ahol nagyon-nagyon szépen és kifejezetten jelentős módon van felidézve a mai vagy néhány évtizeddel korábbi Erdélynek a hihetetlen kisszerűsége és ugyanakkor mitikus volta. Másrészt pedig itt van a Magyarországra szakadt, Erdélyből származó emberek Erdély-álma, Erdély-szükséglete, ahogy a Duna-parti helységben megpróbálják valahogy Erdélyt rekonstruálni. Ez ugyancsak komoly tette a műnek.

N. G.: Az pedig, hogy mindez egybeesik egy családi mítosszal, a férfiasság mítoszával, a tradíció mítoszával, az szerintem egészen kivételes a hasonló tárgyú, mondjuk a XX. század utolsó negyedében keletkezett magyar irodalmi művekhez viszonyítva. Szóval azért ez nem az a kamaszregény, ahol elveszetten bolyonganának a hősök halálfélelemmel és életfélelemmel telve, hanem jól érzékelhető egy a család által közvetített és szívesen elfogadott férfikép és művelődéseszmény, ami lehetővé teszi, hogy minden konfliktus ellenére az elbeszélő otthonra találjon ebben a világban.

R. S.: Ugyanakkor ne felejtsük el a dolog patologikus oldalát se, hogy ezek a nagy férfibarátságok vagy kamaszbarátságok főként rombolások képében jelennek meg a könyvben. Nagy, ünnepélyes rombolások formájában, amikor is szétzúznak egy lakást vagy rosszalkodnak az utcán.

N. G.: Hát azért nem csak a rombolás van. Bár erős hangfogókkal meséli el ezt a történetet ott a vonatkupéban, de hát mégiscsak ezzel a furcsa, patetikus jelenettel ér véget a könyv. Amikor a nagyon sokat kritizált, hihetetlenül éles hangon megírt barátjával végül is egymást átölelve, egymást melegítve utaznak végig egy franciaországi éjszakát.

A. G.: Igen, ő melegíti a barátját, fordítva ez nem biztos, hogy megtörténhetett volna, mert a kapcsolatok nem ilyen módon működnek a regény világában. Vagyis a férfibarátság-toposz által meghatározott hagyománnyal is megvan azért a distancia, nem igazán illeszkedik bele az elbeszélő. Ebben a Kőnig–Sculptor–elbeszélő hármasban – ha jól tudom, a narrátornak nem ismerjük a nevét – az elbeszélő üres tér. Kivéve azt, ezzel egyetértek, hogy számára adott a családba és a hagyományba való fogódzkodásnak mint az élet továbbélhetőségének a természetes lehetősége, ami a másik két fickónak nincs meg. A másik kettőtől várja, hogy meghatározzák őt, meg ettől a hagyománytól; szóval ez a három pólus van. A két teljesen gyökértelen figura, akik valamiféle intellektuális gőzben élnek, illetve mindenféle életstratégiákról való töprengések közegében élnek, valamint az egyes szám első személyben beszélő narrátor, aki annyit azért elmond magáról, a címlap ennyiben találó, valóban, hogy nincs semmi a függöny mögött. Tehát a nihilérzés dacára neki megvan ez a kapaszkodási lehetősége, ami a kocsmáknak, a főzésnek, az erdélyi utazásoknak, mindezen konkrétumoknak a szeretetét kínálja a számára. Csakhogy ez egyáltalán nem elég, nem tud vele azonosulni – ezzel a szelíden patologikus Erdély-nosztalgiával nem lehet csak úgy azonosulni –, mégis jelent valami különleges támaszt.

R. S.: Igen, itt van ez a szép rész, ahol beszél az erdélyi nagyapjáról és nagyanyjáról, és azt mondja, hogy a nagyapja még olvassa a Bibliát, ahogy az ő apja is, és annak az apja és annak az apja is olvasta, ugyanis lelkészekről van szó, lelkész famíliáról, és ahogy már az én apám nem olvassa, és ahogy már én sem olvasom… – és ha itt befejezné, akkor azt mondanánk, hogy ez bizonyos értelemben annak a tradicionális életformának a visszasírása vagy visszakívánása, amelynek még zárt kozmosza volt. De ő továbbmegy, és azt mondja, hogy a nagyanyja ezenközben fejti a keresztrejtvényt, a régi Füleseket, és amikor véget ér a nagy stósz Füles, akkor megfordítja, és kiradírozza, és újra kezdi fejteni, és ugyanazt, amit az előbb a Bibliával csinált, azt most megcsinálja a keresztrejtvénnyel. Ahogy a Biblia fenntartja az életet, úgy tartja fenn a keresztrejtvényfejtés az életet, és ezáltal máris ironikus viszonyba kerül ezzel a tradícióval, és ezt én finomnak és szépnek találom. Nem tudom, nem az volna-e a dolog summája, hogy az ember nagyon szomorú, hogy egy nagy műfaj olyan kevéssé divatos, nevezetesen a novella. Mert ebben a regényben minden a novella irányába mutat. Itt novellák vannak belerejtve a szövegbe, és miért nem lehet valaki novellista, ha egyszer a tehetsége ebbe az irányba tart?

