Galántai Zoltán

Nyomtatóbarát változat

„…nem az a kérdés, hogy mi történhet meg húsz vagy száz év múlva, hanem az, hogy egyáltalán mi képzelhető el, és én nem hiszek holmi végleges megoldásban… bizonyos idő elteltével az »emberfölötti ember« is tökéletlen lénynek fogja látni magát, mivel az új technológia majd olyanokat is lehetővé tesz a számára, amit mi még a fantázia megvalósíthatatlan játékának vélünk. Ma egy szimfónia, egy festmény vagy egy szobor megkomponálását tudatos szellemi erőfeszítés eredményének tekintjük. Az utód megkomponálása, az általunk kívánatosnak vélt testi és lelki tulajdonságok hangszerelésének gondolata azonban… förtelmes eretnekségnek számít. Ámde volt idő, amikor eretnekségnek tekintették a repülési kísérleteket, az emberi test tanulmányozását, a gépek építését is… Az ember nem változtathatja meg a világot, ha nem változtatja meg saját magát.”
(Stanislaw Lem: Summa Technologiae)


Dougal Dixon angol paleontológus a hetvenes évek végén azt a kérdést tette fel magának, hogy vajon milyen volna a földi élővilág ötvenmillió év múlva, ha az ember (mondjuk, valamiféle katasztrófa következtében) egyszerre csak eltűnne a színről. Az egyik, legalábbis elképzelhető megoldást mindenki megtalálhatja az Élet az ember után című könyvben, amiben Dixon egyfelől megpróbálja figyelembe venni az olyan, biztosan bekövetkező eseményeket, mint amilyen a kontinensvándorlás következtében megváltozó alakú földrészek,[1] illetve az ennek eredményeként egymással kapcsolatba kerülő, mindeddig egymástól elzárt fajok egymásra hatása. Másfelől pedig az efféle bizonyosságok mellett azért ott van a puszta lehetőség: a Dixon által, az evolúció szabályszerűségeit figyelembe véve, kizárólag papíron megkonstruált és a valóságban soha létre nem jövő és számunkra meglehetősen különösnek tűnő fajok listája is.

A homokcápától a fajtervezésig

A vízi élethez tökéletesen alkalmazkodott békamajom (Natopithecus ranapes) és a vízi hangyász (Myrmevenarius amphibius), vagy hogy a másik végletet említsük, a sivatagban élő homokcápa (Psammonarus spp.), a fölösleges hőt a farkán keresztül szétsugárzó ernyős güzü (Platycaudatus structor). Ezek az állatok paradox módon leginkább azért furcsák, mert nem léteznek, noha amennyiben kissé másként alakult volna az élővilág fejlődése, akár létre is jöhettek volna.

A hangsúly itt természetesen a lehetőségen, nem pedig a megvalósuláson van, hiszen attól, hogy egy adott faj kialakulhat, még semmi sem garantálja, hogy ki is fog alakulni. Még akkor sem, ha a fennálló helyzetben ez a faj alkalmazkodna a legjobban a körülményekhez. Az evolúció, miként számtalanszor elmondták már róla, vak, és a legcsekélyebb előrelátás is hiányzik belőle.[2]

Eddig a pontig jutva viszont bátran kijelenthetjük, hogy akkor majd megcsináljuk mi. Ha lehetséges, hogy valamelyik, ma élő állatból ötvenmillió év múlva kialakuljon a sivatagok homokjában vadászó homokcápa,[3] akkor végesen sok, megfelelően megválasztott genetikai módosításból álló lépéssel mi eljuthatunk hozzá. A dolognak azon az elvi szinten, ahol most felvetjük, nincsen is semmi akadálya, és legfeljebb azt érdemes megkérdeznünk, hogy valóban ezt akarjuk-e. Valóban úgy gondoljuk-e, hogy a homokcápa rekonstrukciója a lehető legjobb megoldás.

És ez azért lehet kérdés, mert az evolúció nyilvánvalóan nem azt a megoldást fogja választani a homokcápa esetében sem, ami a legjobban, hanem azt, ami először működik, tehát amennyiben Dixon a tökéletes élethűségre törekszik, az ő teremtménye sem lehet hibátlan.[4]

Vagyis úgy tűnik, hogy ha nem „evolúciós”, hanem „mérnöki logikával” dolgoznánk, akkor sokkal jobb konstrukciókat tudnánk létrehozni. De nem is kell ilyen messzire menni a példákért. Az emberen nagyon egyszerűen nagyon sokat lehetne javítani, és ez nem is meglepő, ugyanis „Az emberi test anatómiai jegyei – írja az evolúcióbiológus George C. Williams – zömmel nem a mai követelményekhez alkalmazkodnak, hanem a gerincesek fejlődésében bekövetkezett változásokat tükrözik.” Vagyis nem azért van például két pár végtagunk, mert ez ilyen vagy olyan okból kifolyólag előnyös lenne, hanem mert történetileg így alakult. Tehát hiába volna előnyösebb nem két, hanem három vagy több szemmel rendelkeznünk, ez egyszerűen nem fejlődhetett ki. „Ha Newtonnak hat szeme lett volna, akkor talán félreugrott volna az alma elől, és a nehézkedés törvényei helyett talán a lebegésével ajándékozott volna meg minket!” – gúnyolódik Williams testfelépítésünk esetlegességein; és erre tulajdonképpen minden oka meg is van. Hiszen példának okáért nem nehéz belátni, hogy mennyivel pontosabban meg tudnánk határozni egy hangforrás helyét, ha kettő helyett három fülünk lenne; azzal kapcsolatban pedig majd' mindenkinek vannak tapasztalatai, hogy a szájunkban található fogak mennyire nem felelnek meg mai céljainknak, és milyen hamar tönkremennek. Hogy a fájdalmas szülést már ne is említsük, és hogy arról se beszéljünk, hogy a lég- és a nyelőcső bízvást sajátosnak nevezhető kombinációja következtében évente néhány ezer ember megfullad, miután félrenyelt.[5]

Vagyis igazán nem nehéz kiküszöbölendő hibákat találni már a jelenlegi körülmények között sem. Amennyiben pedig azon kezdünk tűnődni, hogy mi lenne, ha az ember benépesítené a tengerek mélyét meg a világűrt is, akkor további problémákkal kell szembenéznünk. Ha valaki éveket akar eltölteni a teljes súlytalanság állapotában, annak a tudományos kaland mellett a csontritkulásra is fel kell készülnie. Illetve arra, hogy tegyen ellene valamit. Választhatja azt a megoldást, hogy mondjuk futószőnyeget használ vagy az űrkabint megforgatva „mesterséges gravitációt” hoz létre – és elképzelhetőek teljesen más megoldások is. A korábban már említett paleontológus, Dougal Dixon az Ember az ember után című 1990-es könyvében azt próbálja meg felvázolni, hogy egy ilyen szituációban a gének korlátlan manipulációja milyen lehetőségeket adna az ember kezébe.

A gondolatmenete nyilvánvaló. Bár az emberrel kapcsolatban azt szokás kiemelni, hogy ahelyett, hogy a környezetéhez alkalmazkodna, mesterségesen megteremti magának a számára leginkább megfelelő környezetet, azért egyáltalán nem biztos, hogy mindig ez a legkifizetődőbb megoldás. Bizonyos helyzetekben talán mégis egyszerűbb az embert alakítani a környezetéhez, és nem pedig fordítva. Mint a világűr esetében is. „A vacuumorph a génmérnökség végső diadala” – mondja Dixon egy olyan teremtményről, ami alkalmas volna arra, hogy a teljes súlytalanság körülményei között éljen, és végezze a munkáját. A Homo caelestist szerves páncél védi a légüres tértől meg az elemi részecskék záporától; mivel a világűrben nem terjed a hang, azért érintés útján, speciális bajuszszőrökkel kommunikál, és kívülről nézve nincsen benne semmi emberi. De tulajdonképpen nem is ezért említettem ezt a „csillagembert”: nem a szellemes technikai megoldások miatt, hanem azért, mert miközben Dixon szemmel látható élvezettel merül el a részletekben, mintha az egyik leglényegesebb dologról elfelejtkezett volna: arról, hogy magának a génmanipulációnak is, de különösen az ember átalakításának nagyon is komoly érzelmi és etikai vonatkozásai vannak. A kérdés végső soron az, hogy meddig mehetünk el ezen a téren, illetve hogy hozzáfoghatunk-e egyáltalán.

Egy szép, új világ bárányai

A klónozás – elvileg – roppant egyszerű dolog: egy, a teljes génkészletet tartalmazó testi sejtből nevelik fel ilyen vagy olyan módszerekkel az eredetivel megegyező genetikai másolatot. A biológiai sokszorosítás ötlete már Aldous Huxley Szép, új világában is megtalálható, ahol a megtermékenyített petesejtet különböző sugárzásoknak, alkoholos fürdőknek és egyebeknek teszik ki, hogy osztódásnak induljon, és ideális esetben nem kevesebb mint kilencvenhat, teljesen egyforma, egypetéjű (azaz azonos génkészlettel rendelkező) iker jöhet létre belőle.[6] „Kilencvenhat teljesen azonos iker dolgozik kilencvenhat ugyanolyan gépen… – mondja a regényben a Belső-londoni Keltető és Kondicionáló Intézet igazgatója lelkesen. Ha… [a módszernek] nem lennének korlátai, az egész problémát meg tudnánk oldani.” Mármint az emberiség minden gondját. Amihez már csak az kell, hogy a genetikailag azonos ikreket a lehető legazonosabb körülmények között neveljék fel. Enélkül ugyanis, mint Huxley is felismerte, mit sem ér az egész.

A „szép, új világ” persze nem az a hely, ahol szívesen élnének az emberek, és ha az ott feltűnő „ikersokszorosítási” eljárás visszatetszést kelt, akkor még inkább azt kelthet sokakban a Huxley igazgatójának szavaival élve „végső megoldás”-nak tekinthető klónozás is. Ez esetben – ismét csak elvileg – tetszőlegesen nagy számú, egymással genetikailag megegyező teremtményt lehet létrehozni. Ami lehet, hogy elsőre riasztóan hangzik, nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy bár mindmáig vitatott, hogy milyen arányban befolyásolják az embert az öröklött tulajdonságok (jelen esetben a gének), illetve, hogy milyen szerepe van a személyiség kialakulásában a környezetnek és a tanulásnak, az azért kétségtelen, hogy bár két egypetéjű ikernek teljesen azonos a génkészlete, soha és senkinek nem jutna eszébe egymással teljesen azonosnak is tekinteni őket – mint ahogy az ember klónozásával kapcsolatban például éppen erről szoktak beszélni. Vagyis arról, hogy a klón mintha azonos volna az eredeti, a genetikai mintával szolgáló emberrel.

Úgyhogy most végezzünk el egy egyszerű gondolatkísérletet. Állítsunk egymás mellé egy ikerpárt (egypetéjű ikreket természetesen), valamint két, azonos életkorú és ugyanabból az egyedből származó klónt. Amennyiben nem tudjuk előre, hogy melyik páros jött létre „természetes”, és melyik „mesterséges” úton, úgy nem is fogjuk tudni eldönteni. És ezen a ponton mintha legalábbis kérdésessé válna, hogy valóban olyan nagy jelentőséget kell-e tulajdonítanunk ennek az egész kérdéskörnek.[7]

Amire nyilvánvalóan az a válasz, hogy nem: a genetikai kód azonosságát végzetes hiba volna a személyiségek azonosságával összekeverni. Ám a helyzet ettől még mindig nem válik olyan egyszerűvé, hogy egy vállrándítással elintézhetnénk az egész problémakört. A klónozás ugyanis lehetőséget teremthet arra is, hogy valaki (egy nagyon híres, nagyon gazdag vagy nagyon megszállott ember) számtalan másolatot készítsen magáról.[8]

A kérdés minden korábbinál élesebben vetődött fel 1997 elején, amikor Ian Wilmutnak 276 sikertelen kísérlet után, 277-edszerre végre sikerült egy bárányt klónoznia. A báránytól ugyanis már egyetlen lépés csak az emberig. Vagy inkább ugrás. Méghozzá nem is kicsi. De hát az állatkísérletekkel is éppen ez a helyzet: ami gyógyászati célokból a legtöbb ember szerint megengedhető egy fehér egéren vagy patkányon, azt alkalmasint tilalmas az emberen is kipróbálni. „Erkölcsi szempontból egyáltalán nem mindegy – mondja a biológus Steve Greeg –, hogy bárányt klónozunk-e, vagy embert. A kérdés az, hogy játszhat-e az ember Istent?… Kérdés, hogy csak azért, mert képesek vagyunk megtenni valamit, meg is kell-e tennünk.” Maga Wilmut, minden idők leghíresebb bárányának, Dollynak a klónozója pedig az American Association for the Advancement of Science előtt tartott beszédében kijelentette, hogy „Nem hinném, hogy bármely, általam ismert embriológus érdeklődne az ember klónozása iránt… Osztom azt a… meggyőződést, hogy ezt a technikát nem volna szabad visszaélésre felhasználni… [soha] nem volna szabad elkészíteni egy élő ember másolatát.”

És hogy még egy, az emberi klónozással szembehelyezkedő nézetet említsünk: a Vatikán szerint az ember klónozása „az Isten mindenhatóságának tragikus paródiája” lenne, hiszen „egy asszony saját anyja ikerhúga lehetne, nem volna biológiai apja, és a nagyapja leánya volna”. Szó, ami szó, valóban groteszkül hangzó lehetőség. A vatikáni sajtóközlemény pedig már csak azért is figyelemre méltó, mert tökéletesen mutatja, hogy egyfelől milyen nagy mértékben tekintjük természettől adottnak és kikerülhetetlennek, sőt tulajdonképpen örökkévalónak azokat a biológiai törvényeket (például az apa + anya = gyermek képletet), melyek az evolúció során alakultak ki. Másfelől pedig azt is, hogy ennek milyen nagy kulturális jelentőséget tulajdonítunk. És bár igaz, hogy ami például a két nem, a hím és a nőstény meglétét és az ivaros szaporodást illeti, ismertek az ennek az előnyösségét bizonyító számítások, emellett viszont azt is tudjuk, hogy egyáltalán nem minden földi faj követi ezt a modellt. Végső soron akár odáig is el lehet menni, hogy feltegyük a kérdést: mik a lehetséges határok, és legfőképpen pedig: az embernek meddig kell ragaszkodnia (amúgy sok esetben nagyon is véletlenszerűen kialakult) biológiai örökségéhez.[9] És hogy fog történni, ha nem ezt teszi. Ezek azért tűnnek roppant aktuális kérdésnek, mert – ismét csak legalábbis elvileg – az emberiségnek immár mintha módjában állna elszakadni ettől.

Génmanipuláció?

Jonathan Slack, a Bath University biológiaprofesszora még egy lépéssel tovább ment a klónozásnál, amikor genetikai manipulációkkal[10] fejetlen békaembriókat állított elő. Ezt természetesen bármilyen génkészleten meg lehet ismételni, akár az emberén is. „Ahelyett, hogy egy teljes embriót nevelnénk fel, azt genetikailag át lehet úgy programozni, hogy a teljes test azon részei [az agy és az idegrendszer] ne fejlődjenek ki, melyekre nincsen szükségünk”, nyilatkozta a professzor. Az így létrejövő teremtmény persze biztosan nem lesz embernek tekinthető, és az is biztos, hogy hátborzongató perspektívákat nyit a szervkereskedelemben.

Ám akármilyen szélsőségesnek tűnjön is ez a példa, a génmanipuláció határai még csak nem is itt húzódnak. Feltételezvén, hogy valóban képesek vagyunk megfelelően bánni a DNS-sel, lényegében túlléphetünk az evolúció által megvalósított megoldásokon, és az eddig létező fajok mellett bármilyen fajt megteremthetünk, amely egyáltalán lehetséges, vagyis létezése nem mond ellent a természet törvényeinek.

Eközben persze ismét végigjárhatjuk azt a gondolatmenetet, amit a homokcápa esetében, és végül arra a következtetésre juthatunk, hogy miután ezek a teremtmények véges számú lépésben, egyszerű genetikai módosítással létrehozhatók volnának a már meglévő fajokból is, tulajdonképpen az „igaziakkal” egyenrangúak és adott esetben azoktól megkülönböztethetetlenek volnának. Sőt, van itt még valami. Méghozzá az, hogy a genetikai lehetőségeknek ebből a borges-i világkönyvtárából mindig a céljainknak leginkább megfelelőt választhatjuk. A gyorsabban futó, a jobb szaglású vagy éppen a több tejet adó és jobb húsú változatokat (hogy hirtelenjében néhány olyan szempontot említsünk, ami a fajnemesítőket is befolyásolni szokta).

Megint más kérdés persze, hogy éppen a génmanipuláció ténye miatt a legtöbb ember eredendően fenntartással figyelné a dolgokat. A legtöbben ugyanis úgy érzik, hogy miközben a fajnemesítés az állattenyésztésben nagyon is rendjén való dolog (hiszen ki akarna sovány sertésekkel bajlódni), addig az, ha a génkészlet módosításával próbálunk eredményt elérni, legalábbis gyanakvásra adhat okot. Pedig a genetikai manipuláció és a tenyésztés szelekciója között azért szép számmal akadnak hasonlóságok. A genetikai manipuláció ugyanis „célzott evolúciónak” is tekinthető, akárcsak az állattenyésztés, és első közelítésben mindössze annyiban tér el a tenyésztők által nemzedékről nemzedékre, hosszú időn át folytatott mesterséges kiválasztástól, hogy míg a génmérnökök közvetlenül az „okkal”, a különböző tulajdonságokat, testfelépítést stb. meghatározó génkészlettel foglalkoznak, addig az előbbieknek nem kell, hogy akár a leghalványabb fogalmuk legyen az öröklődés mögött álló mechanizmusokról. Elég, ha mindig azokat az állatokat tenyésztik tovább, amik a legközelebb állnak elképzeléseikhez. Ha olyan kutyát akarnak, ami könnyedén belefér a rókalyukba, akkor mindig a legalacsonyabb testfelépítésű, leghosszabb gerincű kutyát fogják választani, és egy idő múlva majd megjelenik mondjuk a tacskó.

A génmérnöknek nincsen szüksége számtalan, egymást követő nemzedékre, cserébe viszont szembe kell néznie a pleiotrópiával, vagyis azzal a ténnyel, hogy egyetlen gén is több, sőt olykor nagy számú jellegre gyakorolhat hatást. Vagyis az ember soha nem lehet benne biztos, hogy valóban azt (és csak azt) a változást kapja eredményül, mint amit akart. Másfelől persze a hagyományos módszereknek is megvannak a maguk hátulütői: a tacskónak túlságosan hosszú gerince miatt mindenféle mozgásszervi problémái lesznek; a mopszli meg a pekingi palotapincsi pedig túlságosan rövid orra miatt állandóan légzési problémákkal küszködik. De lehetne folytatni a sort azokkal a sertésekkel, amelyek már a saját súlyukat sem bírják el, az ember közreműködése nélkül gyümölcsöt hozni képtelen növényekkel stb. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy miközben a mesterséges szelekció egyfajta tulajdonságra vagy fizikai jegyre koncentrál, semmi garancia nincsen rá, hogy képesek leszünk előre látni a szándékolt változtatások összes, egyáltalán nem szándékolt, ám nagyon is valódi következményeit.

A lehetőségek határai és az eugenika

A génmanipuláció persze csak az egyik lehetséges eszköz, amennyiben az embert, illetve az ember lehetséges megváltoztatását állítjuk a középpontba. A jövőben sor kerülhet például az eredetinél jobb protézisek beültetésére (a fogak esetében ez talán nem is volna olyan nagy feladat), és egyszer majd akár az a furcsa helyzet is előállhat, hogy a művégtagok jobbak lesznek az eredetinél, és aki egy balesetben elvesztette a lábát, az gyorsabban tud futni az egészségesnél. Legalábbis elvi akadálya nincsen annak, hogy ez így történjék, és a dolog minden bizonnyal komoly etikai kérdéseket vetne fel. Ám a protézisek jövőjével mégsem szoktak annyit foglalkozni, mint a genetikailag manipulált emberre váró sorssal; méghozzá azért nem, mert a genetikai manipuláció egyben azt is jelenti, hogy a változásokat beépítjük az adott ember (vagy éppen az egész emberiség) génkészletébe.

