Skip to main content

Levél a Múltunk jövője fesztivál szolnoki záróünnepségének résztvevőihez

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kedves barátaim!

Szívesebben lennék most köztetek, mint máshol. Még szívesebben mentem volna Szatmárcsekére, Túristvándiba, Csarodára, Tákosra, vagy hevernék Gergelyiugornya fövenyén. Mint hajdanán. Aztán csurogtam volna lefelé a Tiszán, csak finoman mozdítva az evezőt, mert a durva kormányzás mindig visszájára fordul. Könnyen borul a csónak, talán össze is törik, ha megsértjük a folyó törvényeit.

Merthogy a „víz az úr”. Mondom én minden kormányosnak, makacsul, mint Cato a maga mondókáját, a nép ugyanis mindig bölcsebben formálja saját jövőjét és sorsát felkent vezéreinél. A múltat és a mértéket is jobban ismeri. Érdem szerint méri tiszteletét és szeretetét, mint a tartózkodását és tiltakozását is.

Ezért vallom: a népet nem megismerni kell, hanem közüle lenni egynek. Népként tudni a történelmet. Őrizni azt, ami tovább építhető, és elvetni minden haszontalant. Tudni, hogy mikor minek van ideje. Bölcsen tűrni, túlélni, vagy éppen örömmel megélni a mindenkori jelent. És ha kell, ellenállni. Vagy cselekedni, ha lehet. Hiszen a nép újra meg újra helyreállítja a történelem és a társadalom természetes rendjét. Csak arra hallgat, aki nem csapja be és nem vezeti félre, aki hajlik a meg- és kiegyezésre, a féltve őrzött hagyományok és értékek tiszteletére. Arra, akinek nemcsak hihető, de meg is valósítható jövőképe van.

Ez a mércéje előtte minden pártprogramnak. A politikacsinálók ettől, és nem a kinyilatkoztatásoktól válnak népivé, nemzetivé, vagy éppenséggel nép- és nemzetellenessé.

Barátaim!

Örülök, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége ezzel a sajátos Tisza-túrával is kifejezte tiszteletét népünk és hagyományaink előtt. Örülök, hogy nem hivalkodva, de határozottan vallotta meg magyarságát. De még jobban örülök, hogy mindezt a türelem és tisztelet jegyében tette, vagyis az útra, annak állomásaira mindenkit befogadott, politikai nézetétől, pártállásától függetlenül.

Ezért örülök a „Múltunk jövője” sikerének, és fájlalom, hogy közvetlen részese nem lehettem. Jó, hogy oly időkben szerveztétek, amikor néhányan a „magyar” szó fokozását vélik legfontosabb feladatuknak, és legeslegmagyarabbként ítélkeznének elevenek és holtak fölött.

De olyan időben, mikor politikai színpadunkon megjelent és egyre jelentősebb szerephez jut az a gyakorlatias fiatal nemzedék, amelynek élményvilágát és magatartását már nem közeli múltunk határozza meg, s amelynek világlátása és szakmai tudása Európa legjobbjaihoz mérhető. Amikor a rendszerváltás eddigi tapasztalataiból okulva – éppen szakmai felkészültségük, gyakorlati érzékük, a demokrácia iránti elkötelezettségük, valamint erkölcsi és szociális érzékenységük okán – nemcsak a mai gondokon lesznek úrrá, hanem a korszerű polgárosodás feltételeit is megteremtik.

Isten segítsen bennünket, hogy így legyen!

Budapest, 1993. augusztus 21.

Göncz Árpád
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon