Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

1991-ben az illetékesek még attól tartottak, hogy a kárpótlás érdektelenségbe fullad, és az igények kielégítésére előirányzott mintegy 80 milliárd forintnyi jegy az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal (OKKH) nyakán marad. Sepsey Tamás, az OKKH elnöke még 1992 végén is biztosra vette, hogy a kibocsátás majd jóval az előzetesen kalkulált érték alatt, 60-70 milliárd körül alakul, és 1993 közepére be is fejeződik az első és a második kárpótlási törvény végrehajtása. A főhivatalnok mentségére szóljon, akkor még csak a vagyoni kárpótlásra adtak be kérelmeket, és az életüktől, szabadságuktól politikai okból megfosztottak kárpótlása valójában még el sem kezdődött. Sepsey és a kormány ekkor még azon törte a fejét, hogyan lehetne szélesíteni a jogosultak körét.

Hullámsír

De aztán a kárpótlás hullámai azonban hamarosan kiléptek a nekik szánt mederből. Jelentős szerepe volt ebben a többszöri határidő-módosításoknak, a pótlólagos igények elfogadásának és mindenekelőtt az 1993 decemberében elfogadott pótkárpótlási törvénynek, amely lehetővé tette, hogy 1994 elején azok is benyújtsák igényüket, akiknek addig eszükbe sem jutott. Egyedül ez a kiskapu több mint 600 ezerrel növelte az igénylők számát, amely kb. 1,8 millióra emelkedett. Így a kárpótlás közvetve 5 millió lakost érint. Biztosan csak annyit lehet tudni, hogy eddig több mint 1,5 millió igénylőt – 128 milliárd forint címértékű jeggyel és 3,7 milliárd forint mezőgazdasági vállalkozást támogató utalvánnyal – fizettek ki.

A fő kérdés, már az 1991-es parlamenti vitában is az volt, hogy mennyibe kerül az államnak ez a nemes gesztus. Egyelőre pontos adatok nincsenek. A hozzáértők 230-240 milliárdra becsülik a teljes összeget, okulva azonban az eddigi tapasztalatokból, nem árt egy kicsit utánaszámolni. Eddig névértéken közel 142 milliárd forint kárpótlási jegyet bocsátottak ki. A még elbírálatlan 300 ezer kérelem kielégítéséhez minimum 40 milliárd forintra van szükség, és ehhez jöhet a deportált zsidók kilátásba helyezett kárpótlása, amelynek költségeit újabb 30-40 milliárdra taksálják. Így mostani ismereteink szerint a kárpótlási folyamat névértékben 210-220 milliárd forintnyi papírt mozgat meg. Ezt fejeli meg az a kamat, amit az állam ígér – azaz beszámít – az állami vagyonok kárpótlási jegy fejében történő eladása során. Az 1991-től folyamatosan emelkedő kamat 1994 végén 74%-ra állt be, tehát a ma kint levő kárpótlási jegyek névértékük 174%-ába kerülnek a magyar államnak. Számításaink szerint az említett 220-230 milliárd forintnyi névértékű – részben a privatizációval bevont, részben kint lévő, részben még csak eztán kibocsátásra kerülő – kárpótlási jegytömeg mintegy 80 milliárd forintnyi kamatköltséget emészt fel. A kárpótlási hivatalok apparátusa 1991–95 között 8-9 milliárdot gyűrt magába (folyó áron). Összes mai tudásunkat latba vetve tehát a teljes számla legalább 300 milliárdra rúg.

A már kibocsátott jegyek piaci mozgásáról is csak becslések léteznek. Sem az OKKH, sem az állami vagyonkezelők nem rendelkeznek megbízható adatokkal a hozzájuk befolyt jegymennyiségről. Az OKKH olyannyira a kibocsátásra összpontosít, hogy elfelejti számon tartani, mennyi kárpótlási jegy folyik be a földárveréseken, Így csak nehezen állapítható meg, hogy átlagosan milyen áron jutnak hozzá a kárpótoltak (meg persze a spekulánsok) a földjükhöz. Az OKKH folklórjában még mindig 700 Ft/aranykorona alatti országos átlagérték jár szájról szájra, holott valójában ma 846 Ft-nál tartunk. Amiből persze a folklórgyűjtő levonhatja az eddig is sejtett tanulságot: az utóbbi időben drágultak a kárpótlási földek. Érthető, hiszen a végrehajtási szabályok szerint az árverések első két fordulójára már akkor sor kerülhetett, amikor a kárpótlásra kijelölt földek értékének még csak egyharmadának, illetve kétharmadának megfelelő mennyiségű kárpótlási jegyet utaltak ki. Így azok a szerencsések jutottak olcsón földhöz, akiknek hamarabb érkezett meg a hivatalból a kárpótlási jegyük.

Sorsok homályban

Utalványokkal együtt eddig 132 milliárd Ft névértékben bocsátottak ki kárpótlási jegyet; az ellentmondásos adatokból kivehetően áprilisig 106 milliárd körüli értékű papírt használtak föl privatizációra és földvásárlásra. Ebből 74 milliárd a privatizáció során az államhoz került, így ezek biztosan kiestek a forgalomból. A földárveréseken a szövetkezetekhez és állami gazdaságokhoz került 32 milliárd sorsa követhetetlen, nem tudni, hogy új tulajdonosaik mire költötték (valószínűleg legnagyobbrészt túladtak rajtuk). Keveset tudni a lakásvásárlások folytán az önkormányzatokhoz került papírok sorsáról is.

