Juhász Pál

Nyomtatóbarát változat

Elefánt a porcelánboltban: én soha a nép szót nem használtam, sem mint szociológus, sem mint közgazdász, sem mint politikus, mert nem tudom, hogy jelent-e valamit – ezt a pontosság kedvéért előre kell bocsátanom. Népköltészet, népzene, néptánc, ezek értelmes szavak, teljesen világos a jelentésük. Nagy dilemma, hogy mit csináljunk, ha az összetett szavaknak van értelmük, az egyik alapszónak azonban nem biztos, hogy van. Hacsak nem azonosítjuk a népet a társadalommal. Akkor viszont fölösleges a szóismétlés.

Három nappal ezelőtt költőkkel, esztétákkal cseréltünk eszmét erről a témáról, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a népi kultúra most már a vállalt és tanult kultúra részeként létezik. Ott ugye arról volt szó, hogy a nép fogalma különböző kontextusokban mást és mást jelent. Egyrészt jelenti a fönt és a lent ellentétét, ami nyilván rendi és osztálytagozódást is kifejez, másrészt jelenti a parasztit a nem parasztival szemben, de jelentheti az ősit is a jelenvalóval szemben. A népi kultúra fogalma a három esetben egészen mást takar, másról szól.

Én mint faluszociológus és minden faluszociológus azzal a kísértéssel hadakozik örökké, hogy a parasztit, a falusit valami másnak, magasabbrendűnek vagy tisztábbnak tekintse, de mivel a szociológiának a XX. században éppen az a legfőbb tanulsága, hogy semmi sem úgy van, ahogy mondani szokták, ezért nem nagyon tudunk ezzel a kísértéssel mit kezdeni. Itt nemcsak arról van szó, hogy a szociológus indíttatása más, mint a néprajzosé vagy a faluval foglalkozó irodalmáré, nemcsak arról van szó, hogy a mi indíttatásunk a statisztikához, a demográfiához, az ökonómiához kötődik, és a néprajz csak másodlagosan van benne a kultúránkban, hanem arról is, hogy a szociológusnak más a társadalmi megbízatása. A mi társadalmi megbízatásunk egyik oldalról a térképkészítés, másik oldalról mondjuk a receptgyártás előkészítése. A receptkészítés lehet nagyon megalázó dolog, ha például ahhoz kell receptet adni, hogy hogyan lehet egy kozmetikumot elterjeszteni egy piacon, és lehet nagyon fölemelő is, ha például arról van szó, hogy hogyan lehet olyan gazdasági jogrendet kialakítani, amivel egy gazdasági és történelmi válság leküzdhető, de a vizsgálódásunk célja mindenképpen a gyakorlathoz, a hitvány gyakorlathoz kötött. A szociológus ezért arra kényszerül, hogy hipotézis-ellenőrzéssel töltse ideje nagy részét, és folyamatosan azt az élményt élje át, hogy ez sem úgy van, az sem úgy van, semmi sem úgy van. Ezért a szociológusnak mindig van egy ellenzéki stichje, legalábbis olyan társadalmakban, ahol a fönt lévők határozott ideológiákat alkotnak arról, hogy miért épp úgy csinálják a dolgukat, ahogy csinálják. Ahol „a” társadalomra vagy „a” népre hivatkoznak, ott a szociológus hivatalból ellenzéki szerepet visz. De, félreértés ne essék, ellenzéki szerepet visz a forradalmárokkal szemben és a megújítókkal szemben, minden olyan nagy ideológiai mozgalommal szemben is, amelyik ellenmítoszt teremt. Így ez a szakma, amióta létezik, két tűz közé szorul. Két tűz közé szorul, mert egyszerre kritikusa az állami ideológiáknak, és megcsúfolója a különböző népi ideológiájú radikális mozgalmaknak.

