Neményi Mária

Nyomtatóbarát változat

1997 tavaszán empirikus kutatást folytattunk a fiatal terhes vagy kisgyermekes cigány nők és az ellátásukra szakosodott egészségügyi intézmények képviselőinek kapcsolatáról. Az érdekelt bennünket, hogy az ezen a területen működő egészségügy, amely a lakosság érintett részével minden esetben személyesen kapcsolatba kerül, miért nem tud nagyobb hatékonysággal beavatkozni azokba a nem kívánatos jelenségekbe, amelyek felelőssé tehetők a roma lakosság általános rossz egészségi állapotáért, miért nem tudott nagyobb változásokat elérni az elmúlt évtizedekben, milyen akadályokba ütközik az ellátás sikere.

Kiinduló hipotézisként azt feltételezzük, hogy a sikertelenség mögött a roma nők és az egészségügy szereplői közti kapcsolat zavarai állnak. A zavarok egyfajta „hatóság-kliens” viszonylatban jelentkeznek, ezért az univerzális ellátás, amely feltételezi az egyenrangúságot, és amelynek az lenne a feladata, hogy elősegítse a cigányok integrálódását a magyar társadalom egészébe, ehelyett inkább azok szegregációját és marginalizációját erősíti.

Miután két fél kapcsolatát kívántuk elemezni, természetesnek tartottuk, hogy mind a két oldalon tájékozódjunk. Az egészségügy szereplői közül azokat kívántuk megszólaltatni, akik a terhes és kisgyermekes anyák és gyermekeik ellátását, gondozását, gyógyítását napi munkájukként végzik, tehát olyan védőnőket, családi orvosokat, szülészeket-nőgyógyászokat, illetve gyermekorvosokat interjúvoltunk meg, akik az általunk kiválasztott roma populációval személyes kapcsolatban állnak.

A másik oldalon azok a terhes vagy kisgyermekes roma nők álltak, akik éppen a fenti egészségügyi alkalmazottak ügyfelei. Bár erre sem a közvélekedés, sem a hivatalos vagy félhivatalos statisztikák, sőt még a kutatások egy része sincs tekintettel, a magyarországi cigány lakosság nem homogén, hanem esetenként különböző nyelveket beszélő, más-más hagyományokkal rendelkező, különböző mértékben integrálódott vagy asszimilálódott csoportokból áll. Mi a Magyarországon található három pregnánsan elkülönülő roma közösség mindegyikéből mintát akartunk választani. Ennek megfelelően tehát beszélgetőpartnereink beás, oláh cigány és magyar cigány (romungro) anyák, valamint budapesti, urbanizált körülmények között élő, és ebből következően vegyes etnikai háttérrel rendelkező anyák voltak.

Mindegyik etnikai csoport 20-20 tagjával készítettünk interjút. A kutatás empirikus anyaga összesen tehát 80 anya-interjúból, valamint 20 (helyszínenként 5-5) egészségügyi személlyel készült beszélgetés magnón rögzített, majd lejegyzett szövegéből áll. A beszélgetések mindkét fél esetében a terhesség(ek) lefolyásáról, a szülés körülményeiről, a kórházi tartózkodásról, az újszülött otthoni ellátásáról, gondozásáról, egészségi állapotáról, betegségeiről szóltak.

Sem az egészségügy szereplőiről, sem pedig a megszólaltatott anyákról nem állíthatjuk, hogy az adott téma megítélésében „objektívabbak”, „hitelesebbek” lennének, mint a másik fél. Bár a szokások, hitek, értékek és normák mögött mindkét fel esetében a mai magyarországi társadalom által megszabott és körülrajzolt keretek állnak, okunk van azt feltételezni, hogy a két fél mindezekből más-más mértekben és arányban merít, más-más arányban ötvözi az általánosan elfogadottat a saját szűkebb nyilvánosságának megfelelő tudáselemekkel. Éppen ezért arra számítottunk, hogy a két fél azonos témára vonatkozó megközelítései nem szükségképpen fogják fedni egymást. Miután pedig e két fél közül az egyik – a terhes vagy kisgyermekes anya – tanácsért, segítségért, ellátásért, gondozásért, gyógyításért fordul az egészségügy szereplőihez, akik viszont feladatukból következően beavatkoznak, tanácsot, útmutatást adnak, a kommunikáció kudarca éppen a tanácsadás hatékonyságának útjába állhat.

Cigány kliensek – az egészségügyben dolgozók szemszögéből

A beszélgetéseket indító kérdés a cigányok mortalitási és morbiditási adataira vonatkozott, amelyek különböző kutatások és becslések alapján a magyar lakosság egészéhez viszonyítottan rosszabbak.

Szinte nincs olyan válaszolónk, aki a fő okok egyikeként ne a rossz szociális körülményeket említené. A különbség az egyes megközelítések között annyi, hogy míg válaszolóink egy része a hátrányos szociális helyzetet nem tartja cigány specifikumnak, így az ebből adódó károsodásokat sem tekinti a roma etnikum sajátosságának, a többség a rossz szociális körülményeket az életvitel, az elsősorban cigányokra jellemző szokások károsító hatásával köti össze. Egyesek megemlítik, hogy ezeket a rossz szokásokat a romák részben éppen a magyar társadalomtól vették át (szeszfogyasztás, szénhidrátdús táplálkozás, dohányzás).

Jóllehet az egészségkárosító tényezők döntő többségét válaszolóink a hátrányos szociális helyzet számlájára írják, egyúttal magát a hátrányt szenvedőt is okolják miattuk. Az okok között többnyire olyan rossz szokásokat említenek, amelyek nem etnikai sajátosságok, hanem a társadalom egészében léteznek, csupán előfordulási arányuk magasabb a roma lakosság körében. A dohányzás szinte minden interjúban felmerült, mint súlyos egészségkárosító tényező. A dohányzást a terhes nők sem hagyják abba, és válaszolóink szerint ez is hozzájárul a kis súlyú újszülöttek magas arányához. A rosszul táplált, fejletlen és dohányzó kismamák terhességi kilátásai válaszolóink szerint még azzal is súlyosbodnak, hogy nem élnek megfelelő életmódot – ez pedig a tudatlansággal, igénytelenséggel függ szerintük össze.

„…ezek a kismamák többsége már eleve kissúlyúak, fejletlenek, alig érik el a negyvenvalahány kilót, fiatalok, az a másik, nagyon fiatalok, 18 évesek jönnek első terhesként, és tényleg nem érik el azt a testi fejlettséget, ami kellene egy kisbaba kihordásához, és utána is alig megy a súlyuk felfele a terhesség végéig, látszik, hogy nem táplálkozik jól, nem él megfelelően, nem úgy, mint egy kismamának kellene, de még ha nem kismama, akkor se, úgyhogy ez nem jó…”

Válaszolóink részben civilizációs problémának tekintik, részben pedig a cigányokra hagyományosan jellemző életvitelben keresik például a csecsemőhalandóság és a megbetegedések nagyobb gyakoriságának okát. Gyakran említik a korai, sokszori szülés, a családtervezés hiányát is; ezeket kifejezetten etnikai sajátosságnak tekintik, csakúgy, mint a korai szexuális életet, a terhességek nagy számát és az ehhez fűződő családi szokásokban, a férfi-nő viszonyban tapasztalható jellegzetességeket.

Mindezeken túl azonban már ezek között a globális magyarázatok között is találkozunk azzal a feltételezéssel, hogy a korai, halmozott és halmozódó hátrányok egy részéért magának az egészségügynek a hozzáállása is felelős. Lehet, hogy a többek által emlegetett rossz látogatási fegyelmet, a tanácsadás csekély hatékonyságát, a megváltoztathatatlannak tűnő rossz szokásokat és azt, hogy ezek az emberek szemlátomást képtelenek betartani az utasításokat, részben talán éppen az orvos-egészségügyi személy hozzáállása okozza.

