Gyukits György

Nyomtatóbarát változat

„Egyik éjszaka egy cigány fiatalt hoztak be a baleseti sebészeti ügyeletre. A folyosón leültek, én azonnal szóltam az ügyeletes orvosnak. Mondtam neki, hogy bőrfejűek megtámadták, összerugdosták. Fiatalkorú volt még, olyan tizenhat éves lehetett. Az orvos úgy nyilvánult meg: na, hála a jó istennek, végre a magyarok verik a cigányokat. Le kellene géppuskázni a cigányokat. Azt mondta, hogy mindjárt jön. A srác vérző beteg. Eltelt tíz perc, húsz perc, fél óra. Az orvos nem méltóztatott kijönni az orvosi szobából, mert jobb dolga volt” – egy, azóta már állástalan roma ápoló mesélte el ezt az esetet, arra utalva, mennyire mindennapos az etnikai megkülönböztetés a cigányság egészségügyi ellátása terén is. Ő volt az egyike annak a mintegy hatvan interjúalanynak, akiket 1997-ben és 1998-ban Budapesten, illetve Borsod-Abaúj-Zemplén megyében végzett kutatásunk során kérdeztünk az egészségügyi anomáliákat feltáró empirikus szociológiai felmérés keretein belül. Az egyik fő kérdésünk az volt, miként érzékelik, miként élik meg ezt a katasztrofális helyzetet maguk a cigány betegek, a másik pedig az, hogy mit tesz az egészségügyi intézményrendszer a megoldás érdekében. Az alábbiakban a vizsgálat néhány tanulságát foglalom össze.

A háttér

Számos körülmény indokolja, miért olyan sürgős és fontos e problémák vizsgálata, én ezek közül most kettőt emelek ki. Az egyik: a magyar egészségügyi rendszerben a rendszerváltás után megnőtt a piaci elemek jelentősége, ráadásul úgy, hogy a hálapénz szerepe változatlan maradt. Alapvető kérdés tehát, milyen ellátást tudnak maguknak megvásárolni a munkanélküliség által leginkább sújtott, javarészt segélyekből élő romák.

A másik indok: orvos-szociológiai, illetve orvos-antropológiai kutatások bizonyítják, hogy a rosszabb helyzetű társadalmi csoportok tagjai az egészségügyi ellátás területén is hátrányban vannak, például a fehér bőrű középosztálybeli orvosok hosszabb időt fordítanak az ugyancsak fehér, középosztálybeli páciensekre, mint az alsóbb társadalmi csoportok és/vagy a színes bőrűek ellátására. A jelenség hátterében kulturális különbségek állnak, de szerepet játszhat a hátrányos etnikai megkülönbözetés is. Márpedig Magyarországon a legelutasítottabb etnikai kisebbségi csoport a cigányság: Erős Ferenc kutatásai bizonyították, hogy a cigányoknál a többségi lakosság körében csak a homoszexuálisok, a kábítószer-fogyasztók és a bőrfejűek ellenszenvesebbek. (Etnicitás és identitás – a cigányellenesség dimenziói a mai magyar társadalomban. In. Megismerés, előítélet, identitás. Szociálpszichológiai szöveggyűjtemény [Szerk.: Erős Ferenc]. Budapest, 1998.)

A romák egészségügyi ellátásával foglalkozó meglehetősen szegényes szakirodalmi anyagból két, ugyan egymásnak ellentmondó, de a kutatást ösztönző állítást emelek ki.

Az első megközelítés szerint a feszültséget az okozza, hogy az egészségügyi ellátást igénybe vevő romák mások, mint a többi páciens. A romák zárt közösséget alkotnak, sajátos normákkal és szokásokkal, amelyek fenntartásához erősen ragaszkodnak, s amelyekről még az egészségügyi intézmény „kedvéért” se hajlandóak lemondani, még időlegesen sem. E konfliktushelyzetet így írja le Michael Stewart egy, az 1980-as évek szocializmusában élő kisvárosi oláhcigány közösségről szóló monográfiájában: „A kórház veszélyes hely, ahol a romáknak elkerülhetetlenül el kell szakadniuk a hozzátartozóiktól, de amennyire csak lehet, megpróbálják enyhíteni az elszakadást. A kórházban fekvő hozzátartozók látogatása a település kalendáriumának szerves része, és a közeli hozzátartozók mindig szép számmal állják körül a hozzátartozó ágyát. A hivatalos látogatási időben a betegágy körül kirajzolódik a roma közösség ünnepi képe, ami a leginkább a férfiaknak és a nőknek a szoba két oldalán való felsorakozásában, a csoport érkezésekor és távozásakor váltott legünnepélyesebb köszöntésében, valamint a magukkal hozott italban nyilvánul meg. A romák ugyan jól tudják, hogy az ital és a gyógyszer kizárják egymást, de azt is tudják, milyen erős jelképe az ital a romák testvériségének, és emellett mennyire tisztítja a testet is.” (Daltestvérek. T-Twins Kiadó, Budapest, 1993.)

A fő kérdés ebben az esetben az, mihez tud kezdeni az egészségügyi személyzet ebben a szituációban: rá tudják-e például venni a beteget valamilyen módon arra, hogy semmilyen körülmények között, még a közösségi összejövetelek alkalmával se fogyasszon alkoholt.

A másik nézőpont szerint éppenséggel óvakodni kell a kulturális különbözőségek túlhangsúlyozásától: a slumokban lakó cigányok nem a kórházaktól való „ösztönös” félelmük, hanem rossz szociális körülményeik miatt nem mennek szívesen kórházba. Egy piaci típusú egészségügyi rendszerben csak az alacsony színvonalú ellátási formákat tudják igénybe venni.

A romák egészségügyi ellátása során adódó gondokat tehát szociális és etnikai problémaként egyaránt értelmezhetjük, de nem mindegy, hogy melyik definíciót választjuk. Ennek tisztázása már csak azért is elengedhetetlen, mert a cigányság egészségi állapotának javítását célzó programok egyik lényeges eleme lehet egészségügyi ellátásuk javítása.

A kutatás során hatvanöt romával, valamint az őket ellátó orvosokkal, illetve ápolókkal készítenünk interjút. Az interjúalanyok kiválasztásakor azokat tekintettük cigánynak, akik önmagukat is ekként definiálták. Törekedtünk arra, hogy a megkérdezettek társadalmi helyzete lehetőleg minél változatosabb legyen, hiszen az élethelyzet tekintetében a cigányságon belül annak ellenére is jelentős különbségek vannak, hogy az életkörülményeik általában véve rendkívül rosszak. A szociális helyzet szempontjából fontos a lakóhely típusa, ezért az interjúk a fővárosban, Miskolcon és egy alig több mint kétezer lelket számláló Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kistelepülésen készültek. A két városban a lakóhely jellege alapján szintén erősen eltérőek a romák életkörülményei. Jelentősebb számú cigány népesség él viszonylag konszolidáltnak tűnő körülmények között például Miskolcon az „Avas” lakótelepen (a nem cigány lakossággal vegyesen), illetve szörnyű körülmények között, a döntő többségében cigányok által lakott „Szondi” telepen. (A név megtévesztő, ugyanis ez eredetileg munkástelep volt, ahová a cigányok csak később költöztek be. A nem cigány lakosság eközben mára javarészt elköltözött innét. Tehát nem a klasszikus értelemben vett cigánytelepről van itt szó, hanem a város legszegényebbjei által lakott nyomornegyedről.)

Az egészségügyi ellátással kapcsolatos információink – a terepek változatossága ellenére – szegény emberektől származnak. Két interjúalany, egy zenész és egy vállalkozó kivételével a megkérdezettek családjában az egy főre jutó havi jövedelem rendkívül alacsony, nyolc- és tizennégyezer forint között volt. A megkérdezettek java része munkanélküli és különböző szociális segélyekből, juttatásokból tengődött, a foglalkoztatottak munkabére pedig igen alacsony volt. Így a segélyekből élő családoknál az egy főre jutó jövedelem nyolcezer forint vagy egy kevéssel magasabb volt, míg ott, ahol volt foglalkoztatott a családban, az egy főre jutó jövedelem tízezer fölötti, de a tizennégyezret így sem haladta meg.

Ki juthat orvoshoz?

A társadalombiztosítási kártya bevezetése óta az egészségügyi ellátás már nem állampolgári jogon járó juttatás. A kormány célja annak idején az volt, hogy az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevőkkel tudatosítsa: ellátásuk pénzbe kerül. A munkanélküliek – akik nem tudnak egészségbiztosítási hozzájárulást fizetni – méltányossági alapon részesülhetnek az ellátásban, de ezt a helyi önkormányzatnál vagy munkaügyi központnál kérvényezniük kell. A nehéz sorsú, kritikus élethelyzetű kérvényező számára – főleg ha cigány az illető – ez sokszor megalázó. Érdemes végiggondolni, micsoda ördögi kör alakult ki: sok roma azért veszíti el a munkahelyét, azért tud nehezebben elhelyezkedni, mert cigánynak született. Míg a munkahelyek megszűnésekor a romákat bocsátják el legkönnyebb szívvel, és őket alkalmazzák legkevésbé, addig az önkormányzatnál vagy munkaügyi központnál éppen azért éri sérelem őket, mert nincs munkájuk, és ingyen akarnak egy szolgáltatást igénybe venni, amiért mások fizetnek. Ráadásul a romák többsége alacsony iskolai végzettségű, ezért még olyan egyszerűnek tűnő ügyek kijárása is gondot okoz nekik, mint például az új egészségügyi kártya megszerzése. A szegénynegyedben élők számára az iratok beszerzéséhez vagy pótlásához szükséges, csekélynek tűnő költségek is komoly anyagi megterhelést jelenthetnek. (Igaz, nem egyszer tapasztaltuk azt is, hogy az interjúalany valójában a különböző hajasaik elől igyekezett elrejtőzni, ezért nem pótolta az elveszett okmányokat.)

Interjúalanyaink beszámolói (bár a felmérés érvényessége nyilvánvalóan korlátozott) cáfolták azon előzetes feltételezésemet, hogy a munkájukat elvesztő romák az egészségbiztosítási kártyájuk érvényességének lejárta után könnyen kikerülhetnek az egészségügyi ellátórendszerből. Ezzel szemben a társadalombiztosítási kártyát a munkanélküli romák minden esetben megkapták, sőt voltak olyan interjúalanyok, akik semmilyen hivatalos okmánnyal, így nem hogy társadalombiztosítási kártyával, de még személyi igazolvánnyal sem rendelkeztek, és tapasztalataink alapján még ők is részesültek orvosi alapellátásban. Ez úgy lehetséges, hogy a családorvos nem kéri minden esetben a kártyát, így hiánya sem derül ki. Csak zárójelben jegyzem meg, nagyon prózai oka is lehet annak, hogy az egészségbiztosítási kártya meglétét az orvos nem nagyon firtatja: az orvos a regisztrálatlan beteg után is megigényelheti a fejkvótát. Előfordult olyan eset is, amikor az orvos tudta, hogy a betegnek még sose volt kártyája, ám a pácienst szociális helyzetére való tekintettel mégis ellátta. A szakellátásban, illetve a kórházakban dolgozó orvosok anyagilag már egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy kártya nélküli betegeket lássanak el. Ez azonban azzal a kockázattal jár, hogy a fertőző megbetegedésekben (tbc, AIDS) szenvedő ellátatlan betegek az egész társadalmat veszélyeztetik.

Végül voltak olyan interjúalanyaink is, akiknek azért nincs társadalombiztosítási kártyájuk, mert évtizedek óta nem voltak orvosnál. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy egészségesek lennének (az volt ezekről az emberekről a benyomásom, hogy fogalmuk sincs az elmúlt tíz évben végbement változásokról). Ők egy hirtelen fellépő, súlyos betegség esetén óriási veszélyeknek lehetnek kitéve.

Az egészségügyi intézményrendszer igénybevétele szempontjából tehát drámai különbség tapasztalható a romák alapellátása, valamint a szak- és kórházi ellátása között. Az alacsony jövedelmű, többnyire segélyekből élő cigányság alig jut hozzá azokhoz az egészségügyi ellátási formákhoz, amelyekre nem vonatkozik a társadalombiztosítás – ilyen volt az interjúzás idején a fogászati ellátások zöme. Mivel nem képesek megvásárolni a minőségi egészségügyi szolgáltatást, és így – a fogászat példájánál maradva – nincs más hátra, mint a rossz, de még mindig ingyenes megoldás: a foghúzás. Ugyanakkor kiszorulnak az orvosi magánvállalkozások által nyújtott szolgáltatásokból is: egyetlenegy esetben utalt valaki arra, hogy magánellátási formát vett igénybe. Ez az interjúalany is először az állami egészségügyet kereste fel, ennek minőségével azonban nem volt megelégedve, ezért választotta végül a magánszektort.

Interjúalanyaink döntő többsége még csak nem is gondolhatott arra, hogy elmenjen egy magánrendelőbe. A pénztelenség őket kétszeresen is sújtja: a hivatalosan ingyenes szolgáltatásokért nem tudtak (elégséges) paraszolvenciát adni az orvosoknak és az ápolóknak. Ennek következtében ugyan részesültek valamilyen ellátásban, de ennek minőségét interjúalanyaink sokkal rosszabbnak ítélték, mint a „fizetős” betegekét. Különösen súlyos a helyzet a kórházi szolgáltatások területén, ahol egy-egy műtét után több tízezer forintot, azaz sok család egyhavi jövedelménél is nagyobb összeget kellene a kórházi személyzetnek paraszolvenciaként kifizetni.

A megkérdezetteknek az ellátás minőségével kapcsolatos panaszai elsősorban a bánásmódra, az orvos-beteg viszonyra vonatkoztak. A panaszok között legenyhébb az orvos vagy ápoló oda nem figyelése, felületessége, míg a legsúlyosabb a durva bánásmód. Interjúalanyaink szerint nemcsak azért kell beérniük rosszabb ellátással, mert nincs (elég) pénzük, hanem azért is, mert az orvos cigánynak minősíti őket. A rosszabb ellátás értelmezésében tehát a romák szemében összemosódik, illetve összefonódik a szegénység és az etnikai megkülönböztetés. Ezért aztán azok a romák, akik tehetik, rendesen fizetik a hálapénzt. A vidéki település háziorvosának bevallása szerint a legjobb páciensei paraszolvencia tekintetében éppen a cigányok. Az orvos azt állította, hogy ötszáz forintot szokott kapni esetenként, ezt az összeget azért még a szegényebb családok is ki tudják valahogy nyögni.

Fogásznál, szülésznél

A romák ellátási hátrányai a fogászat terén érhetők tetten a legmarkánsabban. A rossz szociális körülmények között élő romák pusztán anyagi okok miatt sem engedhetik meg maguknak, hogy a drága fogászati eljárásokat vegyék igénybe. A megkérdezettek szavaiból azonban kiderült, hogy a szakellátás igénybevételét nemcsak a pénzhiány akadályozza, hanem a teljes tájékozatlanság is (nem tudják, milyen kezelésért kell fizetni, és ha igen, akkor mennyit, stb.). A romák számára ugyanakkor az ép fogazat nem jelent túlságosan sokat, ezért a fogak hiányát nem tekintik különösebben nagy veszteségnek. Könnyen beleegyeznek abba, hogy kihúzzák a fogaikat, ha ezáltal a kezelés kellemetlenségeitől megmenekülhetnek. Ez persze nem speciálisan a romákat jellemző viselkedési forma: Losonczi Ágnes is hasonló magatartási formát írt le az alacsony presztízsű társadalmi csoportoknál. (Losonczi Ágnes: Ártó-védő társadalom. Ahogy a társadalom betegít és gyógyít. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989.)

A szakorvosi ellátáson belül – amire interjúalanyaink egyébként is a leginkább panaszkodtak – a szülészet-nőgyógyászat területén tapasztalják a cigány nők a legtöbb és legsúlyosabb etnikai megkülönböztetést. Általánosan elterjedt nézet, hogy a cigányok felelőtlenségből vállalnak sok gyereket. Ezen előítélet „élveboncolása” nem volt a mostani kutatásunk tárgya, az azonban most is bebizonyosodott, hogy a középiskolai végzettségű roma nők egy vagy két gyermeknél már nem nagyon akarnak többet, és inkább a már meglévő gyerek(ek) ellátási színvonalát akarják megőrizni. Az alacsony iskolai végzettségű nők esetében jellemző, hogy ha „megesnek”, akkor úgy gondolják, hogy a gyermeket meg kell szülni. Tehát az utóbbi esetben sem „felelőtlenségről”, hanem egy sajátos értékválasztásról, erkölcsi parancsról, nemzedékről nemzedékre hagyományozódó norma követéséről van szó.

