„Az építészet… a XX. század második negyedében teljesen szakított a társművészetekkel, kimaradt, kiközösítette magát a képzőművészetek sorából. A Bauhaus, az új építészet forradalminak hitt szembefordulása az egész építészeti múlttal, minden hagyomány s az építészettel összeforrt társművészetek elvetése, az építészet művészeteket összefoglaló rendező és ideológiaközvetítő, társadalomkifejező szerepének megszüntetése a mindennapi használat eszközeinek színvonalára süllyesztette az építészetet, arra a színvonalra, amit egy repülőgép vagy egy autó praktikus és tökéletes megformálása jelent. Az imperializmus világában az építészet értelmezésének ez a módja a húszas években történt indulás s a kezdeti burzsoá ellenállás után éppen napjainkban válik általánossá, az imperialista behatolás, a kozmopolitizmus eszközévé” – dörögte Az épülő kommunizmus képzőművészete című alapvetésében 1953-ban az amúgy valaha építéssel is bíbelődő Major Máté, hogy aztán belecsapjon az aktuális és küzdelmesen humanista szovjet palota- és metróépítészet himnizálásába. Szavai ütöttek jobbra, hátra, s ami a legkínosabb, előre is, jócskán előre az időben: egészen máig, s a csapás ereje még mindig fáj. Ha nem így lenne, akkor nem éreznénk, hogy a Bauhaust s az azt követő funkcionalista építészetet mechanikus ideológiák és zavaros eszmemorzsák igyekeztek és igyekszenek most is betaknyolni és kiközösíteni, ahelyett hogy értelmes és értelmezhető kritikát mondtak volna. (Az is elég mulatságos, hogy a Bauhaust és a funkcionalizmust ab ovo, de lényegéből fakadóan, így „szervesen” elutasító posztmodern elleni undor is eltompul – egyebek mellett – a nemzetien antiburzsoá, újkollektivista templomépítők fejében, ha a kozmopolitizmust lehet valami módon gyalázni.)
Mindegy. Mert miközben Major süvöltözött, a funkcionalista építészek a világ józanabb országaiban szép és használható házakat emeltek, melyek univerzális szellemet, nem pedig agyavert mentális eklektikát sugalltak, egyetemes kontextusban kerestek személyes helyeket és megfeleléseket, nem pedig a gondolkodás zavarait igyekeztek közössé tenni. S ennek azért megvannak a máig érvényes példái. Ahogy persze a kollektivista víziónak is.
Szóval, miközben dúlt és dúl az ideológiai világvége az építészeti kritikában, az építészettörténetben is, a tények tények maradnak. A század egyik legjelentősebb építésze, a finn Alvar Aalto (1898–1976) saját „kozmopolitizmusával” és funkcionalizmusával hozzájárult – s nagyon is jelentős módon – ugyanezen fogalmak okszerű értelmezéséhez. Épületei és bútorai Finnországtól az Egyesült Államokig kiváló példát adnak a speciális és mindig egyedi helyszín, valamint a folytonosan változó és gyakran egymásnak ellentmondó, különböző funkciók kihívására adható válaszra. Szívesen használt anyagai és színei – a tégla, a fa, a réz és a vörös, barna, fehér – mind az egyediség, a nem hivalkodó megkülönböztethetőség értékét sugallják, ahogy formarendje is túllép a szárazán racionális tucatfunkcionalizmus szikárságán. Ívelt, máskor átlós falsíkjai a befoglaló környezetbe harmonikusan kapcsolódnak vagy éppen szellemesen ellenpontozzák a természet „tényeit”, így a táj szinte sérülésmentesen öleli magába Aalto házait.
„A természet a szabadság jelképe – mondta 1949-ben. – Néha egyenesen a természet az, ami megteremti és fenntartja a szabadság fogalmát. Azáltal, hogy műszaki terveink összességének biztos természeti alapot adunk, lehetőséget teremtünk arra, hogy újból olyan irányba tereljük a fejlődést, amely irányban a mindennapos munkánk és az így létrehozott formák összessége révén a szabadság nemhogy csökken majd, de egyre nő.”
(Megnyíló április 21-én 17 órakor a Budapest Kiállítóteremben, V., Szabadsajtó út 5. A kiállítás május 15-ig látható.)
- Kultúra [6]