Ismeretek a cigányokról

Némely válaszadónk megemlítette, hogy személyes érdeklődésének vagy több évtizedes tapasztalatának köszönhetően tud egyet-mást a cigányság történetéről. Némelyek szemében az archaikus cigány életforma még mindig romantikusnak tűnik. Volt, aki a hangsúlyt arra helyezte, hogy hiába volt a cigányok egy részének igyekezete, és hiába az évtizedek során változó „cigánypolitika” különböző rendelkezései, például a (válaszolónk szerint elhibázott) lakásprogram, a különböző közösségek más-más módon élték át ezeket a változásokat. Olyan interjúalanyunk is akadt, aki az elmúlt évtizedeket sikertörténetnek látja, és úgy véli, a cigányoknak – részben az állami politika, részben a saját igyekezetük jóvoltából – sikerült kitörniük az elszigeteltségből, és a legjobb úton vannak a társadalomba való beilleszkedés felé.

Az oláh cigányság az egyetlen csoport, amelyet néhányan név szerint is megemlítenek: olyan archaikus közösség tagjaiként írják le őket, amely máig őrzi szokásait, erkölcseit, és ez tartást, méltóságot ad nekik. Válaszolóink többsége a hagyományőrzést értéknek tekinti, a saját közösség által kialakított erkölcsöket, szokásokat még akkor is méltányolja, ha azok eltérnek a többségi társadalom értékeitől. A feltételezett hagyományos cigány életforma a szoros családi összetartásra épül. Ezek a hagyományok azonban már nem kötik elég erősen a közösségek tagjait, és ennek az interjúk tanúsága szerint részben maguk a cigányok az okai. Egyesek szerint régen a cigányvajda-rendszer gondoskodott a közösség rendjének fenntartásáról. Volt olyan interjúalanyunk is, aki a szoros családi összetartásnak, a tekintélytiszteletnek elsősorban az árnyoldalát érzékelte, a hagyományos roma családszerkezet szerinte a nők fokozott kiszolgáltatottságára épül.

De válaszadóink többsége nem történelmük és hagyományaik, erkölcseik vagy szokások alapján osztályozza a cigányság egyes csoportjait, hanem aszerint, hogy milyen mértékben illeszkedtek be a magyar társadalomba, milyen mértékben vették át a többségi szokásokat, vagy hogy hol helyezkednek el a magyar társadalom szociális-gazdasági szempontok alapján létrejövő hierarchiájában.

Végül egy sajátos, de többek által is megfogalmazott magyarázatot találtunk a cigányság jelenbeli rossz körülményeire, rossz élethelyzetére és diszkriminált társadalmi helyzetére. Ez a magyarázat sajátosan ötvözi a magyar társadalompolitika évtizedek óta felhalmozódott mulasztásait, felelősségét a cigányság saját maga iránti felelőtlenségével: „…olyan történelmi hagyományok és lehetőségek szaladtak már el a cigányság mellett, a kívülmaradásnak részben ők az okai. Olyan felkínált lehetőségeik is elmaradtak, amelyekre szüksége lett volna ennek a néprétegnek. Ez vonatkozik a rendszerváltás időszakára is, tehát a nagy deklarált cigányok egyenjogúsága és felemelése területén nem történetek meg azok a dolgok. Akkor is bérrabszolgák voltak, a társadalom legkizsákmányoltabb tagjai voltak. Viszont hagyományaiknál fogva nem is igényeltek ezeket a lehetőségeket. Elmentek a könnyebb ellenállás irányába…”

A cigányság mint „természeti nép”

Míg az előzőekben az egészségügy képviselőivel készült interjúk alapján a cigányságra vonatkozó ismeretek közül azokat összegeztük, amelyek válaszolóink értelmiségi szerepéből, valamint szakmai ismereteiből adódóan racionális, objektív, általánosítható megfogalmazásoknak tűntek, azaz annak a beszédmódnak feleltek meg, amelyet a huszadik századvégi nyugati civilizáció tagjai számára egy jelenség megértése-megértetése alkalmával előír, a következőkben az „ismeretek”, a „tudás” más típusaival is találkozni fogunk. A cigányok válaszolóink számára a Másik kategóriájába tartoznak. Eltérő bőrszínükkel, nyelvükkel, szokásaikkal, sajátos kulturális és erkölcsi kötöttségeikkel, a többségi társadalomtól láthatóan elkülönülő közösségeikkel a romák azt a Másikat jelenítik meg, aki őket az általuk már túlhaladott, archaikus múltra, a természeti eredetre, saját elfojtott ösztönös természetességükre emlékezteti. Ha feltételezzük, hogy valaha minden ember a természet része volt, csak a civilizáció fojtotta el az ösztönös viselkedésformákat, akkor – válaszolóink szerint – a cigányok félúton vannak ebben a civilizációs folyamatban. Márpedig a terhesség, a szülés folyamata és az újszülött táplálása az emberi (női) sors leginkább „természetinek” tekintett része.

Interjúalanyaink többsége arról számol be, hogy a roma fiatalok korán kezdik a szexuális életet, korán szülnek, többnyire nem házassági, hanem élettársi kapcsolatban élnek, de a hagyományőrző közösségekben a fiatalon kezdett kapcsolatok is tartósak. A hagyományos cigány családok körében még ma is előfordul a lányszöktetés, vagy az, hogy a szülők gyermekeik számára leendő házastársat már azok gyermekkorában kijelölik, és a gyermekeknek nincs joguk tiltakozni ez ellen.

A közösségek védőburkában elfogadott a korai szexuális élet, paradox módon azonban az interjúkból olykor leplezetlenül előbukkan az a feltételezés, hogy a korai nemi élet a cigányok „bujaságával” is összefügg. A fővárosi, a hagyományos közösségekből kiszakadt cigányokra interjúalanyaink szerint már egyáltalán nem jellemző a hűség, az életre szóló elkötelezettség.

Interjúalanyaink többsége szerint a „természeti”, „civilizálatlan” jellegét fokozatosan elveszítő cigányság termékenységgel kapcsolatos magatartása tér el leginkább a többségi társadalom szokásaitól. Nemcsak a magas családonkénti gyerekszám, a korai és gyakori szülések ténye igazolja ezt a szemükben, hanem a gyermekvállalás tervezetlensége is. Az egészségügy általunk megszólaltatott képviselői ambivalens módon viszonyulnak a roma nők termékenységi szokásaihoz. Érzékelik a gyermekvállalás „magasztosságát”, ellenzik az abortuszt, de nehezen tolerálják a különösen a hagyományos cigány közösségekre jellemzőnek tartott magas termékenységi rátát. Ebben szerepet játszik a korai terhességekben, sok szülésben és nőgyógyászati eseményben megviselt asszonyok iránti együttérzés is.

A válaszadók többsége jónak látná, ha a cigány családokkal sikerülne elfogadtatni a fogamzásgátlást, a tudatos családtervezést. Ennek szerintük két jellemző akadálya van. Az egyik a tudatlanság, a rendszeres védekezésre való képtelenség, a másik viszont magában a cigány családban rejlik. Volt, aki az asszonyokat magukat is azzal gyanúsította, hogy csak látszólag fogadják meg a tanácsot, valójában kikerülik, és védekezés helyett inkább az újabb terhességet választják, de arra, hogy az egészségügy oldaláról érkező enyhe presszió ellenére sem honosodtak meg körükben a különféle védekezési formák, válaszolóink szerint elsősorban a cigány férfiak elutasító magatartásában keresendő a magyarázat. Ha maguk az asszonyok követnék is az orvosi-védőnői útmutatást, elfogadnák a védekezés különböző formáit, a férfiak-férjek tiltakoznak ellene.