A gyermekvállalást a szociálpolitika is ösztönzi: azok a családok, amelyek három gyermeket vállalnak, jogosulttá válnak több mint kétmillió forint értékben lakástámogatás igénybevételére. Ezzel azonban sokszor csak tetézték a romák gondjaikat. Borsodban például egy olyan sajátos építkezési üzletág kialakulásának lehettünk szemtanúi, amelynek hosszú távra kiható szociális és egészségi következményei is vannak. A – jó esetben – megépült silány minőségű és alacsony komfortfokozatú házakban a hideg idő beálltával az egész család egyetlen helyiségben, többnyire a konyhában zsúfolódik össze. Volt olyan hely, ahol nyolcan-tízen szorongtak az egyetlen fűthető helységben. A szociális ellátórendszer – jobb lakáskörülményekkel kecsegtetve – több gyermek vállalására ösztönzi a szülőket, valójában azonban a család a hideg beálltával ugyanúgy egyetlen helyiségben nyomorog, mint korábban, csak most már többen vannak. A kialakult helyzet közegészségügyi szempontból is rendkívül veszélyes, gondoljunk csak a tbc terjedésére.

A nőgyógyászati vizsgálóban és a szülőszobában a roma nő különösen kiszolgáltatottnak érezheti magát: a szülő nővel való durva beszéd és bánásmód még kifejezetten az enyhébb panaszok közé sorolható (l. az interjúkból származó idézeteket). Súlyos problémát jelent e téren is a rettentő tájékozatlanság, ami újra csak oda vezet, hogy a cigány anyák többszörösen hátrányos helyzetükből adódóan szinte egyáltalán nem képesek az érdekeiket érvényesíteni. Számos esetben még azt sem tudják, hogy a különféle kezelések során valójában mi is történik velük, és ennek milyen következményei lehetnek. A legalapvetőbb betegjogok sérülnek. A kialakult helyzetből kiutat jelenthetne egy más típusú orvos-beteg kapcsolat: amelyben a döntéseket közösen hoznák meg. Természetesen ennek előfeltétele a megfelelő kommunikáció, hiszen a beteget csak akkor lehet a döntésekbe bevonni, ha tisztában van helyzetével, és világosak számára a döntési alternatívák, illetve ezek kockázatai is.

Gyógyszerfogyasztás

A cigányok rossz szociális körülményeik, főleg alacsony jövedelmük következtében nem képesek az orvosok által felírt gyógyszereket az orvos előírásainak megfelelően fogyasztani. Sajátos gyógyszerfogyasztási technikák alakulnak tehát ki náluk, így például csak a panaszok (elsősorban a fájdalom) jelentkezésekor kezdenek gyógyszert szedni, amit aztán a tünetek mérséklődésekor abbahagynak. Sok családban a jövedelem tekintélyes része a gyógyszerek megvásárlására megy el, és ezért nem jut a megfelelő táplálkozásra. Többen kénytelenek uzsorakölcsönt felvenni. Külön problémát jelenthet az orvos által javasolt diéta, nemegyszer a betegnek választania kell: orvosság vagy diéta. A gyógyszerek megvásárlásához szükséges szociális támogatásokat sok család nem kapja meg, pedig jogosult lenne rá: e mögött a megkérdezettek szintén etnikai megkülönböztetést véltek feltételezni.

A gyógyszerfogyasztás során tapasztalt problémáknak csak az egyik típusa anyagi természetű, a másik kulturális eredetű, és a cigányság alacsony iskolai végzettségével magyarázható. Mivel sokan analfabéták, így nem tudják elolvasni a gyógyszerek nevét, nem tudják megkülönböztetni a különböző betegségekre felírt gyógyszereket sem. Ezért aztán a legkülönfélébb technikákhoz folyamodnak: az egyes fajtákat szín alapján ismerik fel, vagy más-más helyre teszik.

A prevenció ugyan nem tartozik a szorosabb értelemben vett egészségügyi ellátás fogalmába, de a téma fontossága miatt ezzel kapcsolatban is tettünk fel kérdéseket. Bennünket elsősorban az ún. elsődleges prevenció érdekelt, ami lényegében a betegségek kialakulását, illetve terjedését akadályozó egészségpolitikai programokat jelenti.