Ennek ellenére a művelt és instrumentális szociológusok érzelmi azonosulása a szubjektív megközelítésű szociográfusokkal elég magas fokú volt mind a harmincas, mind a hetvenes években, tehát a szociográfia mindkét nagy korszakában. Teljesen érthető volt ez az érzelmi azonosulás, mert mindkettő nagyon irracionális világban létezett, és az irracionális világok elleni összefogás összekapcsolta ezen szakmák művelőit.

A harmincas években különösen szerencsés volt a társadalomtudományok szempontjából, hogy a különböző töltésű ellenzékiségek összetalálkoztak a falu vizsgálatában. Gondoljunk arra, hogy akár József Attila osztályharcos indulatával nézzük a kisemmizett falut, akár a népi romantika népképével, miszerint a tisztább rendek ott vannak falun, és a csúnyábbak a városban – végül is mind a kettő élményanyagot és érveket gyűjt a maga háborújához, és ebben összetalálkoznak. Így aztán Győrffy István, Hajnal István hátterében elindulhatott Erdei Ferenc, Szabó Zoltán és mások, akik valóban szakszerű szociológiát csináltak.

A szakszerű szociológiának az első élménye az, hogy a falu más, a második az, hogy a falu sokféle. Nincs olyan, hogy „a” falu, hanem nagyon sokféle falu van, és ahogy haladunk előre az időben, egy olyan történelmi folyamatba ütközünk bele, amely talán el is sodorja a faluszociológia tárgyát, mert talán nincs is falu. Nincs falu, mint sajátos, a többitől elválasztható kulturális és gazdasági képződmény. Emögött egy az ideológusok számára meglehetősen kellemetlen történelmi folyamat van.

Körülbelül az 1890-es évektől kezdve a falusi társadalmi csoportok életének egymásra vonatkoztatása rohamosan gyengül.

Korábban a falusi társadalom jelentős részében az egyén a falu társadalma számára mutatta fel önmagát, ezért lehetett fontos a néptánc is, ezért lehetett fontos az, hogy ki a legjobb arató és ki a legjobb szerető stb. Minden ilyesféle önmegmutatás a saját közösségen belül volt érvényes. Ez a fajta egymásrautaltság később rohamosan gyengül részben a munkaerőpiac, részben a társadalmi munkamegosztás egyéb fejleményei miatt.

A falu szegmentálódik, vagyis olyan résztársadalmak alakulnak ki benne, amelyek már nem annyira a falu többi társadalmi csoportjához, hanem más falvakban vagy városokban élő társadalmi csoportokhoz kapcsolódnak. A falusi ember karrierképzetei, hierarchiaképzetei, félelmei már nem a falutárs, hanem az egészen máshol élők felé fogalmazódnak meg. A nagy válság, a ’29–30-as, ami nálunk ’27-től ’36-ig tartott, már szétdúlta a falvak addig még látható egységét is. Csak az a rendies világlátás, ami Erdei Ferencet meg Bibó Istvánt annyira dühítette, az a politikai Magyarország, amelyre ez jellemző volt, az nem vette észre, hogy a falu időközben megváltozott, az tartotta még a falut létező entitásnak. A háború idején ez a képzet is szétrobbant. Tehát nem is kellett hozzá felszabadulás és a szocializmus rombolása, hogy felrobbanjon a falunak ez az egysége.

A szakma rendszeres művelése úgy a hatvanas évek közepétől vált ismét lehetővé. Az Élet és Irodalom akkor már – pár év késéssel – el merte siratni Gyűrűfűt, amelyik úgymond a településfejlesztési koncepció és a falusi szegénység és mellőzöttség miatt elpusztult, és a falupusztulás szimbólumává vált. Nos, arra kellett rájönnünk, hogy a dolog ezúttal is egészen másképp van. Igaz ugyan, hogy a negyvenes, hatvanas évek történelmi folyamatai egy csomó rossz közlekedési helyzetű, dombvidéki falut a perifériára szorítottak, megfosztottak az életlehetőségeitől, de Gyűrűfű speciel azért tudott megszűnni, mert viszonylag ellenálló volt az elszegényítési folyamatokkal szemben, jómódú maradt, ezért tudta megtenni, hogy kollektíve odébb költözzön. Más falu ezt nem tudta megtenni, csak azt, hogy akik össze tudtak szedni valamit, azok kiaraszoltak, gyerekeiket, városi, ha lehetett, értelmiségi foglalkozások felé, ha nem lehetett, akkor jobb, tekintélyesebb ipari foglalkozások felé vitték, segítettek nekik jobb helyen házat építeni, és nyugdíjba vonulásuk után mentek utánuk. Olcsó, üres portákat hagytak maguk után, és a szétszórt cselédtelepek, a szétszórt cigánytelepek népe, az alföldi óriásfalvak örökké menekülésben lévő szegényemberei, tönkrement egzisztenciák csapódtak ki ezekbe az olcsó portákba. Tehát szó sincs arról, hogy ezek a falvak megszűnnének, csak éppen lumpenizálódnak. Na most a munkaerőpiacnak ez a hatalma és az embereknek ez a szokása, hogy ha szabadságuk van hozzá, akkor fütyülnek arra, hogy a jogalkotók és az értelmiségiek hogy képzelik el a jövőjüket, és egyénenként keresik a boldogulásuk útját – ez rettenetes élmény volt, és nyilvánvalóan szétvert mindenféle rokonszenvet, együttmozgást a hetvenes évek szociográfiájával, hiszen egyre azt éreztük, hogy a fogalmaknak, amelyeket használnak, a vágynak, ami bennük munkál, nincs hordozója, vagy nem tudni, ki a hordozója.

A magyar szociográfiának ez a hulláma, amelyik, mondjuk, Márkus Istvánnak félig történészi, félig szociológiai művével, a Kifelé a feudalizmusból cíművel kezdődik, és mondjuk, Csoóri Sándorék Bábolna-filmjével zárul, nagyon fontos közéleti szerepet töltött be, rengeteg kérdést tett fel a szociológusoknak, de mégsem lehetett vele azonosulni. Ez a szociográfiai mozgalom ugyanis a reformerek és az ortodox kommunisták vagy az agráriusok és az ipari felhalmozás érdekét képviselők, vagy a centralizáció és a decentralizáció hívei közötti politikai feszültségében élt, itt kereste a maga hőseit. Ezeket a hősöket rendesen az agronómuselitből választották (egyetlen kivétel a Ne sápadj című film, ahol egy parasztember téeszelnök a pozitív hős). Mindig arról volt szó, hogy miként birkózik ez az agronómuselit az ésszerűtlen renddel a nagyobb gazdasági szabadságért és az ésszerűbb vállalati rendért. Ezt vetítették ki falu–város-ellentétnek, népi–urbánus-ellentétnek, kommunista–antikommunista-ellentétnek. Ez a háború folyt, és ennek a háborúnak rengeteg áldozata volt. Tipikus figura az az egykori, mondjuk, a Nékosz által agronómussá lett parasztgyerek, esetleg éppen kulákgyerek, aki ’56-ban megégeti a bokáját, és vezeklésül el kell mennie téeszvezetőnek, hogy rendbe tehesse a szénáját; aki azután mint téeszvezető részben konformizálódik, részben megmarad egy kicsit renegátnak. Ez az agromónuselit élvezte a falu rokonszenvét, egyszer a hatvanas–hetvenes évek fordulóján, és egyszer a hetvenes évek végén. Ekkor derült ki, hogy abból a történelmi rosszból, hogy az ötvenes években és a hatvanas évek elején elmenekültek az emberek a faluból, az a történelmi jó származott, hogy három-négy év alatt teljes technikai váltást lehetett végrehajtani a mezőgazdaságban, mert kiritkult a tér, lehetett amerikaias technikát használni. Na most azok a racionális, pragmatikus és népbarát hősök, akik az amerikás technika meghonosítását végigvitték, akárhogy nézzük, egzisztenciális biztonságot tudtak adni addig eltaposott, kiszolgáltatott társadalmi csoportoknak, amelyek azt érezhették, hogy végre van valami világos rend, amiben el tudom helyezni magamat, amiben egy kicsi jut nekem is, és amiben jövőt tudok építeni. Idilli háborús szünetek alakultak ki. De Elek István már ’79–80-ban kimutatta, hogy itt két óriási dolog a szőnyeg alá van söpörve. Egyrészt az, hogy a társadalmi rend, amelyik ezt a racionális és áldozatkész agronómusréteget, agrárértelmiségi réteget cselekvési térhez juttatta, a forradalom leverése árán született, és az az agrártörténet, amelynek ők lehettek a hősei, az erőszakos téeszszervezéssel, egy mindenkit megalázó aktussal veszi kezdetét. A dolog romantikája itt ugye egy kissé megtörik. És hogy hol van itt a csúsztatás, az jól látszik a Bábolna-filmen.

A Bábolna-film az ötvenes évek közepéig a bábolnai szegényemberek, a cselédélet története, az ötvenes évek közepétől pedig a nagymenő agronómusok története. A film készítői, és ez jellemző az egész hetvenes évekbeli szociográfiai irodalomra, nem veszik észre, hogy már másról beszélnek. Egy másik síkra ugranak át, miközben egy folyamatos történetet vélnek előadni.

Látni kell, hogy időközben az agrártársadalom maga is kettészakadt: a nagyüzemre és a vele szimbiózisban élő kistermelői társadalomra, valamint egy másik agrártársadalomra, azoknak a tanároknak, iparosoknak és mindenfele egyéb embereknek a társadalmára, akik véletlenül falun vagy az agrártér közelében laknak, és akik második gazdaságként csinálják a mezőgazdaságot. Amit ők csinálnak, az is valódi mezőgazdaság, de nincs igazán társadalmi közük a hivatásos mezőgazdászokhoz. Semmi kapcsolatuk nincs velük.

A falu még inkább megosztottá válik, hiszen azoknak az aránya, akik az agrár-munkamegosztásban keresik a szerepüket, a falusi népesség negyedrészére csökkent az idők folyamán. Azoknak a „hősi” küzdelmeknek a jelentősége, társadalmi relevanciája, amelyeket ezek a szociográfiák lefestettek, korántsem volt akkora, amekkorának a mellé fűzött indulatok, érzelmek mutatták.

Lakitelekre a faluszociológusok – furcsa módon – nem jutottak el. Világos volt, hogy más ideológiai kontextusba vannak ott állítva a dolgok, mint ahogy azok egy faluszociológus számára értelmesek, hiszen a falu ma számunkra lakóhely. A falvak népe nagyon tagolt, de nem értelmezhető egyetlen résztársadalom sem ma Magyarországon a falu társadalmaként. A falu, mint lakóhelyi közösség nagyon fontos, és mind a nagyvilágbeli, mind az alkalmi magyar példák azt mutatják, hogy a lakóhely körül hagyomány teremthető, a tanult nyelv közösségteremtő erejű lehet, hiszen önmagában az, hogy egymás szomszédságában egy lakótérben élnek emberek, igen sokat jelent. Láthatjuk néhány bérházban is, amelyek most társasházzá alakultak, hogy a lakók hirtelen egymás számára referenciává válnak megint.

Természetesen a falvakban is vannak ilyen meg-megújuló mozgalmak, és ma erre elég jó lehetőségek vannak. De vigyázzunk, ennek semmi köze a történelmi közösséghez. Ez úgy közösség, ahogy Amerikában is megfigyelhetjük minden új kertvárosi negyedben, hogy két év alatt megszületnek a közösség szigorú rítusai, szomszédsági szokásai szinte a semmiből. Mert az ember olyan állat, hogy csinál magának hagyományt, ha nincs kéznél.

• Múltunk jövője