Interjúalanyaink többsége a cigány terhes asszonyokról elismeréssel beszél. Összehasonlítva a magyar terhesekkel, teherbíróbbaknak, szívósabbaknak látják őket. Ebben nézetük szerint szerepet játszik a hagyományos cigány életmód, de például az egyik fővárosi védőnő inkább genetikai okokkal magyarázza a terhesség könnyebb viselését, hiszen városi körülmények között ritka a hagyományos életmódot folytató család. Az urbanizált körülmények között fenntartott hagyományos családszerkezetnek (többgenerációs együttélés, kiterjedt nagy család) és – több utalás szerint – a cigányok körében fokozottan jellemző női alárendeltségnek megvan a maga árnyoldala is, mely az állapotos nő fokozott megterhelésében, a kímélet hiányában mutatkozik meg.

Az interjúk arról tanúskodnak, hogy a cigány asszonyok döntő többsége kórházban szül. Ha mégsem így történik, ennek oka nem a romák ellenállásában, hanem abban keresendő, hogy sokadik terhesség esetében gyakoribb a rohamos, gyors szülés; ezekben az esetekben a szülés otthon, vagy a mentőautóin indul meg, de még ilyenkor is a kórházban fejeződik be. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az egészségügy képviselői a romák kórházi tartózkodását problémamentesnek tekintik. Többen is megemlítették, hogy a cigány anyák, hacsak tehetik, kerülik a hosszabb kórházi tartózkodást. Ha veszélyeztetett terhesség vagy egyéb ok miatt a szülés előtt kórházba utalják őket, minden alkalmat megragadnak, hogy hazamehessenek. Ezt egyrészt az asszonyok otthoni teendőivel magyarázzák, de a férji önkényektől vagy éppen a cigány asszonyok állítólagos türelmetlenségétől eltekintve, maga a kórházi tartózkodás sem feltétlenül konfliktusmentes.

Bár maga a szülés megítélésük szerint könnyen lezajlik, úgy látják, a cigány asszonyok a kórházi szülés körülményeit esetenként félelmetesnek, idegennek érzik. Ha a szülészorvos is osztozik abban a vélekedésben, hogy a cigány asszonyok „ösztönösségük”, „természetességük” jóvoltából könnyebben szülnek, megeshet, hogy e nézetek hatására az ő esetükben másként vezeti le a szülést, mint máskülönben tenné. A gátmetszés például olyan beavatkozás, amely szükségességét az orvos hivatott megítélni. Első-második szülésnél általában alkalmazzák is, de a sokadik szülésnél nem feltétlenül. Válaszadóink szerint korántsem minden esetben az orvosi indikáció dönti el, alkalmazzák-e vagy sem. „…ezeknek feljön az álmos szemű ügyeletes orvos, és örül, ha túl van a szülésen… Lefektetik, szétteszi a lábát, megrepesztik a burkát, és nyomja, kedves, és kint van a gyerek. Lehet, hogy nem is vágnak, pedig nem ártana, mert tág a hatodik után, és össze lehetne varrni, de gyorsabban megy a szülés, gyorsabban lehet hazaengedni…”

Egy másik kérdés, hogyan illeszkednek bele a cigány asszonyok a kórházi rendbe, hogyan férnek meg a nem cigány szülő asszonyokkal. Ahol a szülőnők között a cigányok aránya magas, az illetékes kórházi személy maga dönt arról, hogy elkülönítve, vagy a magyar szülőnők között helyezze-e el őket. A cigány anyák egyes esetekben maguk kérik, hogy helyezzék egy kórterembe őket, de az is megesik, hogy a kórházi személyzet a tisztaság hiányára, esetenként tetvességre hivatkozva különítik el őket, esetleg azzal az indokkal, hogy a hozzátartozók viselkedése zavarja a többséget.

Utaltunk arra, hogy interjúalanyaink hajlamosak roma klienseiket olyan ösztönös embereknek tekinteni, akik fenntartás és megfontolás nélkül hajtják végre a természet, a biológia parancsait. A gyermekvállalás esetében mintha megbicsaklana ez az elképzelés: szinte minden válaszolónk feltételezte, hogy a roma családok nagyon is racionális indítékok alapján döntenek a gyermekvállalás mellett.

A gyermekvállalásnak szerintük a gyermekek iránti szereteten túl gazdasági racionalitása van. Például a hagyományok szerint jellegzetesen a férj családjába bekerülő fiatal nőtől elvárják, hogy szüljön, ezzel járulva hozzá a család anyagi fenntartásához. Sajátosan keveredik szerintük a tradicionális kultúra befolyásának és a szülés gazdasági racionalitásának feltételezése.

Kimondva-kimondatlanul felbukkan az a vélemény is, mely szerint a cigányok sokszoros gyermekvállalása nemcsak azért felelőtlen viselkedés, mert a sok szülés megviseli az asszonyokat (bár ez az érv is többször felmerült), vagy a családok anyagi terheit hosszú távon növeli, hanem azért is, mert ez a „szaporaság” a lakosságon belüli arányukat is növelni fogja: „…nem baj, ők is szaporodjanak, de azért kellene a magyaroknak is. A magyarok sokkal pesszimistábbak. Ők nem, nagyon sok úgy gondolkodik, hogy majd lesz valahogy.”

Az újszülött és a csecsemő gondozásának egyik legfontosabb – és szintén természetesnek, ösztönösnek tartott – eleme a szoptatás. Ezen a téren budapesti válaszolóink tapasztalata gyökeresen eltér mindhárom vidéki mintánktól. A beszélgetések alapján úgy tűnik, hogy a tradicionális életforma fenntartása és a szélsőségesen hátrányos gazdasági helyzet a szoptatás terén egymást erősítő, de nem egymástól következő feltételek. A saját, zárt, hagyományos közösségben élő roma asszonyok, még ha jómódúak is, válaszolóink megítélése szerint sokkal hosszabb ideig szoptatnak, mint a magyar anyák. Bár a szoptatást jó és fontos dolognak tartják, az egészségügy szereplői közül néhányan igyekeznek szabályozni, esetenként korlátozni is. Válaszolóink ezen a téren is hajlamosak roma klienseiknek végletes viselkedést tulajdonítani. A túl hosszú ideig fenntartott szoptatást éppannyira rosszallják, mint a korai felnőttes táplálást.

Sok utalás történt interjúinkban olyan szokásokra, hagyományokra is, amelyek kifejezetten ellentétesek az orvosi-egészségügyi elvárásokkal, és emiatt az egészségügyiek rosszallását váltják ki.

Az a néhány babonás szokás, amelyet interjúalanyaink megemlítettek – például, hogy az újszülött karjára szalagot tesznek, a feje alá szentképet, nem viszik ki a levegőre keresztelő előtt, és más hasonlók –, véleményük szerint ártalmatlan dolgok; korábban a magyar paraszti családokban is meglévő szokások élnek tovább bennük. De van egy olyan terület, ahol a cigány családok hagyományai összeütközésbe kerülhetnek a korszerű egészségügy elvárásaival, és ez a gyermek táplálásával kapcsolatos. Az egészségügy időnként megpróbálja szabályozni a szoptatás rendjét, sőt, időben is korlátozni a szoptatást, hiszen a gyermek számára bizonyos életkor után a csak anyatejes táplálás már nem kielégítő. Gyakran okoz konfliktust az is, hogy az anyák túlságosan korán kezdik alkalmazni a tehéntejet a gyermek táplálkozásában, illetve, hogy túl korán térnek át a felnőtt étkezési módra, ami túltápláláshoz és emésztési zavarokhoz vezethet. Mindhárom, az egészségügy által helytelenített táplálási mód makacs fennmaradásában válaszolóink szerint a cigányok hagyományai a ludasak: a fiatal anyákkal egy háztartásban élő, nagy tekintéllyel rendelkező idősebb női családtagok kényszerítik saját, sok nemzedéken keresztül átörökített tapasztalatokon alapuló módszereiket, de szerepet játszik a szegénység, a tápszer vagy a fehérjedús táplálék költségessége, vagy éppen a sokáig fenntartott szoptatás emocionális értéke.

Végül az interjúktól kirajzolódó cigány-kép utolsó elemeként egy olyan sajátosságot emelnénk ki, amely átvezet a többség-kisebbség viszony értelmezéséhez. Egészségügyi beszélgetőpartnereink érzékelik ugyan, hogy a sértettség, agresszivitás, a túlfokozott öntudat a csoportközi viszonyok terméke, és a többségi társadalom által elnyomott kisebbség tagjaira jellemző, mégis úgy vélekednek, hogy ma ezek a tulajdonságok a cigány etnikumhoz tartozó egyes személyek kikristályosodott jellemvonásai, „A kisebbségi politikának az egyik átka, hogy rendkívül öntudatossá vált a cigányság, ez az öntudat azonban negatív tulajdonságot hozott ki belőlük, agresszívakká váltak, követelőzővé váltak, és ezt nehezen tolerálják a magyarok. …Az egyik oldalon egyre csökken a tolerancia, mert joggal vagy okkal azt mondják, hogy a cigányságban fokozottabb a bűnözés, nem dolgoznak, agresszívak, ez az egyik oldal. A másik oldal meg mindig hangoztatja az elnyomottságát, a kirekesztettségét.”


Persze azt is tudják többen, hogy ez az agresszivitás, az előítéletre való hivatkozás nem szűnik meg addig, amíg meg nem változik a többségi társadalom magatartása.

A kommunikáció akadályai

A cigány kliensekkel történő kommunikációt interjúalanyaink szerint nemcsak az iskolázatlanságból fakadó megértési problémák nehezítik. Előfordul, hogy tényleges nyelvi, vagy éppen kulturális különbözőség akadályozza a kölcsönös megértést. Olyan véleményekkel is találkoztunk, amelyek a kommunikációs nehézségeket a cigányok számlájára írják, és olyan eszköznek tekintik, amivel roma klienseik kibújhatnak a mindenkire érvényes szabályok alól, fenntartva maguknak azt a jogot, hogy ha rászorulnak a segítségre, akkor azt igénybe vehessék.

Többen azonban azt sem tagadják, hogy rajtuk, az egészségügy képviselőin is múlik, megtalálják-e azt a beszéd-módot, amellyel az iskolázatlan vagy más kulturális háttérrel rendelkező kliens is megérti, amit szükségesnek tart vele elfogadtatni az anya vagy a gyermek érdekében. Egyik interjúalanyunk szerint az egészségügyi személynek és roma kliensének valamifajta egyezségre kell jutnia, amelyben mindkét fél tiszteletben tartja a másik elvárásait. A beszélgetésekből úgy tűnt, a védőnők azok, akik gondozottjaikat leginkább ismerik, akik az egészségügy hatókörén túl is látják, milyen, a többség-kisebbség viszonyából származó problémák nehezítik klienseik életét.

A beszélgetések végén feltettük a kérdést: van-e olyan szervezet, intézmény, látnak-e olyan módszert, amely segíti-segíthetné az egészségügy képviselőit abban, hogy javítsanak a cigányság egészségi állapotán, és hogy a roma kliensekkel való munkájuk eredményesebb lehessen. Az a kézenfekvő válasz, hogy magukat az érintetteket kellene bevonni a problémák megoldásába, több szinten vetődött fel.

Az első: a romák az egészségügy különböző szintjein, szakterületein munkavállalóként foglalkozzanak közösségük tagjaival. Interjúalanyaink személyes tapasztalataik, gyakorlati munkájuk alapján alig néhány olyan példát tudtak említeni, ahol ez már megvalósult. Egyik válaszolónk úgy véli, azok a cigányok, akik „kiemelkednek” saját közösségükből, már nem vállalják származásukat. Így ha vannak is cigány származásúak az egészségügyben, azok nem vállalják eredetüket, és nem érzik a maguk számára kötelezőnek, hogy tevékenyen részt vegyenek a cigányság problémáinak megoldásában.

Egy másik lehetőség, hogy nem magába az egészségügybe próbálják meg bevonni a roma népesség tagjait, hanem a cigányok szervezeteit vagy tekintélyes képviselőit próbálják megnyerni az egészségüggyel való együttműködésre. Ennél a javaslatnál többen felvetették a korábbi cigányvajda-rendszer visszaállításának lehetőségét. Akik tudtak a már létező cigány szervezetekről, cigány kisebbségi önkormányzatokról, azok megemlítették a velük való együttműködés lehetőségét, de interjúalanyainknak alig néhány ilyen kezdeményezésről, próbálkozásról volt tudomásuk.

Interjúalanyaink némelyike határozottan úgy látja, hogy a cigányok eredményes és hatékony egészségügyi ellátásának egyik fő akadálya, hogy a magyar társadalom előítéleteket táplál a cigányokkal szemben. Van, aki úgy érzi, hogy az előítélet-mentesség, a másik ember, másik kultúra elfogadása és megértése olyan személyes tulajdonság, amely belülről fakad. Legtöbben azonban úgy gondolják, tanítani kellene – legalább az egészségügyben dolgozók számára – a másik elfogadását, az empátiás készséget, a kommunikációs képességet.

Cigány kliensek – ahogy önmagukat látják

Az első részben elsősorban azzal foglalkoztunk, milyen is az a kép, amelyet válaszolóink ismeretből-tudásból-tapasztalatból-előítéletből felépítettek maguknak a cigányságról, a második részben arra a kérdésre szeretnénk választ kapni, kik is azok a személyek, akikkel egészségügyi interjúalanyaink ténylegesen kapcsolatban állnak. Kik ők, milyen egyedi élményeket éltek át eddigi életútjuk során egyrészt saját magukkal, testi állapotukkal, termékenységük történetével, és gyermekeik gondozásával kapcsolatban, másrészt milyen konkrét tapasztalatokat szereztek az egészségügy illetékes szereplőivel való találkozásaik során.

Interjúalanyaink többségére – akár házasságban, akár élettársi kapcsolatban élnek – többnyire a tartós kapcsolat, az életre szóló partnerválasztás jellemző. Abban azonban nagy eltéréseket tapasztaltunk, mire is alapozódik ez a kapcsolat. A fiatalon kezdett nemi élet sokak szemében a tudatlanság, a tervezetlenség, a véletlen szinonimája, esetleg a rossz erkölcsöké vagy legalábbis az erkölcsi nevelés hiányáé. Mintánk egészének ismereteién azt mondhatjuk, hogy a véletlennek, a tudatlanságnak ugyan sokszor szerepe volt a korai nemi kapcsolat kialakulásában, de a többség esetében nagyon is határozott elképzelések, szokások, szülői útmutatások, közösségi hagyományok húzódnak meg a mai magyar lakosság egészéhez viszonyítva eltérő házassági szokások mögött. Mindhárom etnikailag homogén közösség mutatott olyan – egymáshoz nem feltétlenül hasonló – szigorú szabályozási rendet, amely alapvetően meghatározta azoknak a roma nőknek az életsorsát, akik nem kívántak a hagyományos életformával szakítani. A budapestiek pedig arra szolgáltattak példát, hogy egy etnikailag és a hagyományok-szokások szempontjából kevert közösségben, a többségi társadalommal való sűrűbb kapcsolati hálóban a tradíciók ereje gyengül, és helyükre a városi lecsúszó rétegek szubkulturális befolyása áramlik be.

A családtervezés témakörében szerzett információink is alátámasztották azt a feltételezésünket, hogy a minta egészén, és a négy almintán belül is egy jellegzetes kettősség vonul végig. A hagyományok őrzése és tiszteletben tartása, illetve a spontaneitás és/vagy tudatlanság kettősségének egyidejű megléte nyilvánvaló; kevésbé evidens, hogy van-e közöttük ok-okozati összefüggés vagy sem, hogy egymást felerősítő hatásokról van-e szó, illetve épp ellenkezőleg, az ösztönösséget és a spontaneitást korlátok közé szorítja a hagyományok szigorúan értelmezett betartása.

Ha úgy véljük, hogy a hagyományos, zárt roma közösségekre a magas gyermekszám, a termékenység fenntartás nélküli elfogadása jellemző – és erre interjúalanyainkkal lefolytatott beszélgetéseink során valóban többször is utaltak –, akkor nehezen kérhető számon ezekben a közösségekben a gyermekvállalással kapcsolatos, a többségi vélemény szerint racionálisnak minősülő mérlegelés. Tisztán logikai úton azt kellene gondolnunk, hogy a hagyományőrző roma közösségekben a magas családonkénti gyermekszám minősül tervezettnek, míg ugyanitt a kevés gyerek vagy a véletlen műve, vagy a hagyományok felrúgása, tehát közösségi szempontból deviancia, míg a nem tradicionális életmódot folytatók körében az alacsony gyermekszám a tervezett – hiszen az felel meg a többségi társadalom normáinak –, és a magas gyermekszám minősül devianciának. A hagyományőrző családokban a fogamzásgátlás (illetve az abortusz) jelentené az elfogadott közösségi normák megtagadását, míg a többségi társadalomba jobban integrálódott, a hagyományos közösségi életformától elfordulok esetében a családtervezés racionalitása, a fogamzásgátlás gyakorlata lenne a normakövető viselkedés.

De nemcsak a hagyományőrzés, hanem a tudatlanság is – amelyet a többség hajlamos „ösztönösségnek” vagy „civilizálatlanságnak” tekinteni – akadályozhatja az egészségügy felvilágosító, családtervezésre ösztönző tevékenységét. Ilyenkor nincs szó kikristályosodott közösségi normákról, csupán az egyik napról a másikra élés, a biológiának és a társadalmi hatásoknak való kiszolgáltatottság, az önvédelem lehetőségének hiánya alakítja az egyéni sorsokat. Viszont mintánk alapján nem állíthatjuk, hogy többségében ez a sodródás, kiszolgáltatottság jellemezné a roma nők termékenységi történetét. De az sem csoda, ha a romák önképébe – termékenységgel kapcsolatos szokásaik megítélésébe – beleszüremkedik a többségi társadalom velük kapcsolatos negatív véleménye. Ezek után nem csoda, hogy – mint az az összesített termékenységi adatok és a szülői családok termékenységi adatainak összevetéséből is kiviláglik –, egy generáció alatt a családonkénti gyermekszám radikálisan csökkent.

A minta egészét tekintve, a válaszolók 52%-a soha nem használt semmifajta fogamzásgátlót, nem védekezett, eddigi terhességeit többnyire kihordta, esetleg megszakíttatta, de az utóbbi megoldást viszonylag kevesen választották (186 élve született gyermekre 23 abortusz jut a minta egészében). A négy almintán belül azonban már jellegzetes különbségeket találunk. Mint ahogy az eddigi különbségek alapján várni lehetett, a romungrók csoportja pontosan az átlagnak megfelelő fogamzásgátlási szokásokkal rendelkezett, éppen 52%-uk élt már a védekezés valamifajta eszközével. A két „hagyományos” roma közösségben a fogamzásgátlás kevésbé elterjedt, amire a családonkénti átlagosan magasabb gyerekszám alapján is következtethettünk. De e két csoport közül is kiemelkedik a beás cigány válaszolóink csoportja, akik 63%-a soha nem védekezett semmilyen módon a terhesség bekövetkezte ellen. Míg az oláh cigányok csoportjában – akiknek 56%-a nem alkalmazott eddig soha semmiféle fogamzásgátló szert – a művi abortusz nem ismeretlen, a beás csoport tagjainál művi terhesség-megszakítással egyszer sem találkoztunk. Budapesti válaszolóink közül viszont csak hatan (az alminta 38%-a) nem éltek eddigi életútjuk során semmifajta fogamzásgátló eszközzel, és ők minden eddigi terhességüket ki is hordták.

Ugyanakkor mind a négy csoportban előfordul olyan típusú elképzelés és magatartás, amely a többségi társadalom családméretét tekinti normának, és ahhoz igyekszik ragaszkodni.

Bár mindegyik csoportban találkoztunk kifejezetten nagy családdal, sok gyermeknek életet adó édesanyával, egyikük sem hivatkozott a roma nagycsaládos hagyományokra, amikor megkérdeztük, mi ösztönözte őket arra, hogy ilyen sok gyermeket vállaljanak. Egyetlen négygyermekes anya volt csak, aki talán e hagyományok jegyében beszélt elítélőleg azokról, akik elvetetik gyermeküket.

Beszélgetőpartnereink közül néhányan úgy vélhették, a sokgyermekesség, amely közösségen belül elfogadott értéknek számít, a kívülállók, a többségi társadalom képviselői előtt szégyennek minősül, ezért az interjúhelyzetben egy vélt többségi elváráshoz próbáltak alkalmazkodni, a magas termékenységet olykor véletlennek, esetlegességnek (pl. sok lánygyermek született, és még fiút is szeretnének, vagy a terhesség késői felismerése) igyekeznek feltüntetni, de azért mindaz, amit mondtak, többnyire mégiscsak a nagy család tiszteletéről árulkodott. Sokan említették, mennyire költséges dolog sok gyereket nevelni; úgy tűnt, elsősorban ez gátolja meg őket abban, hogy annyi gyereket szüljenek, amennyit a hagyomány elvár tőlük, vagy amennyit ők maguk szeretnének. Emiatt kerül sor esetleg terhesség-megszakításra.

Ismerve interjúalanyaink eddigi termékenységi történeteit, úgy tűnik, hogy a családtervezés, a fogamzásgátlás gondolata a mintánkba bekerült családok többségében valamilyen formában felmerült. Igaz, többnyire nem a családalapítás idején, hanem inkább a már bekövetkezett egy-két, vagy akár több terhesség-szülés utáni időszakban kezdtek el a védekezés lehetőségén gondolkozni.

A beszélgetésekben többször elhangzott, hogy a védekezés különféle formáira az egészségügy illetékeseinek enyhébb-szigorúbb intelmei nyomán került csak sor. Talán nem véletlen, hogy egyedül budapesti almintánkban fordult elő, hogy az egészségügy illetékese nem le-, hanem rábeszélni kívánta kliensét a gyermekvállalásra. Igaz, ezekben az esetekben a másik lehetőség a művi terhesség-megszakítás lett volna.

Mintánkban csak kevés utalást találtunk a gyermekvállalás gazdasági összefüggéseire. Bár a kutatásba bekerült családok jelentős részében az egyetlen rendszeres jövedelem a családi pótlék, a gyes és a gyet, tehát a gyermekes családokra vonatkozó szociálpolitikai juttatás volt, többnyire a gyermekvállalás érzelmi oldalát hangsúlyozták válaszolóink. Az önálló lakás megszerzését lehetővé tevő szociálpolitikai támogatás volt az egyetlen, amit a beszélgetések során többször is szóba hoztak, igaz, többnyire nem a saját, hanem mások döntésének indoklásaként. Tényszerűen a magyar cigány almintában fordult leggyakrabban elő, hogy a három gyermek után járó összeggel a fiatal családok építkezésbe fogtak, de közülük többen is érzékeltették: rosszindulatú, előítéletes gondolkodással feltételezhető csak, hogy a gyermekvállalás ezért a kedvezményért történik.

Úgy tűnik tehát, hogy a mintánkban megszólaltatottak termékenységi szokásaikban összességükben eltérnek a többségi társadalom tagjaitól. Ez az eltérés azonban csak az oláh és a beás cigányok almintájában erőteljes, de a két csoportban sem egyforma súllyal szerepelnek a különböző tényezők. A leginkább hagyománykövető csoport az oláh cigányoké: azokban a családokban, ahol sok gyerek van, a magas gyerekszám többnyire tudatos döntés eredménye. Ugyanakkor ez a csoport a védekezés és a terhesség-megszakítás eszközével is gyakrabban élt, mint a másik, a többségitől jelentősen eltérő alminta tagjai. Talán a helyi adottságoknak (elsősorban a városi ellátási körülményeknek) is köszönhető, hogy az egészségügy képviselőivel intenzívebb kapcsolatba kerülhettek, mint például a nagyvárostól viszonylag messze fekvő faluban élő beás alminta tagjai, és ez a testi folyamatok megértésére és irányítására is fogékonyabbá tette őket. A beás cigányok csoportja sokkal inkább ki van szolgáltatva tulajdon biológiai létének. Terhesség-megszakításra ebben a csoportban egyáltalán nem volt példa, a fogamzásgátlás többségük számára ismeretlen fogalom, vagy csak sokadik terhesség, szülészeti esemény után kerül sor rá az egészségügy képviselőinek erőteljes, és nem mindig tapintatos befolyása nyomán. A magyar cigányok csoportja – hasonlóan a budapesti almintához – ha átlagos gyerekszám tekintetében meg is haladja a magyar országos átlagot (de ilyen kis minta esetében ez a különbség a véletlennek is betudható), termékenységi attitűdjeiben nem különbözik az iskolázottság, regionális adottságok, szociális feltételek szempontjából hasonló háttérrel rendelkező többségi társaitól. A budapesti csoportnál találkoztunk a legnagyobb mértékű tudatossággal a gyermekvállalásban, igaz, ez a tudatosság az ő körükben is inkább az első – többnyire véletlenül bekövetkezett – terhesség utáni időszakra volt jellemző. Miután e csoport tagjai igencsak vegyes etnikai háttérrel rendelkeznek, és közülük soknak volt hányatott, stabil család nélküli gyermekkora, felnőttkori termékenységi szokásaikat inkább a nagyvárosi környezetben könnyebben hozzáférhető, nem tradicionális hatások alakították: a kortársak, szomszédság, az iskola és egészségügyi ellátás képviselői, média stb. érzékelhetően a többségi társadalom termékenységi normái felé terelték őket.

Biológia vagy kultúra?

Ha már bekövetkezett a terhesség, ha a terhes nő úgy döntött, megszüli gyermekét, ha megszületik a gyermek, a nő testűben lezajló folyamatok egy biológiai programot követnek, és kétségtelenül univerzálisnak tekinthetők. Számtalan jel mutat azonban arra is, hogy a kultúrának is megvan a maga hatása ezekre a folyamatokra. A terhességet különbözőképpen lehet viselni, a szülés maga minden egyedi esetben másképp zajlik le, és a megszületett gyermek korai gondozása-táplálása sem csupán egy biológiai funkcióhoz társuló ösztönös tevékenység. Kutatásunk során ez a kettősség éles megvilágításba került, pontosan azért, mert a biológiai program végrehajtásának kulturális sajátosságai a magyar társadalom egészén belül, de a többség-kisebbség viszonyának függvényében mutatkoznak meg. A roma terhes nő, a roma szülő asszony, a gyermekét tápláló cigány anya egyszerre van kitéve saját, kisebbségi csoportja kulturális hatásainak, és az egész magyar társadalomnak – benne az egészségügy képviselőinek – részben a termékenység biológiai folyamatára, részben magukra a cigányokra mint kisebbségre vonatkozó többségi ítéletének.

Amikor elemezni kívánjuk interjúalanyaink saját terhességükre, szülésükre, az újszülött gondozására-táplálására vonatkozó élményeit, éppen ezeknek a különböző kulturális befolyásoknak a feltérképezésére vállalkozunk. Az egymásnak ellentmondó hatásoknak kitett személy konfliktushelyzetbe kerül és döntésre kényszerül: a kisebbségi vagy a többségi elvárásokhoz igazodjon-e.

Kutatásunk tanúsága szerint a terhes roma nő önképe olykor sajátos viszonyítás terméke. Saját terhességét etnikumának tagjaként, a magyar terhesekkel való összehasonlításban éli meg, mintegy identitásának fontos tartozékát látja a többségi társadalom tagjaitól eltérő életvitelbeli, testi-fizikai megnyilvánulásokban. „Egy magyar terhes nő úgyse csinálja azt meg terhesség alatt, mint a cigány. Fizikailag is. Cigány terhes nő az szívós. Az orvosok is meg tudják állapítani, hogy egy cigány nő mindig szívósabb, mint a magyar.” Az interjúk alapján megismert terhességek azonban nem mindig illenek bele abba a cigányok által is hangoztatott, de a többségi társadalom oldaláról is jól ismert sztereotipikus képbe, miszerint a roma nők könnyen, „természetesen” viselik a terhességet.

Az, hogy a cigány nők nemcsak a terhességet, hanem a szülést könnyen, „természetesen” csinálják végig, olyan sztereotípia, amelyet maguk az érintettek is szívesen hangoztatnak, mintegy büszkén hivatkozva csoportjuk genetikai vagy viselkedésbeli „másságára”: „Ha mi megszülünk, bevisznek a szobába és felkelünk. Ezek meg alusznak, fekszenek. Ezek kényesek, a parasztok. Nem a cigányok. Mi azon a napon haza is jönnénk … ugyanúgy, mintha nem szült volna. Hoznak egy kis vörösbort, azt megisszuk.”

Valójában természetesen minden egyes szülés máshogy zajlik le, egyazon anya szülései is különböznek egymástól. Úgy tűnik, a „könnyű” szülés mítosza inkább a két tradicionális cigány közösségben él. Mindkét csoportban többen is hangoztatták, hogy náluk nem szokás a szülésből nagy ügyet csinálni, mint a másik két alminta tagjai körében. Az viszont mindegyik csoportban visszatérő motívum volt, hogy a cigány kismamák igyekeztek a kórházba vonulást az utolsó pillanatig halogatni. Indoklásként hol az otthoni teendőkre hivatkoztak, hol – nyíltan vagy burkoltan – a kórháztól való idegenkedésre.

Hogy a cigány nők könnyű szülése csak mítosz, mintánkban számos példa bizonyította. Vákuumos szülés, császármetszés, rohamszülés és egyéb komplikációk ugyanúgy előfordultak mintánkban, mint akármilyen más közegben.

A kórházi tartózkodás nemcsak az orvosok, az egészségügyi személyzet jelenléte és a félelmetesnek ítélt orvosi szerszámok beavatkozások (injekció, infúzió, a szülőágy szíjai, a szike, borotva stb.) miatt lehetett feszélyező és szorongást keltő, cigány válaszolóinknak olykor szembesülniük kellett a többi beteg elutasító magatartásával is. „…megjegyzést tettek a betegtársak”, ahogy egyik interjúalanyunk mondta.

Az újszülött szoptatása, a szoptatás módja, időtartama, szégyenkezés nélküli nyíltsága a harmadik lényeges eleme a „cigányok mint természeti nép” sztereotípiának. Ez a többségi sztereotípia olykor az érintettek önképében is fellelhető, pozitív, identitásképző erővel, a saját csoport viselkedésmintáinak a másik, többségi csoporthoz képest történő felértékelésével.

Ugyanakkor a csecsemő gondozása-táplálása az a terület, ahol a családi szokások, anyai-rokoni útmutatások a leggyakrabban ütköznek a gyermekgondozás hivatásos szakértőinek javaslataival. Mint arra már korábban utaltunk, lényeges különbséget találtunk négy almintánk tagjainak szoptatási szokásai között. Legtovább az oláh cigány közösség tagjai szoptattak, lényegesen rövidebb ideig – de ez idő alatt szinte kizárólag anyatejjel táplálták csecsemőiket – a beás cigány édesanyák, a romungró és a budapesti csoportban pedig rövidebb átlagos szoptatási időkkel és vegyesebb táplálási szokásokkal találkoztunk. Ahol a szoptatás korlátlan, rendszertelen, és hosszú évekre kitolódik, ott éppen ez váltja ki a védőnők-gyermekorvosok rosszallását, ahol viszont nem vagy csak rövid ideig szoptat a kismama, ott a táplálás családban tanult, illetve tudományosan megalapozott mintái között keletkezik a konfliktus, „A védőnő azt mondja, hogy ne etessem meg a kislányt, amíg nem lesz három-négy hónapos. Mind a két gyereket korán megetettem. Két hónapos koruktól.… amit mi is eszünk, csak húst még nem ettek. Azt még nem adok nekik... hál’ isten semmi bajuk. Bevált mindegyikkel… ők azt mondják, hogy háromóránként szoptassak. De én nem tartom be a szabályt. Amikor kéri, akkor adom neki… (a védőnő) mondja, hogy nem szabad, Terikém, mert terhelődik a kis gyomor. De hát ő tudja. Nem a védő néni.”


Természetesen a két eltérő (családi-tradicionális és szakmai-racionális) csecsemőgondozási mód nem mindig kerül konfliktusba. A körzetét jól ismerő védőnő alkalmazkodik a helyi szokásokhoz, legfeljebb tanácsok formájában próbálja meg a többségi, „szakszerű” gondozási-táplálási módozatokat elfogadtatni roma klienseivel. Másfelől pedig maga a roma kliens sem él a többségi hatásoktól elzártan, nem feltétlenül veszi át a családi szokásokat, némelyikük szívesebben hallgat a szakértő védőnőre, mint az „elmaradottnak” tartott anyára-anyósra. A konfliktusok egy része különben sem válik nyílttá, ami a roma kliensek alkalmazkodóképességéről tanúskodik.

Az egészségügy szereplői – ahogy a roma kliensek látják

Nyilvánvaló, hogy az orvosok-ápolónők-védőnők munkájának hatékonysága nemcsak a szakértelmen múlik: igen fontos tényező az egészségügyben dolgozók személye, illetve azoknak a személyeknek az összessége is, akikkel a gondozottak kapcsolatba kerülnek. Ha a páciens nem tudja vagy nem akarja elfogadni az egészségügy elvárásait, tanácsait vagy az orvosi utasításokat, könnyen megeshet, hogy ennek oka nem benne magában, hanem a hivatását gyakorló egészségügyi szakemberben rejlik.

A tanácsadás, a felvilágosító munka, illetve az orvosi előírások, utasítások csak akkor lehetnek hatékonyak, ha a páciens megérti a neki szóló, érdekében megfogalmazott útmutatást. A beszédmód, viselkedés, modellnyújtás (pl. csecsemővel való foglalkozás tanítása) megfelelő megválasztása, a befogadóhoz való alkalmazkodás olyan stratégia, amelyet a szolgáltatást igénybe vevők általában honorálnak. Mindennapos tapasztalat azonban, minél feljebb áll valaki a gyógyító szakma hierarchiájában, annál inkább őrzi tudásának privilégiumát, és annál kevésbé avatja be pácienseit döntéseinek összetevőibe.

A mintánkban megszólaltatott roma fiatalasszonyok is igazolják ezt a közkeletű megfigyelést. A védőnők, akik mindennapos és életközeli kapcsolatban végzik klienseik körében munkájukat, általában valóban közel álltak válaszolóinkhoz, csak ritka kivételként fordult elő velük kapcsolatos negatív élmény. Általában érthetőnek és elfogadhatónak tartották a védőnőktől érkező tanácsokat, még ha olykor, bizonyos területeken (különösen a szoptatás-táplálás terén) ezek a tanácsok össze is ütköztek a családokban hagyományosan meglévő szokásokkal.

A szülés kórházi élményéhez az is hozzátartozik, hogyan viselkedik a kórházi személyzet a páciensekkel, sőt, magának az egészségügyi személynek a jelleme, karaktervonásai is nyomot hagynak a kórházi tartózkodás amúgy is elidegenedett és feszélyező légkörében tartózkodó beteg emlékeiben. Vissza-visszatérő motívum, hogy a szülés alkalmával a rideg, durva, vagy szórakozott, oda nem figyelő orvossal szemben a szülésznő volt az, aki empátiát érzett a vajúdó-szülő asszony iránt.

Az orvossal kapcsolatos konfliktusok egy része az interjúkban úgy fogalmazódott meg, hogy a roma fiatalasszony másfajta odafigyelést, tájékoztatást, bánásmódot várt volna el, mint amit adott esetben kapott. Ismerve a magyar kórházi nagyüzem munkamódját, talán nem alaptalan az a feltételezés, hogy egyes esetekben az orvos páciense által nehezményezett magatartásának szakmai okai lehetnek, és nem az orvos nemtörődömsége okozta, máskor viszont inkább arra gyanakodhatunk, hogy az orvos csakugyan nem volt eléggé körültekintő betege állapotának megítélésében.

Megkerülhetetlen téma az egészségügyben dolgozók, orvosok, kórházi alkalmazottak megítélésekor a paraszolvencia kérdése. A szülészet-nőgyógyászat amúgy is jellegzetesen olyan területe az orvosi-gyógyító munkának, legalábbis a közmegítélés – és a mindennapi gyakorlat – szerint, ahol a leggyakrabban fordul elő, az orvosi közreműködés „megfizetése”, és ahol ezt leginkább elvárják. A „fogadott” orvos szüléskor szinte kötelező, de a megfelelő borítékok átnyújtása még akkor is elmaradhatatlan gesztus, ha a páciens nem maga választotta a szülést levezető orvost. Ugyanígy fizetni szokás a nőgyógyásznak a terhesgondozás során a házhoz kihívott gyermekorvos-családorvosnak. Egy olyan populáció esetén, amely – akárcsak az általunk vett mintában is – többnyire segélyekből, alkalmi munkáktól, vagy a munkamegosztási hierarchia legalsó szegmenseiben szerzett jövedelméből él, ahol a nagy család, magas gyermekszám jellemző, és emiatt az egészségügy érintett területeivel intenzívebb kapcsolat alakul ki, a paraszolvencia kérdése egyike a legsúlyosabb, leginkább húsba vágó kérdéseknek. Másrészt a „megfizetett orvos” kérdése a cigány kliensek szemében szorosan összefügg a roma etnikum kisebbségi helyzetével: az előítéletesség, diszkrimináció kiküszöbölésének eszközét látják a paraszolvenciában.

Talán nem meglepő, hogy a paraszolvencia kérdése csak a roma alanyainkkal folytatott beszélgetésekben merült fel, az egészségügy képviselői egyszer sem említették, hogy gyógyító-gondozó munkájukban a kliensektől kapott pénz bármiféle szerepet játszott volna. Akár igaz, akár nem, amit a pénz szerepéről roma válaszolóink feltételeznek, mindaz, amit interjúalanyaink ezzel kapcsolatban tapasztaltak, fontos adalék az egészségügy illetékesei által képviselt szakértelem és értékrendszer hitelességének és elfogadhatóságának megítélésében.

