Pomogáts Béla

Nyomtatóbarát változat

Közép-Európa keleti fele nemrég még a hatalmas szovjet birodalom amolyan (igaz, a központnál társadalmi és politikai tekintetben fejlettebb) „határterülete” volt, most pedig a nyugati világ része szeretne lenni, s nagyon reméljük, hogy nem Nyugat-Európa (társadalmi és politikai tekintetben fejletlenebb) „határterülete”. Új öntudatra ébrednek a régió népei, és új életre kelnek azok a stratégiák, amelyek a térség gazdasági és politikai integrációját kívánták megvalósítani valamikor. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia ideája ugyanúgy megjelenik a láthatáron, mint a Neumann-féle Mitteleuropa vagy éppen a kisantant összefogás gondolata. A geopolitikai tervezgetések és álmodozások korát éljük (mint annyiszor), s ilyenkor kétségtelenül merészen szárnyalhat a képzelet, egyszersmind szükség van a tényekkel való számvetés józanságára.

Abban szinte mindenki (a legújabb viták során például Sonja Licht, Cs. Gyímesi Éva, Vajna János, illetve Molnár Gusztáv, Szilágyi Imre) megegyezik, hogy a közép-európai régió (és benne a trianoni államhatárokkal végzetesen megosztott magyarság) sorsát csak egy hatékony és eredményes összeurópai integráció rendezheti el. Pontosabban az, hogy az észak-, illetve a dél-európai régióhoz hasonlóan Közép-Európa is meg tudjon felelni az európai integráció követelményeinek, és ismét természetes módon – saját történelmi és kulturális értékeit megőrizve – helyezkedjék el az európai népek családjában. Ezt az általános kívánságot tekintve tehát igazán nincs nézetkülönbség a közép-európai alternatívákról (és a magyar stratégiáról) folyó eszmecserék résztvevői között. Az igazi véleménykülönbséget az a kérdés okozza, hogy vajon meddig terjed „Közép-Európa”: hol vannak történelmileg és kulturálisan rögzíthető határai. Ez dönti el azt is, hogy vajon a regáti románoknak és a Balkánon élő szerbeknek, általában a „bizánci kultúrkörhöz” tartozó, orthodox vallású népeknek lesz-e helyük a virtuális Közép-Európában, de azt is, hogy Erdély, a Vajdaság vagy éppen Kárpátalja egyáltalán integrálható-e ebbe a Közép-Európába, közvetve Európába.

Molnár Gusztávnak abban minden bizonnyal igaza van, hogy létezik egyféle történelmi és kulturális „választóvonal” a közép-európai régió nyugati és keleti fele között. A nyugati és a keleti kereszténység, Róma és Bizánc, a gazdagon tagozott nyugati civil társadalom és a tagolatlanabb kelet-európai társadalmak, a nyugati személyiség- és szabadságelvű mentalitást és a kollektivitást, valamint az alárendeltséget többnyire gyanútlan természetességgel elfogadó keleti gondolkodás, nos, mindezek eredendő elkülönülése éppúgy megkülönbözteti egymástól a német és az orosz tömb közé szorított térség két felének politikai kultúráját, mint művészetét. (Ahogy emlegetni szoktuk: Brassó a gótika és Lemberg a barokk „végvára” délkelet és kelet felé.)

Abban is igazat adhatunk Molnár Gusztávnak és (előtte) másoknak, hogy Európa, illetve Közép-Európa integrációjának nem pusztán az államok, hanem inkább a nemzetek, egyszersmind a régiók együttműködésére, szövetségére kell épülnie. A nagy európai régiók (a skandináv északi, a latin déli, az angol–francia–német nyugati és a német–szláv–magyar középső) mellett ebben az együttműködésben szerepet kell kapniok olyan „subrégióknak” is, mint éppen Közép-Európa tekintetében Erdély, a Bánság, a Vajdaság, Kárpátalja vagy éppen a Dunántúl és Szlovákia (a Felvidék), hogy csak olyan „altérségeket” említsek, amelyekhez nekünk, magyaroknak közünk van. A történelmi és kulturális régiók új öntudatra ébredése és összefogása valóban egy természetes integrációs folyamat kiindulása lehet.

Tudták ezt már a „régiek” is, hadd idézzem csupán az erdélyi magyar irodalom egyik – a francia kultúrán és a magyar „nyugatosokon” felnőtt – organizátorát, Kuncz Aladárt: „Európa a termékeny, haladó szellemű nagy műveltségi és politikai együttműködéshez csupán magukat szabadon kifejező regionalizmusok útján juthat el. Előbb össze kell törniök a műegységeknek a lehető legkisebb darabokra, hogy egy új és összegző szellemi áramlat megcsinálja belőlük a valódi egységet.” A közép-európai történelem most mintha valóra kívánná váltani Kuncz Aladár látomását.

Molnár Gusztávval én azért szállnék vitába, mert midőn kitapintja a hagyományos közép-európai „törésvonalat” és felismeri az alrégiók lehetőségeit, mintha nem venné észre, hogy a régió szellemi és geopolitikai térképének megszerkesztéséhez a két realitás figyelembevétele tulajdonképpen nem elég. Erdélyt ő – a regáti tartományoktól eltérően – Közép-Európa szerves részének tekinti, és ez történeti vagy művelődéstörténeti értelemben így is van, a jelen idejű politikai kultúra tekintetében azonban nem. A hagyományos erdélyi képből ma már (szinte teljesen) hiányoznak a szászok, akik pedig egykor ennek a képnek meghatározói voltak, ugyanakkor jelen van a regáti tartományokból betelepített románok tömege (1918 óta egymillió? másfél millió?). Erdély ma már csak kis részben (főleg múltjában) tartozik a hagyományos Közép-Európához, s az erdélyi románság politikai kultúrája alig különbözik attól, amely a hagyományos közép-európai „törésvonaltól” délkeletre található. Vagy nem Erdély a szülőföldje a „varrás” mozgalomnak és az új (régi) keletű nagyromán nemzeti türelmetlenségnek? Nagyjából hasonlók mondhatók el a Vajdaságról is, ahol ugyancsak meghatározó szerepük van az egykori Jugoszlávia déli területeiről betelepített tömegeknek.

Éppen ezért a „másik” Romániát és a „másik” Szerbiát nem a Kárpátokon és a Dunán belül kell keresni, hanem ott, ahol valóban található: a román és a szerb társadalomban és politikai életben, ha tetszik, Bukarestben és Belgrádban, azok között a politikai és szellemi erők között, amelyek maguk is érdekeltek a (közép-)európai integráció létrehozásában. Lehet, ma meg igen kicsinyek ezek az erők, mégis léteznek: olyan erők, amelyek a kelet-európai nacionalizmusok által tételezett mitikus nemzeti monolithoz képest a „másságot” képviselik. A bukaresti és belgrádi liberális demokratákra gondolok, tehát olyanokra, mint a Dialog Social képviselői vagy éppen Sonja Licht (és persze nem Vuk Draskovic, aki egy régi vágású nagyszerb nacionalizmust képvisel). Vagy az erdélyi román görög-katolikusokra, akik maguk is arra kényszerülnek, hogy küzdjenek identitásukért és „másságukért”. Ezeket az erőket kell a magyar demokráciának továbbra is megszólítania, Közép-Európa ugyanis csak velük szövetségben építhető fel, egyszersmind ők lehetnek a románság és a szerbség hiteles közép-európai követei.

És még valami. Molnár Gusztáv vonzó víziót rajzol fel Európa nagy régióiról, amelyeknek mintegy az a feladatuk, hogy a szomszédos nagytérségeket Európához kapcsolják. Tehát az északi tömb a Baltikumot és Oroszországot, a déli az észak-afrikai országokat, a középső viszont csak Nyugat-Ukrajnát, Erdélyt és a Vajdaságot (talán ily módon helyreállítva az egykori Monarchiát). Kérdezhetném: ez az integráció miért nem terjedhet ki a régi Romániára és Szerbiára is? Elvégre a hajdani Monarchia (a történelmi Magyarországéhoz képest) nem igazán formás területét nem geopolitikai szükségszerűségek, hanem hódítások, szerződések és dinasztikus kapcsolatok alakították ki (Lemberg és Krakkó helyett tartozhatott volna a Monarchiához, mondjuk Belgrád vagy Bukarest), másfelől mennyivel könnyebben lehet Európához kapcsolni, mondjuk, Líbiát és Algériát, mint Szerbiát és Romániát? Igen, nekünk arrafelé kell Európa és Közép-Európa limeseit keresnünk, amerre találhatók, tehát dél és délkelet felé. És ezért nem mondhatunk le arról a másik Szerbiáról és Romániáról, amely, igaz, nem a térképen, hanem egyelőre talán csupán egy szűkebb értelmiségi réteg képzeletében és vágyaiban létezik. Ezért kell, hogy legyenek szerb és román barátaink, s legyünk mi is szerb- és románbarátok, persze nem Milosevic és Iliescu meg Petre Roman, hanem Sonja Licht és Gabriel Liiceanu meg Alin Teodorescu barátai.

• Vita