Skip to main content

Kozmofunkcionalizmus

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Alvar Aalto világa. Életmű-kiállítás a Budapest Galériában


„Az építészet… a XX. század második negyedében teljesen szakított a társművészetekkel, kimaradt, kiközösítette magát a képzőművészetek sorából. A Bauhaus, az új építészet forradalminak hitt szembefordulása az egész építészeti múlttal, minden hagyomány s az építészettel összeforrt társművészetek elvetése, az építészet művészeteket összefoglaló rendező és ideológiaközvetítő, társadalomkifejező szerepének megszüntetése a mindennapi használat eszközeinek színvonalára süllyesztette az építészetet, arra a színvonalra, amit egy repülőgép vagy egy autó praktikus és tökéletes megformálása jelent. Az imperializmus világában az építészet értelmezésének ez a módja a húszas években történt indulás s a kezdeti burzsoá ellenállás után éppen napjainkban válik általánossá, az imperialista behatolás, a kozmopolitizmus eszközévé” – dörögte Az épülő kommunizmus képzőművészete című alapvetésében 1953-ban az amúgy valaha építéssel is bíbelődő Major Máté, hogy aztán belecsapjon az aktuális és küzdelmesen humanista szovjet palota- és metróépítészet himnizálásába. Szavai ütöttek jobbra, hátra, s ami a legkínosabb, előre is, jócskán előre az időben: egészen máig, s a csapás ereje még mindig fáj. Ha nem így lenne, akkor nem éreznénk, hogy a Bauhaust s az azt követő funkcionalista építészetet mechanikus ideológiák és zavaros eszmemorzsák igyekeztek és igyekszenek most is betaknyolni és kiközösíteni, ahelyett hogy értelmes és értelmezhető kritikát mondtak volna. (Az is elég mulatságos, hogy a Bauhaust és a funkcionalizmust ab ovo, de lényegéből fakadóan, így „szervesen” elutasító posztmodern elleni undor is eltompul – egyebek mellett – a nemzetien antiburzsoá, újkollektivista templomépítők fejében, ha a kozmopolitizmust lehet valami módon gyalázni.)

Mindegy. Mert miközben Major süvöltözött, a funkcionalista építészek a világ józanabb országaiban szép és használható házakat emeltek, melyek univerzális szellemet, nem pedig agyavert mentális eklektikát sugalltak, egyetemes kontextusban kerestek személyes helyeket és megfeleléseket, nem pedig a gondolkodás zavarait igyekeztek közössé tenni. S ennek azért megvannak a máig érvényes példái. Ahogy persze a kollektivista víziónak is.

Szóval, miközben dúlt és dúl az ideológiai világvége az építészeti kritikában, az építészettörténetben is, a tények tények maradnak. A század egyik legjelentősebb építésze, a finn Alvar Aalto (1898–1976) saját „kozmopolitizmusával” és funkcionalizmusával hozzájárult – s nagyon is jelentős módon – ugyanezen fogalmak okszerű értelmezéséhez. Épületei és bútorai Finnországtól az Egyesült Államokig kiváló példát adnak a speciális és mindig egyedi helyszín, valamint a folytonosan változó és gyakran egymásnak ellentmondó, különböző funkciók kihívására adható válaszra. Szívesen használt anyagai és színei – a tégla, a fa, a réz és a vörös, barna, fehér – mind az egyediség, a nem hivalkodó megkülönböztethetőség értékét sugallják, ahogy formarendje is túllép a szárazán racionális tucatfunkcionalizmus szikárságán. Ívelt, máskor átlós falsíkjai a befoglaló környezetbe harmonikusan kapcsolódnak vagy éppen szellemesen ellenpontozzák a természet „tényeit”, így a táj szinte sérülésmentesen öleli magába Aalto házait.

„A természet a szabadság jelképe – mondta 1949-ben. – Néha egyenesen a természet az, ami megteremti és fenntartja a szabadság fogalmát. Azáltal, hogy műszaki terveink összességének biztos természeti alapot adunk, lehetőséget teremtünk arra, hogy újból olyan irányba tereljük a fejlődést, amely irányban a mindennapos munkánk és az így létrehozott formák összessége révén a szabadság nemhogy csökken majd, de egyre nő.”

(Megnyíló április 21-én 17 órakor a Budapest Kiállítóteremben, V., Szabadsajtó út 5. A kiállítás május 15-ig látható.)










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon