Bán Zoltán András: Bevezetésként Grendel Lajos utószavát szeretném felidézni, aki, úgy tudom, egyik felfedezője volt a nagyon fiatalon, harmincéves korában tavaly elhunyt Talamon Alfonznak. Grendel azt írja, hogy „a könyv a polihisztor, hatalmas erejű és óriási munkabírású Schön Attila, a szeszek illatát már hét mérföldről megérző Stofek Tamás, a hősszerelmes Béla von Goffa, a bumfordi, feneketlen gyomrú Herr Vincenzo, a parlamenti képviselő Pepík Zefstein kegyelmes úr és az ő ismerőseik és barátaik halhatatlan tetteit őrzi”. Tehát ez lenne a könyv anyaga. Még egy mondatot idéznék Grendeltől. Azt írja, hogy „az író a magyar prózának egy olyan hagyományát élesztette föl, amelyről azt hihetnénk, ma már nem alkalmas korszerű mondanivaló hordozására”. Ezt a mondatot én közkézre adom, mert azt gondolom, van mit beszélni róla.
Németh Gábor: És talán azt is hozzá kellene tennünk, hogy egy posztumusz könyvről van szó. Vagyis nem egy befejezett kéziratnak egy szerkesztő által gondozott és a szerzővel való dialógus után jóváhagyott változatáról, hanem, ha jól értelmezem, egy javítatlan kézirat kiadásáról van szó.
Radnóti Sándor: Valóban a szöveg a 149. oldalon nagyon megrendítő módon egy szó felénél marad abba: „még a múlt század legendákkal telt vi…” A kézirat itt megszakad, és ezután a hátralevő oldalakon még két részletet találunk, amit Grendel Lajos, a szerkesztő nyilván nem tudott beilleszteni a – mondjuk így – főszövegbe. Egyébként érdekes, hogy Grendel téved, amikor azt mondja, hogy a parlamenti képviselő, Pepík Zefstein kegyelmes úr, ugyanis ő nem parlamenti képviselő, hanem egy cukorgyárnak a képviselője.
Angyalosi Gergely: Ez mintha arra utalna, hogy még Grendel Lajos, e próza remek ismerője is belegabalyodott ezeknek az áttekinthetetlenül indázó mondatszövevényeknek az összefüggéseibe. Meg kell mondani, a végeláthatatlanul hosszú mondatok nem teszik egyszerűvé az olvasást. Bár én is nagy teljesítménynek látom a könyvet poétikai szempontból, de az artistamutatványon túl azt kellene talán megvizsgálnunk, mi az értéke ennek a mai magyar prózaírás közegében vagy szempontjából, ha nem is pontosan azon a csapáson haladva, amelyet itt Grendel kijelölt, hiszen a korszerű mondanivaló és az elavult hagyomány szembeállítása számomra kicsit ügyetlennek látszik.
R. S.: Kétségtelen, hogy ezek a hosszú mondatok bravúrosak, bámulatosak. Nagyon kevesen vannak a magyar prózában, akik ilyen óriás mondatokat tudnak írni. Ez nagy teljesítmény, de remekek a történetek is. A csúcspont, talán megegyezhetünk benne, a tűzeset leírása, ahogy kivonulnak az önkéntes tűzoltókká avanzsált főhősök, versengve a kisváros német önkéntes tűzoltóival, és inkább egymást locsolják, mint a tüzet, és ezenközben persze a cukorgyár porig ég. Ez nagyszerű történet, csúcsa az anekdotisztikus prózának, megfejelve sok minden egyébbel. Samuel Borkopfnak, a zsidó kocsmárosnak a barátai ennek a felvidéki kisvárosnak a legkülönbözőbb típusait testesítik meg, és fontos, hogy ezek a típusok bizonyos értelemben burleszk alapkarakterek. A nevek is erre utalnak, van egy nagyevő, van egy nagyivó, a helyi tudós, polihisztor…
A. G.: …aki ugyanakkor mániákus testedző. A nevek egyébként nagyon jellemzők, igazi szlovák név, igazi magyar név nincs a szövegben.
B. Z. A.: De mindegyik öszvér név, nem? Mert a név egyik része mondjuk német, a másik magyar. Például Schön Attila.
A. G.: ABéla von Goffa egyik része magyar, a másik német, illetve olasz.
R. S.: Egyszóval burleszkfigurákról van szó, akik talán kevésbé rendelkeznek karakterrel, mint helyzetkomikummal. Én ezt a könyvet nagyon érdekes és nagyon tehetséges dokumentumnak tartom, de nem tartom főműnek, posztumusz főműnek. Amit látunk, az a hatásoknak nagyon érdekes elegye. Például nagyon erősen érzem Bodor Ádám hatását a könyvben, érzem García Márquez befolyását. Valahogy a Sinistra körzetnek egy könnyedebb, tréfásabb, kevésbé mély és kevésbé tragikus változata ez a könyv.
