Juhász Pál

Nyomtatóbarát változat

I.


Nekünk van Európa keleti felén a legjobb hírű (és talán még mindig a legjobb) mezőgazdaságunk. A nyakunkba szakadt agrárválság azonban kikezdte mezőgazdaságunk együttműködési formáit, harmadával apasztotta a mezőgazdaságból élők jövedelmét, tanácstalanná tette az embereket, elfogyasztotta a mezőgazdaság és az élelmiszeripar termelőalapjait. Nincs megfelelő üzemrendszer, nem tisztázódtak a piaci játékszabályok, hiányoznak az előnyös társulási formák, a szervező és finanszírozó intézmények – ennek következtében hiányzik a jövőkép a mezőgazdaságból, és a tőke menekül innen. Ezért van, hogy – noha az értékesítési válság mélypontján 1991-ben túljutottunk – a termelés tovább hanyatlik. Ma már nem az a fő gondunk, hogy mit lehetne eladni, hanem hogy nincs aki közvetítené a termelőnek a piaci igényeket, és nincs aki hitelezné vagy garantálná a termelést. Így agrárválságunk már az egész nemzetgazdaságot hozta veszélybe: hiszen az országnak szüksége van az évi 2,5 milliárd dollár fölötti élelmiszerexportra.

II.

Már az 1975–76-os áruhiány világossá tette: az ésszerűtlen formák közt kialakított szakvállalatok, a merev nagyvállalati kasztrendszer szerint szerveződött üzemek akadályozzák, hogy a termelés, a feldolgozás és a kereskedelem hatékonyan reagáljon a piaci igényekre. A politikai rendszer és a közgondolkodás azonban akkor nem kedvezett a kérdések újragondolásának. Igaz ugyan, hogy a második gazdaság fejlődhetett, és egyes szövetkezetek, állami gazdaságok egyéni formákkal kísérletezhettek, de a rendszer útját állta annak, hogy az élelmiszer-gazdaság szervezetei gyökeresen átalakuljanak. Részletésszerűsítésekkel, a különmunka mennyiségének növelésével, a tőkehatékonyság romlása árán maradt működőképes az élelmiszer-gazdaság.

A nyolcvanas évek közepére az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar külkereskedelem és benne a meghatározó jelentőségű élelmiszerexport áramló hatékonyságot segíti elő; ráadásul külkereskedelmünk egész kapcsolatrendszere bizonytalanná válhat a kelet–nyugati kapcsolatok kinyílásával és a KGST-kereskedelem piacosodásával. A külkereskedelmi ösztönzés rendszere és az agrárlobby 1985–86-ban követett politikája fékezte a kül- és belpiaci kapcsolatok szükséges átalakulását. Ezt elleplezte, hogy a nyugati export még így is jelentősen nőtt a nyolcvanas évek második felében.

A rendszerváltozáshoz közeledve az évtizedekre konzervált monopóliumok és kiváltságok tisztázatlan kérdései általános bizalmi válságba torkolltak. Minden társadalmi csoportban és minden gazdálkodói körben a sérelmek fogalmazódtak meg. Az agrárius ideológusok arról beszéltek, hogy milyen aránytalan pénzügyi terhekkel kell részt vennie a magyar élelmiszer-gazdaságnak a nemzetközi versenyben, és hogy a termelők milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak a kockázatelhárító élelmiszer-ipari vállalatokkal és a „nyerészkedő” kül- és belkereskedelemmel szemben. Az élelmiszer-ipari vállalatok a pénzügyi korlátozásokra panaszkodtak, mivel ezek forgóeszközhiányt okoztak, kiszolgáltatva őket a piaci véletleneknek; de meggyűlt a bajuk a felvásárlás politikai kényszerpályáival is, amelyek a minőségi termeltetés kialakítását akadályozták. A kistermelők okkal érezték magukat gyengének a nagyüzemi szolgáltató és felvásárló szervezetek mellett; a terjeszkedni vágyó magántermelők és termelői csoportok pedig azt fogalmazták meg, hogy milyen nehezen, mennyire méltánytalan és célszerűtlen feltételekkel – szinte a nagyüzem hűbéresévé válva – tudnak földhöz jutni, ha tudnak egyáltalán.