Először két fontos betegséggel, az AIDS-szel és a tbc-vel kapcsolatos ismereteiket vizsgáltuk meg, tekintettel arra, hogy az AIDS a prostitúció, a tbc pedig a rossz szociális helyzet miatt veszélyezteti a roma népességet. Az AIDS-ről a romák döntő többsége már hallott valamit, de tudásuk a betegség terjedésének módjairól, a betegség megelőzéséről rendkívül hiányos, illetve sok a téves ismeret e téren (volt, aki szerint az AIDS óvszerrel terjed). Ezzel szemben a tbc-ről a megkérdezettek többsége egyáltalán semmit sem tud, illetve előfordult, hogy más betegségekkel keverték össze (például csontritkulással). Az AIDS-szűrésről interjúalanyaink semmilyen ismerettel nem rendelkeztek, de a tüdőszűréssel sem sokkal jobb a helyzet, bár erről a megkérdezettek többsége – különös tekintettel az idősebbekre – legalább már hallott. A tüdőszűrésen való megjelenést rendkívüli mértékben hátráltatja, hogy a megkérdezettek nincsenek tisztában azzal, miért fontos ez, sőt gyakran még azt sem tudják, hogy az egyáltalán mire való.

Budapesten a romákat a szűrőhálózat el sem éri, azaz még felszólítást sem kapnak. (Igaz, budapestiként én sem voltam tüdőszűrésen vagy tíz éve, és felszólítást sem kaptam jó egy évtizede.) A borsodi helyszíneken ezzel ellentétben működik a szűrés, de körülbelül hasonló körülmények közt, mint az ötvenes években: a nők a szabad ég alatt derékig levetkőzve állnak sorba a szűrőkocsi előtt.

A fertőző betegségekkel kapcsolatos ismereteiket javarészt a televízióból szerzik be: a televízió AIDS-ellenes programjaiból, illetve reklámjaiból, de alacsony iskolai végzettségük miatt nem képesek az ott látottakat megfelelően értelmezni. A tbc veszélyességét azért sem érzékelik, mert a külvilággal való egyetlen kapcsolatuk, a televízió ezzel közel sem foglalkozik annyit, mint az AIDS-szel. A prevenció érdekében a helyi önkormányzatok semmit nem tesznek, mivel a tüdőszűrést nem az önkormányzat, hanem a tisztiorvosi szolgálat helyi szervezetei végzik. Pedig a tbc terjedésének megakadályozásában az önkormányzatoknak más fontos feladataik lennének: az önkormányzatoknak, illetve az önkormányzatok által üzemeltetett szociális intézményeknek elő kéne segíteniük a tébécések szociális problémáinak enyhítését.

Ebben az összefüggésben kérdeztünk rá az életmóddal kapcsolatos ismereteikre. A megkérdezett cigányok életmódja egyáltalán nem nevezhető egészségesnek. Ha tehetik, például sok zsírt meg szénhidrátot, ezzel szemben aránytalanul kevés zöldséget és gyümölcsöt fogyasztanak. A legrosszabb szociális körülmények között élőknél nem ritka a kalóriabevitel szempontjából is hiányos táplálkozás. A dohányzás már gyermekkorukban általános elterjedt szenvedély.

Az interjúk alapján arra következtethetünk, hogy a cigányok egy sajátos asszimilációs folyamat következtében elsajátították a többségi társadalom hátrányos helyzetű csoportjaira olyannyira jellemző egészséget károsító magatartásformákat. A televízióból ugyan az egészséges életmódról is szereznek információkat, ezt azonban egyáltalán nem tudják saját életfeltételeik közt használni, az ott halott elveket megvalósítani. Sajnos, jelenleg nincsenek speciális egészségmegőrző, felvilágosító programok, amelyek ezt a veszélyeztetett népességet elérnék. Az átlagpolgár számára készített és a médiákon keresztül sugárzott prevenciós programok hatástalanok, mivel – és ezt már tapasztalatból tudom – a nyomornegyedekben élő emberek számára egy hosszú távon megtérülő magatartásforma reklámozása, például ami arra irányul, hogy ne dohányozzanak, mert tíz-húsz év múlva lehet, hogy rákos betegek lesznek, teljesen értelmetlen. Amíg náluk az a kérdés, hogy mi lesz holnap, vagy lesz-e egyáltalán holnap, addig ezen az időhorizonton nincs értelme hosszú években, évtizedekben gondolkodni.

Az egészségtelen munkahely miatt súlyos betegségek léphetnek fel, akár viszonylag fiatal életkorban, amelyek rokkantságot is okozhatnak. A leszázalékolt romák rendkívül rossz szociális körülmények közé kerülnek, mivel a rokkantnyugdíjon kívül semmilyen más jövedelmük nincs, és megromlott egészségi állapotuk miatt a feketegazdaságban sem tudnak maguknak munkát találni. Másrészt sokszor éppen a betegség következtében bocsátják el munkahelyükről a cigányokat. Az egészségi állapot megromlása egyébként is fontos szerepet játszhat egyes családok elszegényedésében. Ez azt jelenti, hogy az egészségi állapot befolyásolja a munkavállalási esélyeket, azaz a cigány családok mobilitásának meghatározó eleme.

Diszkrimináció

Az interjúkból arra következtethetünk, hogy a fönt bemutatott jelenségek egyik meghatározó tényezője az etnikai megkülönböztetés. Ennek megnyilvánulásai, mint az idézetek mutatják, igen széles skálán mozognak: a legsúlyosabb mód, amikor az orvos nem akarja ellátni a beteget, mert cigány, de a megkérdezettek említették az elvárható gondosság hiányát, a durva bánásmódot, az előítéletek nyílt hangoztatását. Az előítéletek másik szélsőséges formája, amikor a cigány pácienseket külön kórtermekben helyezik el, illetve a többi betegtől izolálják.

Az etnikai megkülönböztetés terén szintén különbség tapasztalható a háziorvosok és a szakellátás területén dolgozó, többnyire kórházi orvosok megítélése között. Az interjúalanyok a háziorvosaikkal inkább elégedettek, sokkal kielégítőbbnek ítélik az orvos-beteg kapcsolatot is, szemben a szakellátás területén dolgozó orvosokkal. Ennek oka több tényező együttes hatásával magyarázató. A háziorvosok munkájuk során óhatatlanul megismerik betegeik szociális természetű problémáit, szemben a kórházzal, ahol az orvosnak szinte semmilyen rálátása nincs a betegek társadalmi helyzetére. A háziorvos számára a másság szociális és kulturális kontextusban jelentkezik, így van némi esély ennek megértésérére, szemben a személytelen kórházi ellátással, ahol a beteg csak egy eset a sok közül, és a másság pusztán zavaró devianciaként jelenik meg. Továbbá a háziorvosok látják azokat a szörnyű körülményeket, amelyek között a roma betegeknek élniük kell, és ez is elősegítheti, hogy a háziorvosok „szociálisan” empatikusabbak.

Azok a háziorvosok, akiknek ellenséges érzelmeik vannak a cigánysággal szemben, végül is megtehetik, hogy nem vállalnak „cigány” körzetet, vagy előbb-utóbb elmennek az ilyen körzetekből. Emellett nagyobb esélyük van arra, hogy a praktizálás évei során valamiféle együttélési stratégiát alakítsanak ki, ezáltal létrejöhet egy elfogadhatóbb szintű orvos-beteg kapcsolat. Az alapellátás területén bevezetett fejkvótás finanszírozási rendszer is növelheti a háziorvosok toleranciáját, még ha a cigánysággal kapcsolatban negatív is az attitűdjük.

A romák egészségügyi ellátásának bajai azonban szociális természetűek is lehetnek, amelyek legjellemzőbb megnyilvánulási formái, mint ahogy azt fent részletesen ismertettük, a következők: kiszorulnak a piaci ellátási formákból, nem képesek fizetni a hálapénzt, nem tudják az orvosságot megvásárolni és betartani az orvos által előírt diétát. A szociális és etnikai természetű problémák azonban nem különülnek el, hanem egyszerre, és gyakran egymást felerősítve jelentkeznek.

A kutatást az Országos Tudományos Kutatási Alap (Témaszáma: T025645) és az Országos Kiemelésű Társadalomtudományi Közalapítvány (A. 1322/VI.) támogatta. A tamulmány hosszabb változata a közeljövőben jelenik meg az Aktív Társadalomért Alapítvány kötetében.

• Roma-dosszié