B. Z. A.: Mintha afféle szatírjátéka lenne a Sinistra körzetnek, erre gondolsz?
R. S.: Igen.
N. G.: Grendel Hrabal nevét is behozza, és valószínűleg joggal.
R. S.: A formával kapcsolatban Grendel egy pillanatra tétovázik az utószóban, hogy akkor ez most micsoda, novellaciklus vagy netán regény. Aki csak belelapoz a könyvbe, már az is látja a nagyon tradicionális megoldást, hogy a fejezetek a „melyben” szócskával kezdődő összefoglalókkal indulnak, ami nagyon-nagyon erősen megidéz egy régi regényformát. Eközben pedig a könyvre jellemző egyfajta mozdulatlanság vagy körkörösség. A „melyben” szócskával kezdődő fejezetek előre szokták vinni a történéseket a klasszikus regényben, erről itt nem beszélhetünk. De mintha ez itt nem hiba volna, hanem szándékoltság.
A. G.: Etekintetben van egy emblematikus fejezet, amelyben Talamon Alfonz két figurája egy lavórban valami nagy kalandra indul a Csendes-óceánra vagy hova, de ez a kaland ott zajlik a kocsmában, ki sem lépnek belőle. (Sem a kocsmából, sem a lavórból.)
R. S.: A lábvízből, a szó szoros értelmében. Én azt mondanám, hogy azért fölismerhető egy olyan keret, ami akárhogy is alakította volna később a szerző a művet, megszabja a forma lehetőségeit. Arról van szó, hogy ez a könyv kísértetidézés. Aki beszél, Samuel Borkopf, egyedül van a kocsmájában, és rég halott vagy rég szétszéledt cimboráinak az emlékét, egy talán soha nem volt miliőnek az emlékét idézi fel. Ez a felidézés teremti meg a beszédhelyzetet, és a véletlen vagy Grendel szerkesztői ügyességének jóvoltából a záró oldal is megrendítő, mert az utolsó félmondat így szól: „szemünk az elmúlás kendőjével takarva be.” Ez tulajdonképpen nagyon pátoszteli lezárást ad ennek a befejezetlen szövegnek. Egyszóval úgy érzem, hogy a kísértetidéző alaphelyzet akkor is meghatározta volna az egész műnek a szerkezetét, ha a későbbiekben maga a regényszerkezet felbomlott volna apró novellák füzérévé.
B. Z. A.: Azt gondolom, hogy a könyv olyan töredék, ami végül is tökéletes, befejezett fragmentum. Tehát újból és újból hozzá lehetne tenni újabb és újabb fejezeteket, de ez végül is nem változtatná meg alapvetően a formát, nem lenne regény belőle, azt hiszem, hanem megmaradnának az egymás melletti állóképek, amelyekből most van mondjuk nyolc, akkor lehetett volna tizenhat. Valami ilyesmi ez a forma. Nem mozdul sehova.
N. G.: Vagy ahogy Gergely mondta, ez a beszédhelyzet valószínűleg eleve lezárja ezt a teret. Onnan nézve, ahonnan beszél, „mindegy”, idézőjelek között mondva, majdnem mindegy, hogy meghaltakról vagy végleg eltűntekről van szó, hogy ilyen módon csak az emlékezetben vagy egy valóságos asztaltáncoltatásban idézi föl ezeket a figurákat.
R. S.: A gyász motívuma azért ott van a szövegben, amitől mégsem olyan könnyed, mint ahogy eddig hangsúlyoztuk. Ez a humor egy kicsit csikorgó, nehézkes, valamiképpen nagyon „akart” humor. Annak ellenére, hogy kitűnő történetek vannak benne, és én is önfeledtem kacagtam nem egy részleten, de az egész kötet mégis a gyász jelét viseli.
N. G.: Most szeretném egy kicsit valamiféle kritikai irányba is elvinni a beszélgetést. Azt gondolom, hogy a burleszk halálpontos szó erre a könyvre, a szituációk is rendkívüli módon hasonlítanak a burleszkhelyzetekre, abban is, hogy mindig pontosan tudjuk előre, mi fog történni. Nem hiszem, hogy bárki bármikor meglepődne a cselekmény bármilyen fordulatán. Ehhez képest a választott forma, ez a hihetetlenül lelassító, aprólékos és cizellált stílus, amivel leírja az abszolút kitalálható történeteket, számomra olyan mértékig befékezi a befogadást, mintha diafilmként kellene egy burleszket néznem. Ami hihetetlenül abszurd szituáció, hiszen az alapvetően poénra kijátszott hatásmechanizmus a lassítással mintegy fölszámolja magát. Ez valahogy megbillenti az egész könyvnek a humorát.
B. Z. A.: Még egy mondatot szeretnék hozzátenni ahhoz, amit Sándor mondott. Arra gondoltam, hogy a könyv műfaja palinódia, tehát visszaéneklés. Az első fejezetben, abban a bizonyos rezümében, amit az elejére biggyeszt, abban meg is mondja, miről van szó: „melyben az emlékbeszélyek írója megidézve a nyüzsgést, zsongást, visszavágyakozik egykori baráti körébe, kik árván hagyták korcsmája gyomrában.” Itt arra is gondolhatunk, hogy magának Talamon Alfonznak, a szerzőnek a jelmondata is a cím. Az, hogy „barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából”. Talán van valami nosztalgia ebben a könyvben, van valami visszavágyakozás abba a korszakba, amit megjelenít. És Talamon Alfonz mintha a maga barátainak írta volna ezt a palinódiát. Akár Samuel Borkopf, mintha a maga elveszett barátait is szeretné visszaénekelni. És így talán nem véletlen, hogy a fikció szerint nem Talamon Alfonz, hanem Samuel Borkopf a kötet szerzője.
R. S.: Igen, ez a Trianon előtti kocsma mint cím azt a várakozást vagy azt az olvasói elvárást idézi fel, hogy van valami nosztalgikus érzület a kötetben, és én is érzek ilyet. De van valami, ami ellene szól ennek a nosztalgiának. A kérdés: van-e világa ennek a könyvnek?
A. G.: Nincs. Nem idézi föl a Trianon előtti világot. Ez a látszat ellenére sem tartozik az író céljai közé.
B. Z. A.: Történelmi értelemben bizonyára nem.
N. G.: Éppen a burleszkszerűsége miatt nem tudja felidézni, hiszen azok a reáliák, amiket a szövegek megidéznek, az úgynevezett valóságban elképzelhetetlenek. Nagyon pontosan tudjuk, hogy ezek a történések vagy történésecskék olyan módon és olyan szinten vannak karikírozva, hogy képtelenek egy történeti világot felépíteni. Ezek a karikírozott helyzetek gesztussorozatokként érik az olvasót.
R. S.: Miközben Talamon tudós író, rengeteget tud erről a régi világról, hihetetlen olvasottság látszik a könyvből. A legkülönbözőbb részletekben, a zsidó népélettől kezdve a technikatörténeten keresztül rengeteg mindent ollózott össze, és mindezt valóban termékeny módon sikerült beépítenie a könyvbe.
B. Z. A.: Valószínűleg a történelmiségben különbözik Krúdytól. A Krúdy-szöveg, legyen bármennyire szürrealisztikus, minden pillanatban történelmi. Számomra Talamon könyve leginkább a Boldogult úrfikoromban című Krúdy-regényre hasonlított, amiben ugye arról van szó, hogy reggel a szereplők bemennek a kocsmába villásreggelizni, és aztán estig nem képesek kijönni ebből a kocsmából. Mindez háromszáz oldalon van elbeszélve. De már a kocsma neve is történeti Krúdynál: Bécs városához. Ebben a tekintetben tényleg borzasztóan különbözik a két szerző.
R. S.: Találónak érzem, amit Bán Zoltán András írt az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában, hogy a regénytöredék pikareszk, de egészen sajátos módon az, olyan kalandregény, amelyben senki sem mozdul. Fölöttébb kockázatos ugyanis elhagyni a kocsmát. Ott kinn a világban bármi megtörténhet az emberrel, még a valódi történelem is. Valóban, a kocsmavilág és a valódi történelem két különböző dolog, és nagyon világosan látjuk a különbségét a kettőnek.
N. G: Van egy olyan fejezet, amelyben gyakorlatilag leszámol a történelemmel az író, ez az 1918-as fejezet, az egymást követő bevonulások groteszk kavalkádja. A nosztalgia kérdését, ha van ilyen egyáltalán a könyvben, talán onnan lehetne megközelíteni, hogy megnézzük: vannak-e olyan értékek ennek a könyvnek a középpontjában, amelyek a múltban megvoltak, azonban ma már nincsenek meg.
A. G.: Egyszóval, mire irányul ez a nosztalgia? A gyászt érezzük, hogy aki beszél, az gyászol egy elveszett, képzeletbeli világot, és ő is, aki beszél, aki talán maga is csak egy kitaláció, talán csak a képzelet fura szülötte ez a Samuel Borkopf, a kocsmáros. Valaki elképzel valakit, amint képzeli a múltját, érzésem szerint ilyen bonyolult összefüggésről lehet szó. Talán a nosztalgia lehetőségének meggyászolásáról beszélhetnénk – ha ugyan az írónak módja nyílott volna további fejezetek megírására.