A nagyüzemeken belül megjelentek a széttagolódás felé mozdító erők. Feltámadt a hajdan egyesített szövetkezetek szétválását kívánó – nem mindig racionális – nosztalgia; elkülönült vállalkozásban dolgozó csoportok és nagyüzembe integrált vállalkozók keresték az önállósulás útját; az állattenyésztők és a növénytermesztők, a gépműhelyesek és a gépeket felhasználók közti évtizedes ellentétek új formákat nyertek. Reformer vezetők, akik egyenrangú vállalkozások, önálló üzletágak hálózatává kívánták átalakítani a nagyüzemüket – de a nyolcvanas évek első felében még kemény politikai ellenállásba ütköztek – a belső kapcsolatok piacosításakor új problémákba ütköztek. Mert a részlegek önállósulásának vagy a közös eszközök elkülönítésének mindig akad belső ellenzéke is: az, aki nem jár jól, vagy legalábbis kiszorul egy kedvező lehetőségből. Szembe kell nézni azzal a szabályozási problémával is, amit egy vezetői döntés csak önkényesen tud megoldani: amelyik csoport kis teherrel jut jó vállalkozási lehetőséghez, az a többiek hátán boldogul; ha viszont nagy járadékot (vagy szolgáltatási kötelezettséget) terhelnek az önálló vállalkozásra, akkor a többi csoport – és főleg a felső vezetés – válik feudális ízű járadék haszonélvezőjévé.

Ahol tehát építeni akarnak a széttagolódási folyamatokra a nagyüzemi átalakulás érdekében, ott fokozódnak az egyes dolgozói csoportok ellentétei, állandósulnak a középvezetés egymás közti és felső vezetéssel folyó háborúi. Még sincs más út. De épp ezért a nagyüzemek zöme elhalasztotta belső szervezetének átalakítását, és tekintélyuralmi irányítással fojtotta le a belső bizalmatlanságot.

III.

A Szabad Demokraták Szövetsége (és a lényeget tekintve az MDF, az Agrárszövetség, a Parasztpárt és az MSZP is) azt hirdette a választások előtt, hogy a valóságos folyamatokra támaszkodva, az ismert válságtünetek feloldására törekedve kell végrehajtani az élelmiszer-gazdaság átalakítását. Meg kell könnyíteni a földszerzést mindazok számára, akik gazdálkodnak, és gazdaságukat önállósítani vagy bővíteni akarják: ha örökösei a földnek, kapják meg kárpótlás címén; ha eddig is bérelték, változtassák a bérletüket lízinggé; ha ki akarnak válni a szövetkezetből, adják ki a nekik járó tulajdonrészt. A nagyüzemeket pedig arra ösztönözzük, hogy ezentúl is számottevő legyen a földkínálat.

Az élelmiszer-ipari vállalatok széttagolásával és a részek privatizálásával tegyük lehetővé, hogy új, feldolgozási célú hálózatok jöjjenek létre, és ebben a külföldi befektetők is vállaljanak szerepet. A bankrendszerben az állam is segítse elő a hitelszövetkezeti hálózatok és a vertikális integrációt szolgáló, láncolatos hitelezést végző szervezetek kialakítását.

Ám az új parlament kormánypártjai és nyomásukra a kormány – szakítva az MDF-program fontos részeivel, és teljesen elfeledkezve arról, amit a Kereszténydemokrata Néppárt hirdetett a választások előtt – az aktuális agrárpolitikát alárendelték a történelmi igazságtételnek. Az igazságtételi szempont méltányolható. Azonban tévedtek, amikor az egykor volt birtokos parasztokat és leszármazottaikat azonosították a mai parasztsággal: az előbbi csoport több mint kétharmadának nincs köze a mezőgazdasági termeléshez, a ma mezőgazdaságban dolgozó főfoglalkozásúak pedig nagyobbrészt nem tartoznak az adott falu birtokos parasztjai közé. Tévedésük megakadályozta őket abban, hogy a „történelmi igazságtétel” kérdését gyakorlatiasan, az agrárnépesség törekvéseihez illesztve kezeljék.

A gyakorlatnak hátat fordító agrárpolitika nem törődött a prognózissal vagy tervkészítéssel. A bizalmi válság az információs rendszert is elérte, így a kormányzat tehetetlen volt, amikor 1991-ben nyílttá vált – az egyébként egyáltalán nem váratlan – túltermelési válság. Reakciói elmélyítették a termelési folyamat ciklikusságát, a termelők és a feldolgozók kiszolgáltatottságát az egyre szervezetlenebb piaccal szemben. A jót és rosszat egyaránt tiltó társasággá alakulási és vállalkozásalapítási tilalmak, a szövetkezetek elleni hecckampány és a vezetőkkel szembeni –gyakran nem alap nélküli – bizalmatlanság szinte lehetetlenné tette, hogy a gazdálkodó szervezetek maguk előzzék meg a pénzügyi ellehetetlenülést. Így aztán a jövő gazdálkodását megalapozó átalakulási folyamatok még inkább elakadtak, mint a vészhelyzeteket kerülő vagyonhasznosítási akciók.