De válaszolóink nemcsak a paraszolvenciával kapcsolatban tettek említést a roma páciensekkel szemben megmutatkozó előítéletekről. Nem egy akadt közöttük, nem sértett alanyként, hanem megfigyelőként szerzett ilyen tapasztalatokat, mintegy azonosulva etnikuma más tagjaival. „Én mikor bementem, szólt nekem egy főnővér, hogy nem igaz, hogy cigányokhoz tartoztok. Kérdeztem, hogy miért mondja? Mert ez a kisbaba tiszta, és az anyuka másképp néz ki. És ezzel engem megsértett, fájt nekem, hogy a másikat lenézte. Nem azért hozzák ide a babájukat, hogy tiszta vagy sem. Adhatnának magukra, mert a víz az ingyen van. Én ebben igazat adok, de azt mondja a főnővér, hogy mindkét gyerek után kezet mosnak. Mondom, azért meg lehet vizsgálni azt a gyereket. … Idegesített, hogy a másikkal hogy viselkedett. …A gyerek kékült, levegőt nem kapott, de nem az volt az első, hogy megvizsgálja a gyereket, hanem azt mondta, hogy milyen koszos, piszkos, ez a vizet nem ismeri. Azt mondja, nem veszem be a kórházba, hiába beteg, mert itt akarják állandósítani. Mondom, mi az, hogy állandósítani? Azt mondja, bent akarják hagyni a gyereket. Én mondtam neki, ide figyeljen, cigányok között is nagyon nagy különbség van. Ugyanúgy van a magyarok között is. Nem kell minket összekeverni a telepi cigányokkal. Mi annál jobban szeretjük a gyerekünket, minthogy itt bent hagyjuk őket… Mondtam, lehet, hogy van olyan cigány, aki menekül a gyerekétől, de én az életemet áldoznám azért, hogy a fiamnak még csak a körme se fájjon. A cigányok még egy állatot is sajnálnak, ha beteg, nemhogy a saját gyereküket. Erre azt mondja, hogy jó, ne haragudjon, összekevertem magukat.”

Előítéletek, féligazságok

Az interjúk elemzése elsősorban azt a benyomásunkat erősítette meg, hogy a két fél: két külön világ. Az azonos eseményekre, élményekre, történésekre vonatkozó kétfajta narráció mintha nem ugyanabban az univerzumban zajlana, mintha nem ugyanarról a tanalomról szólna.

Az egészségügyi interjúk alapján egy olyan populáció elnagyolt képe rajzolódik ki, amely a többségi társadalomtól elsősorban abban tér el, hogy a civilizációnak egy másik állomásán található, valahol félúton a „természeti nép”, a „vadember” és a „kultúrember” állapota között. Másfelől viszont a roma-interjúk arról győztek meg bennünket, hogy a válaszolóinkból összeálló minta sokszínű, vegyes, de valójában legtöbb vonásában ugyanolyan, mint a Magyarországon élő hasonló korú, iskolázottsága, családi állapotú nők bármely más csoportja. Nyomát sem találtuk köztük az ösztönös, csak biológiai funkcióit beteljesítő, kontrollálatlan és korlátozhatatlan, archaikus vonásokat magán viselő „vadembernek”, legfeljebb a szűkebb, tradicionális közösség és a tágabb, többségi társadalom kulturális hatásai közötti feszültségeket időnként megszenvedő, de többnyire jól alkalmazkodó nőket-családokat láttunk. Mindamellett érzékelhettük, hogy az egészségügy illetékesei – azaz a többségi társadalom szakértelemmel és hatalommal felruházott képviselői – által is vallott „vadember”, „természeti nép” mítosz hogyan befolyásolja roma klienseikhez fűződő viszonyukat, illetve azt is, hogyan tükröződik mindez a roma asszonyok önképében.

Az egészségügyiekkel készült interjúkban gyakran találkozhattunk a cigányok tájékozatlanságára, tudatlanságára, a korszerű családtervezésére való képtelenségére utaló kijelentésekkel is. Ha viszont áttanulmányozzuk a roma nőkkel készült interjúkat, arra a következtetésre jutunk, hogy ez a megállapítás csak részben igaz. Valóban találkoztunk tervezetlenséggel és a tudatlanságtól eredő kiszolgáltatottsággal is, de az esetek többségében azt tapasztaltuk, hogy a többségitől eltérő családminták, termékenységi szokások nem a véletlen, a tudatlanság, hanem a saját közösségben őrzött tradíciók követése révén alakultak ki.

Az egészségügyi hatóság–roma kliens viszony egy harmadik, sokat emlegetett eleme – amelyre mindkét fél sűrűn utalt, igaz, más-más felhanggal, értelmezéssel – a többségi-kisebbségi csoport szembenállásából fakadó előítéletesség. A többségi társadalmat képviselő interjúalanyaink közül csak néhányan utaltak nyíltan a körükben – és a magyar társadalom egészében – jelen lévő előítéletességre, mint a cigány kliensekkel való kapcsolattartást is befolyásoló tényezőre, többségük úgy vélekedett, hogy az előítéletek örökös felemlegetése csak a romákra jellemző, akik ezzel fejezik ki a többséggel szembeni agressziójukat. Ugyanakkor a szövegekben megbúvó burkolt utalásoktól arra következtettünk, hogy ennek a csoportnak a roma-képeit befolyásolták a legerősebben az ösztön-én típusú előítéletek, amelyeknek többek között éppen a „vadember” mítosz fenntartása az egyik megnyilvánulása. Cigány válaszolóinkkal készült beszélgetéseink viszont arról győztek meg bennünket, hogy az egészségügyiekkel való kapcsolatuk során mindennapos tapasztalatuk, hogy azok minden egyes roma személyt a cigánysággal kapcsolatos általánosítások alapján ítélnek meg, függetlenül az illető tényleges viselkedésétől, problémájától. Úgy látjuk, hogy az előítéletesség torzító prizmája sok esetben a tényleges gyógyító-gondozó munkának is akadálya lehetett.

A kutatás egy másik tanulsága, hogy úgy tűnik, sem egyik, sem másik oldalon nem beszélhetünk homogén csoportról. Az egészségügyiek kis mintája is alkalmas volt arra, hogy jól példázza, minél közelebb áll, minél gyakoribb kapcsolatba kerül az egészségügyi ellátó rendszer képviselője roma klienseivel, annál inkább személyre szabott, torzításmentes képet alkot róluk, annál adekvátabb a velük kapcsolatos viselkedés- és beszédmódja. Másfelől minél ritkábban találkozik velük, annál elnagyoltabb, előítéletesebb, mítoszokkal telibb a romákról mint a Másikról alkotott képe, és ennek megfelelően annál kevésbé adekvát, a kliens elvárásához igazodó a hozzá fűződő viszonya.

A másik oldalon az egészségügyiek által konstruált egységes romaképhez képest négy nagymértékben eltérő csoportot találtunk a párválasztási, házassági, termékenységi szokások, családtervezés, gyermekvállalás és gyermekgondozás terén, a tudatosság-tudatlanság, illetve a tradicionalitás-racionalitás szempontjából. A csoportok különbözősége és a velük szemben alkalmazott bánásmód hasonlósága arra figyelmeztet bennünket, hogy az univerzális-racionális szakértői felfogás és a cigányokat egységesként látó, gyakran előítéletes megközelítés együttesen az esetek nagy részében sikertelen kommunikációt eredményez.

(A kutatás a Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Hivatal megbízásából és támogatásával készült. Az interjúk készítésében segítségemre voltak kollégáim: Horváth Ágota, Mattyasovszky Zsófia és Pik Katalin szociológusok, és Pap Tímea, Törő Tímea pszichológusok, akiknek érzékeny és megértő közreműködése nélkül a tanulmány nem készülhetett volna el.)

• Roma-dosszié