Mint ahogy, leginkább szándéktalanul bár, de ma is ezt tesszük, amikor például életben tartunk olyan betegségekben szenvedőket, akik korábban nem jutottak volna el a nemzőképes korig, és így nem lett volna alkalmuk továbbadni beteg (vagy betegségre hajlamosító) génjeiket. Ebben az értelemben máris beavatkozunk a „dolgok természetes menetébe”,[11] és ehhez képest az a lehetőség, hogy ezúttal tudatosan próbáljunk meg változtatni, elsőre nem biztos, hogy rosszabb megoldásnak látszik a korábbinál. De azért azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy miközben a génmérnökséggel való játszadozásnak ugyanúgy megvannak a maga veszélyei, mint bármilyen más emberi tevékenységnek, és ez azért tűnhet kimondottan fenyegetőnek, mert az átalakítás mind szándékait, mind hatásait tekintve, közvetlenül az emberre irányul. A lehetséges következmények már csak azért is beláthatatlanok, mert elképzelni is nehéz, hogy milyen kulturális hatásai volnának egy radikális átalakításnak. „Testiségünk abban az alakjában és azzal a funkciójával, amelyet a természet adott nekünk – mondja Stanislaw Lem az evolúcióról összeállított gúnyiratában – kitölti egész kultúránkat és művészetünket… Ez a testiség formálta ki az összes történeti esztétikai rendszerek kánonjait”, és a pesszimisták szerint ennek a „testiségnek” a radikális megváltoztatása oda vezethet, hogy elveszítjük a kapcsolatot az eddigi kultúrával.

És a test genetikai átalakítása még csak nem is a legtávolabbi pont, ameddig elmerészkedhetünk. Egy igazán radikális program szerint abban a pillanatban, hogy kezünkben lesznek a megfelelő eszközök (amiről egyelőre szerencsére szó sincsen), sokadszor is elvileg dönthetünk úgy, hogy az evolúció által kifejlesztett modell helyett az összes lehetséges megoldás borges-i világkönyvtárából egy másikat választunk ki. Ami persze felérne egy kulturális öngyilkossággal – nem kell hosszan magyarázni, hogy miért.

A genetika lehetőségeit boncolgató biológiai szakíró, Colin Tudge A mérnök a kertben című könyvében azt állítja, hogy bárha a pleiotrópia problémája vitathatatlanul létezik, azért „Nem hiszem, hogy az állatok génmérnökség segítségével történő megváltoztatása radikálisan új… etikai problémákat vet fel.” Ha egy pillanatra visszakanyarodunk a genetikai manipuláció és a fajnemesítés párhuzamba állításához, akkor látni fogjuk, hogy az ember esetében ugyanez a helyzet. Aki ugyanis biológiailag át akarná alakítani a fajt, annak semmi szüksége nincsen a DNS közvetlen megváltoztatására: megtehetné az állattenyésztők által alkalmazott módszerek segítségével is, miként a rossz emlékű eugenika esetében ez is történt volna. Amennyiben mindenképpen válaszolni akarunk a „végső kérdésre”, vagyis arra, hogy jogunk van-e a génmanipulációt felhasználva átalakítani az embert, akkor a jelek szerint most végre valamiféle fogódzót kaptunk. Mivel ugyanis a végeredményt tekintve teljesen mindegy, hogy a két módszer melyikét alkalmazzuk (és persze a két módszer végeredménye sem lesz megkülönböztethető egymástól), ezért semmi okunk nincsen rá, hogy míg az egyik esetben nem engedjük meg, addig a másik esetben helyeseljük az ember megváltoztatását.

Galton annak idején az eugenikát a faj fizikai és szellemi színvonalának emelésére szánta – és ugyan mi más lehetne ma a deklarált célja az ember génkészletébe való belenyúlásnak? Lem az ezen írás mottójául választott idézetben azt mondja, hogy egyszer majd esetleg teljesen máshogyan fogunk hozzáállni ehhez a problémához. Lehet, hogy egyszer majd valóban így lesz (és lehet, hogy nem); az viszont kétségbevonhatatlan, hogy az ember átalakításával kapcsolatos meggyőződéseink mindennek nevezhetők, csak abszolútnak és örökkévalónak nem, vagyis ennek megfelelően elképzelhetők volnának olyan társadalmak is, ahol például az eugenika elfogadott dolog. Nálunk azonban nem az, és amíg ez a helyzet meg nem változik, addig legfeljebb csak a mostanihoz hasonló eszmefuttatások keretében tűnődhetünk azon, hogy mi lenne, ha nekilátnánk egy biológiailag tökéletesebb ember kifejlesztésének. Aminek én személy szerint csak örülni tudok.

Jegyzetek

[1] „Az ötvenmillió évvel későbbi Földre még ráismerne az ember; az éghajlat és a növényzet még nagyjából hasonló az egykorihoz, csak a földrajzi helyzet változott. A lemeztektonika, a földrészeket mozgató mechanizmus egybeterelte Eurázsiát, Észak-Amerikát, Afrikát és Ausztráliát, míg Dél-Amerika ismét szigetté vált” – írja Dixon a bevezetésben.

[2] És persze nagyon is kockázatos így beszélni róla, mert ez akár azt is eredményezheti, hogy teleologikus, célt követő erőként gondolunk rá. És ha már itt tartunk, nem árt egy szót szólni arról is, hogy bár Darwin még a fejlődés (egyik) legfőbb hajtóerejének tekintette azokat a mutációkat, melyek létét (nem lévén még genetika) legalábbis nehéz volt értelmezni, ma inkább úgy szokás gondolni, hogy a természetes szelekció legfőbb haszna, hogy kigyomlálja a kedvezőtlen mutációkat. És ez igencsak jelentős szemléleti különbség.

[3] „Testük hurka alakú, vaskos fejjel és erős, lapátszerű lábakkal. Ritkán ásnak mélyre, inkább a homok felső rétegein haladnak, szinte úsznak. Behatolnak a rágcsálók üregeibe, melyeket az orrukon lévő kis érzékelő gödröcskék segítségével derítenek fel. Majdnem teljesen szőrtelenek, s a meleg elleni védekezésül többnyire a homokba merülnek. Amikor pihennek, közvetlenül a felszín alatt fekszenek, csak szemüket és orrlyukukat dugják ki.”

[4] Elvileg persze nem zárhatjuk ki, hogy egy, az adott evolúciós fülkét elfoglaló teremtmény nem csupán az összes rivális közül a legjobban, de tökéletesen alkalmazkodik a körülményekhez, ennek azonban gyakorlatilag nincsen valószínűsége. Már csak azért sem, mert egy faj sikerességének végső soron egyetlen mérőszáma van: az elterjedtség, és ebből a szempontból viszont teljesen érdektelen, hogy például az ember is, miként mindjárt látni fogjuk, tele van konstrukciós hibákkal. Egy „tökéletes emberfaj” asszonyainak nem jelentene olyan nagy szenvedést a szülés, mint nálunk.

[5] Ugyanilyen evolúciós véletlen az is, hogy a szaporítószervek ilyen közel kerültek a salakanyag kiválasztására szolgáló szervekhez.

[6] Ami persze nem klónozás, „csak” nagyszámú, egypetéjű iker előállítása. Huxleynál egyaránt szükség van pete- és ivarsejtre, a klónozásnál a genetikai állomány egy testi sejtből származik.

[7] Más kérdés persze, hogy egyes vélekedések szerint elképzelhető, hogy a klón biológiai órájába születésekor bele van írva, hogy hány éves az „eredeti” ember, és ennek megfelelően sokkal rövidebb lesz az élete. Most azonban az elvi lehetőségekkel játszadozunk, úgyhogy tételezzük fel, hogy így van, és tételezzük fel azt is, hogy a biológusok megtalálják a „sejtóra” visszaállításának módját. Egy másik „technológiai” aggály: túl sok azonos genetikai programmal bíró egyed létrehozása hosszútávon genetikai degenerálódáshoz vezet.

[8] Ira Levin: A brazil fiúk című fantasztikus regényében például Hitlerről készítenek rajongói klónokat, hogy évtizedekkel a halála után, megfelelő körülmények között felneveljék őket.

[9] Érdemes volna elgondolkodni rajta, hogy mennyire másként alakulna a szexualitáshoz való viszonyunk, ha egy, fentebb már említett véletlennek köszönhetően nem került volna olyan közel egymáshoz a kiválasztás és a szaporítószervek.

[10] Vagyis azzal, hogy „kikapcsolt” bizonyos részeket a DNS-ben.

[11] Nem mintha értelme lenne egy ilyen fogalomról szigorú értelemben véve beszélni. Az, hogy mi számít a „dolgok természetes menetének”, kultúrafüggő, és így nincsen is rá egyetlen, abszolút válasz.

• Kultúra