De nem csupán a válsággal szemben áll tehetetlenül a kormány. Késlekedik az új intézményrendszer kiépítésével is, amivel pedig pótolni kellene az élelmiszer-gazdaság szétesett koordinációs rendszerét, és segíteni a legbonyolultabb és társadalmilag leginkább tagolt piacrendszer – az agrárpiac – szereplőinek egymásra találásában. Enélkül a válság már nem a végső piacok zavarai miatt mélyül tovább, hanem azért, mert egy-egy láncszem tájékozódási zavara, tanácstalansága vagy pillanatnyi pénzhiánya a kapcsolódó tevékenységeket is lehetetlen helyzetbe hozza.

A kárpótlási törvénycsomag és a szövetkezeti átalakulási törvény is nagyon megnehezíti a szükségletekhez és lehetőségekhez igazodó agrárpolitika kialakítását. A kárpótlási törvények tartalmuk és az ügyetlen végrehajtási módszerek miatt még jövőre is fenntartják a földhasználat bizonytalanságait, és újra fellobbantják a kárpótlandók különböző csoportjai között, illetve a kárpótlandók és a szövetkezeti tagok között feszülő ellentéteket.

Az átalakulási törvény alig segíti, hogy a szövetkezetek egyenrangú és önálló vállalkozási hálóvá alakuljanak át, és hogy új magánvállalkozások szülessenek. Az a tény, hogy a dolgozó tagoknak a szövetkezeti földek és a felhalmozott vagyon kisebbik része jut, szinte lehetetlenné teszi, hogy nyíltan és határozottan elkülönítsék egymástól az egyes csoportok vagyonát, és így szövetkezetüket közös hitelszervezetté és értékesítési társulássá alakítsák át. Néhol a nyugdíjasok aggódása akadályozza meg a nyílt vagyonfelosztást, többnyire azonban a dolgozó tagok félnek attól, hogy ha az alku árverésig fajul, a kívülállók elviszik a munkahelyüket. Így konzerválódnak az eddigi viszonyok. A mezőgazdasági vállalkozásoknak egyébként is igen rosszak az indulási esélyei, és a téesztag-ellenes törvényhozás végképp az összezárkózás biztonsága felé tereli a tagság zömét. Így végül is a kívülálló tulajdonosok is csalódnak: tulajdonrészük kétes értékű papír csupán.

Még két okból befolyásolja károsan a kárpótlási és az átalakulási törvény a mezőgazdaság jövőjét. Egyrészt a mezőgazdaságból folyamatosan jövedelmeket vonnak ki, hiszen a földből származó jövedelmet és a pénzzé tett vagyont a tulajdonosok zöme nem a mezőgazdaságban használja föl. Másrészt bizonytalanná válik a mezőgazdaság jövendő üzemrendszere, hiszen háromszor annyi lesz a földtulajdonos, mint ahányan használják a földet. A nagyobbrészt földbérletre alapozott üzemek (szövetkezetek, komolyabb magánvállalkozások) nem tudnak hosszú távra berendezkedni. És az üzemrendszer bizonytalansága miatt a mezőgazdaság nem képes tartós hiteleket fölvenni, tőkét bevonni, a földhasználat felelőtlenné, a gazdálkodó kétes jövőjűvé válik.

IV.

Egy reális agrárpolitikának a valóságból kell kiindulnia.

Mai üzemrendszerünk fölszerelése és gazdálkodási formái háromféle üzemtípust tesznek lehetővé: az amerikai technológiai modelleket követő, szakosodott óriásfarmokat, a kisparaszti, családi munkaerőre alapozott, több szempontból archaikus vegyes gazdaságokat és a mellékfoglalkozásban üzemeltetett, erősen külső szolgáltatásokra utalt, részidős gazdaságokat.

A ma még hiányzó középüzemi szint részben a kisparaszti gazdaságok növekedésével, részben pedig a nagyüzemek tagolódásával jöhet létre. Azonban egyfelől a nyugat-európai típusú farmok csak lassan szaporodhatnak, mert tanyarendszerünk fejletlen, a mezőgazdaság tőkefelhalmozó képessége gyenge, és kevés középparaszti életformára alkalmas és vállalkozó család van nálunk. Másfelől elhúzódik a nagyüzemek felbomlása is, mivel idő kell hozzá, hogy új szövetkezeti és más társulási formák vegyék át a mai nagyüzem jól-rosszul ellátott szerepeit (vagyonkezelés, kockázati társulás, pénzügyi és hiteltársulás, szolgáltatásszervezés, értékesítési közösség, vállalkozásszervezés). Ezenkívül a jó minőségű tejtermelés és versenyképes gabonatermelés általában nem valósítható meg elaprózott üzemekben.

Mindemiatt úgy gondoljuk, hogy a föld nagyobb részét tartósan a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok utódszervezetei fogják használni. Erőteljesebb változások a mellékfoglalkozású mezőgazdaság területén mennek és mehetnek végbe. A születő kis- és középparaszti gazdaságok mégis nagy jelentőségűek. Az ő kihívásuk serkenti a nagyüzemek vállalati egységének felbomlását, az ő vállalkozásaik és igényeik segíthetik a szolgáltatói rendszer fejlődését. Márpedig gazdag, változatos kötődésű szolgáltatói rendszerre van szükség ahhoz, hogy kihasználhassuk a mellékfoglalkozású üzemekben rejlő lehetőségeket.

Földjogunkat úgy kell átalakítani, hogy az biztosítsa a bérlő és ezáltal a föld védelmét: preferálja a tartós bérletet, a földhasználó földvásárlását és a föld társaságba vitelét. Ezt kell elősegíteni az agrárpiaci rendtartással, a termékkasszákkal, az új, tőzsdeszerű piaci formákkal, a termékpályák mentén szerveződő szövetkezetekkel és más társulásokkal. Kulcsfontosságú, hogy a részpiacok kiszámíthatók legyenek, működjön a világos termékminősítési rendszer, és általában: hogy a piac szereplői megfelelő információkhoz jussanak. Állami közreműködéssel (koncessziók, garanciavállalás, intervenciók) kell biztosítani a biológiai alapok újratermelését.

Az élelmiszer-ipari vállalatok széttagolásra és új kooperációs láncokba rendezésre szorulnak. De vigyázni kell (amennyire még lehet), nehogy felszámolási eljárások útján teljesedjen be ez az átrendeződés. A vagyonát felélő, forgóeszközökkel nem rendelkező feldolgozó vállalat ugyanis csődbe kergeti a mezőgazdasági termelőt is. Konzerv- és hűtőiparunk sorsa már csak azért sem közömbös, mert a munkaigényes mezőgazdasági ágak általában a feldolgozáshoz kapcsolódnak; azonban az élelmiszer-ipar megújulása csak oly módon mehet végbe, hogy összefonódik a külföldi kereskedő és feldolgozó cégekkel. Fontos természetesen az is, hogy e kapcsolatokat az egyenrangúság jellemezze; de ez csak akkor érhető el, ha a magyar termelők értelmes és igényes együttműködés érdekében fognak össze.

Sajátos pénzintézeti formák (hitelszövetkezeti hálózatok, tevékenységláncot hitelező bankok, kedvezményezett befektetési alapok és befektető bankok, jelzálogintézetek) serkentésével lehet az élelmiszer-gazdaságon belül tartani a pénzt. Ha ez megvalósul, csökken az állami kamattámogatások és más válságot enyhítő beavatkozások kockázata is.

Újra kell éleszteni a szövetkezés kultuszát, de immár az észak-európai elveknek megfelelően: azonos tevékenységeket végzők szövetkezéseit és óriás feldolgozó és értékesítő társulásokat szeretnénk látni a területi elvű szervezetek helyett.

Hogy pedig a gyakran bénító bizalmi válságot oldani lehessen, átfogó kamarai rendszerre és ennek keretében községi mezőgazdasági bizottságokra és tanácsadó ügynökökre van szükség. Ez polgári keretet adna az új információs rendszernek és a részvételi elven működő új agrárszabályozási és intervenciós rendszernek.

Szembe kell néznünk azzal, hogy ma Magyarországon sokkal többen vannak ráutalva arra, hogy részben vagy egészben a mezőgazdaságból éljenek, mint ahányan valóban alkalmasak egy igényes, modern mezőgazdaságban dolgozni, vállalkozni, és mint ahányan jól is tudnak megérni belőle. Többek között ezért van szüksége a mezőgazdaságnak állami gyámkodásra. És ezért kell előnyben részesítenünk a modern szövetkezetet mint olyan társulási formát, amely beépíti magába a szolidaritás elvét.

• gazdaság