R. S.: Igen, ez a kérdés valóban, hogy mire irányul a nosztalgia? Kézenfekvő lenne utalni a népek egymás mellett élésére ebben a kisvárosban. Kétségtelen, élnek itt keresztények, zsidók, vannak magyarok és mindenféle más nációnak a tagjai, de ha az ember jobban megkaparja, akkor ez nem egy olyan nagyon békés egymás mellett élés, hiszen például a német tűzoltók és a magyar tűzoltók egymás ellen küzdenek, ahelyett hogy a tűzzel harcolnának, Schön Attila nem a tüzet veri le, hanem a többieket.
B. Z. A.: Azért gondoljátok meg, mégiscsak egy olyan világról van szó, amelyben a Gelbe Sterne az egy focicsapat neve, tehát itt még a sárga csillag nem azt jelenti, hogy valaki megbélyegzett Aushwitz-lakó.
N. G.: De ennek az öniróniája, burleszksége szerintem kipukkasztja a dolog történetiségét. Nyilván kevés magyarázatot találnánk arra, hogy az úgynevezett valóságban ez a név hogyan születhetne meg, ez kizárólag ebben a regényben lehetséges. Voltaképpen két dolog az, amit talán nem kezd ki semmiféle irónia. Egyrészt a részegségnek a metafizikája, amiről Zoli is ír a már említett kritikában. Másrészt a nők, az erotika világa, amely szintén úgynevezett örök értéknek tűnik. Hogy úgy mondjam, történelem feletti vagy alatti vagy azon kívüli értékekre irányul a nosztalgia, ha valamire irányul egyáltalán. Ha viszont valóban rájuk irányul, akkor abszurd is egyben, hiszen ezek az értékek nem szűntek meg, nincsen olyan állítás a könyvben, hogy megszűntek volna bármikor is.
A. G.: Ugyanakkor sosem éltek ilyen formában. Ha már az erotikát említetted: a mű vége felé található egy hosszú fejezet, ahol a kupleráj a maga ordas kurváival ellensúlyozza az álmokat, a kifinomultan erotikus vágyakat. Kitapinthatóan mindig a kupleráj a valóság a maga ordas kurváival, a többi csak álom. Szerintem maga az álmodozás áll az értékvilág tengelyében, s ennek semmi köze sincs szerintem a Trianon-előttiséghez. Inkább arra utal, hogy olyan korszak volt ez, amelybe bele lehet képzelni valami ilyesmit is.
Van egyfajta verista rétege is a kötetnek, amolyan naturalista-realista irány, ami például Krúdytól teljesen idegen, a kicsit gyomorforgató részletek iránti vonzódás, ami viszont megtalálható Bodor Ádámnál. Tehát lehet rokonítani sok mindenkivel, úgy lehet elhatárolni másoktól, de rám éppen ennek az egész vállalkozásnak a bizarrsága tette a legnagyobb hatást. Ezt a szöveget nem a befejezetlensége miatt nehéz besorolni. Első megközelítésre úgy fest, mint amilyennek Grendel utószavában látjuk: a monarchia iránti nosztalgia regénye; Krúdy, Hrabal rokona; végre nemes szórakoztatás; az anekdota megújítása és így tovább. Aztán a végén kiderül, hogy nem is igazán anekdota, ami annak látszik, nem is igazán a trianoni világnak a visszaidézése, szóval valami másról van szó, amit a szerző korai halála miatt nem tudott már igazán kidolgozni, de amire már lehet következtetni a töredékből is. Nagyon fontos lehetett a szerzőnek, hogy önnön virtuozitását kipróbálja egy mesterségesen megteremtett regénytérben. Fájdalmas bújócska, ahol ő a hunyó is.
R. S.: És az is világos, hogy itt a történelemnek nem a mitológia az alternatívája, ami ugye nagyon tisztán látható García Márquez Száz év magányában.
N. G.: Lehet, hogy értelmezésünkbe belejátszik a szörnyű helyzet, hogy aki írta és nem tudta befejezni ezt a könyvet, az már nem él, és ezért az, amit a fiókjában találunk, az föltétlenül megemelt pozícióba kerül. Mintha errefelé akarnánk kutatni az életműben, holott én meg úgy gondolom, hogy ez a könyv valószínűleg csak egy hihetetlenül jókedvű örömzenélés eredménye lehetett volna. Nagy játék.
Talamon Alfonz: Samuel Borkopf: Barátaimnak egy Trianon előtti kocsmából.
Pozsony, 1998, Kalligramm, 240 oldal, 790 Ft
- Kultúra [5]