N. G.: Az első kötete, a Félelem az egértől, novelláskötet. Lehet, hogy A B oldal erre is utal egy kicsit.

B. Z. A.: Engem igazából az bosszantott a könyvben, hogy miközben tényleg nagyon sok érték van benne, ezt én is éreztem olvasás közben, a lehetőségeit igazából nem meríti ki. Egy kis linkséget látok benne, és ez azért bosszant, mert sokkal jobb is lehetne ez a könyv.

N. G.: Igen, de lehet, hogy ez egy olyan kor, amelyben autentikus világ kizárólag az adott világ mellett építhető fel. Jellemző a könyv viszonya a hetvenes-nyolcvanas évekhez mint politikai struktúrához, ezt ugyanis úgy negligálja, ahogy van. Ami azért érdekes, mert az egy kicsit előbb járó korosztályok számára ez még lehetetlen volt. Az én emlékem erről a korról az, hogy politikai típusú elnyomorodásokkal és hatásokkal át- meg átszőtt időszak volt, a beszélgetéseket, a mindennapi szituációkat, bizonyos mértékig még a szüleimmel való viszonyomat is mind alapvetően meghatározta ezeknek az éveknek a diktatórikus természete. Ez az első olyan generáció, amely természetes módon egy másik kultúrát kezdett építeni. Lehet, hogy egy olyan életben, amelyik eleve a margón zajlik, a nagyregénynek a lehetősége, a nagyszabású társadalmi térben való mozgásnak vagy a valahonnan valahova nagy ívben eljutásnak a lehetősége eleve ki van zárva. Lehet, hogy csak ilyen kis történetek vannak, és ez a regény éppen a nagy történet hiányáról szól ilyen módon, nem? Én legalábbis nem úgy érzem, mintha valami helyett volna.

B. Z. A.: Nem ezt hiányolom. Amit te említesz, a politikamentességet, a Péterfy-féle narrátor biztos, hogy a családnak köszönheti. Azt írja: „a szüleim, akik nagyon vigyáztak arra, hogy a lehetőségekhez mért legnagyobb különállást tanúsítsák a kádári társadalommal szemben, nem engedték, hogy az aktuális tervnek pontosan megfelelő ruhákat öltsek.” De nyilván más példát is lehetne idézni.

A. G.: Ez igaz, nem bírja ki, hogy a politizálás árnyékát bele ne csempéssze, például szó esik a Törley-kriptában felolvasott első ellenzéki versekről, és hogy ez, úgymond, tizenéves korra tehető. Nem tudom, mennyire kell ezt komolyan venni, mennyire nem, én egyáltalán nem vettem komolyan. Főleg annak a fényében, hogy van egy passzus, ahol leírja, hogy tízéves koruk körül, amikor először találkoztak a Kőniggel, miről beszéltek a szülők a társaságban. Ilyesmiket mond, hogy Maóról, a fenomenológiáról, a gazdasági mechanizmusról (!) és hasonlókról, ja, és azt hiszem, még a gazdasági mechanizmusról '76-ban, amikor a szereplők tízévesek lehettek, akkor már a kutya nem beszélt a gazdasági mechanizmusról társaságban. Az, hogy itt teljes az eltájolódás, részben lehet tudatos, mint egyfajta elszakadás a felnőttek sokkal politikusabb világától, részben talán egyszerűen nem is voltak képesek ebbe bekapcsolódni. Nemcsak azért, mert nem lehettek emlékeik róla, itt nem is volt semmilyen folytonosság. Valami megszakadt, ez tény, de épp az az érdekes, hogy mitől, hogy hogyan szakadt meg.

A beszélgetés rövidebb változata elhangzott a Magyar Rádióban.

Péterfy Gergely: A B oldal. Palatinus Könyvek, Budapest, 1998, 860 Ft.

• Kultúra