1991 közepétől 1995 áprilisáig 125 milliárd forint névértékben bocsátottak ki kárpótlási jegyet, s ebből – megint névértékben – 74,5 milliárdot szívott fel a privatizáció. Vagyis, ha adataink helyesek, névértékben 49,5 milliárd forintnyi papír volt forgalomban, amivel szemben a magyar államnak 86,1 milliárdos vagyont kellene kínálnia (hiszen a privatizáció során a kamat is beszámít). De a kibocsátott kárpótlási jegyek mennyisége tovább nő, így aztán a kormánynak – a maradék földárveréseket is figyelembe véve – névértékben is legalább 110 milliárd körüli részvénycsomagot kéne összeállítani ahhoz, hogy még ebben az évben le tudja zárni a kárpótlási folyamatot.

A magyar állam nyilvánvalóan nem tud ennyi vagyont kínálni kárpótlási jegyért; következésképp drasztikusan csökken a kárpótlási jegy árfolyama: egy 1000 Ft-os jegy áprilisban átlag 270 Ft-ot, májusban 220 Ft-ot ért a piacon.

A lényeg ebben az, hogy a kudarc nyilvánvalóvá vált. Sepsey Tamás volt címzetes államtitkár „prognózisa” 1992-ből – ahogy egyre több jegy kerül forgalomba, úgy nő ezek értéke (HVG, 1992. aug. 22.) – mulatságosnak hatott, mégis igazolódni látszott 1993 második felében: a forgalomban lévő (azaz a privatizációban fel nem használt) kárpótlási jegyek tömege nőtt – az árfolyam mégis nőtt. De hirtelen megcsappant a privatizációs politikába vetett bizalom, az árfolyam csökkenni kezdett, a piac még azzal a körülménnyel sem törődött, hogy 1994 első felében az állam viszonylag sok vagyont kínált a kint lévő kárpótlási jegyek tulajdonosainak. Így érkeztünk el 1994 végéig, a mélyrepülésig, amikor már a Sepsey csodája nem ismétlődhetett meg. Világossá vált, hogy a magyar állam az új kárpótoltaknak tett „jótéteményével” a régebbi kárpótoltak vagyonát kurtítja meg.

Az állam nem katonatiszt, így aligha képes „zsebből kiperkálni” akkora állami vagyonrészt, amennyi kell. A Horn-kormány vagy tovább nyújtja a kárpótlás rétestésztáját, és ezzel bár a programját félredobja, de a költségeket több év közt megoszthatja; vagy valamilyen drasztikus intézkedéssel szűkíti a kárpótlás törvényileg szabályozott mértékét, ami viszont kínosan ellentmondana programjának s tán az alkotmánynak is.

A rakoncátlan kárpótlási jegy

Horn Gyula miniszterelnöksége kezdetén a spekulánsokat kárhoztatta a kárpótlási jegy értékének meredek zuhanásáért. Mások viszont épp a komoly spekulánsokat hiányolják a piacról, akik az üzletben fantáziát látva, a konkurenciaharc miatt felvernék a jegy árát.

A kormány a spekulánsellenes álláspontot választotta. Jogszabályalkotó tevékenysége azt célozza, hogy kiszorítsa a kárpótlási folyamatból az „illetékteleneket”. Egy májusi kormányrendelet előírja, hogy a földárveréseken az alanyi jogosultakat csak családtagjaik vagy megbízott ügyvédei képviselhetik. Kiskapu azért van: a rendelet nem maximálja az ügyvédnek adható megbízások számát.

A parlament most fogadott el egy törvénymódosítást is, amely alapján az eddig a helyiek és a kívülállók közt egyenlő arányban megszerezhető területek 80%-át ezentúl a helyiek javára kell árverezni. E spekulánsellenes szabály azonban azzal a következménnyel járhat, hogy tovább szűkül a földárverések jegyfelszívási kapacitása: a földek áron alul kelhetnek el. Az áron aluli üzletek pedig tovább nehezítik a tőkeszegény mezőgazdasági üzemek helyzetét.

Sokan a spekulánsok közül, érezve a veszélyt, még az utolsó pillanatban kívántak földtulajdonhoz jutni. (Beszélő, 1995. máj. 18.) A pesthidegkúti és nagykovácsi árverésen résztvevők 1-1 milliárd Ft értékű jegyet helyeztek letétbe a hivatalnál. Az eddigi rekorder budakeszi árverést (aranykoronánként 15 300 Ft) messze túlszárnyalva egy AK-ért Nagykovácsin 60, Pesthidegkúton 110 ezret adtak. Így a Rozmaring Szövetkezethez csupán ezen eljárásokból 340 millió folyt be. – E komoly bevételek dacára, a Pest megyei átlag csak valamivel haladja meg az ezer Ft-ot, mégis így is vezeti a értékrangsort. Ha a földeket igazi értéken lehetett volna elárverezni, akkor ez a kibocsátott jegyek 80 százalékát is felszívhatta volna – véli Sztáray Mihály Pest megyei kárpótlási hivatal vezetője.

A kormány egyesek szerint majdan a kárpótlás lezárásaképp nyílt részvénycsereakciót hirdet csak az alanyi kárpótlási jogosultak számára, és aztán aki bújt, aki nem… Ha igazak lennének a spekulánsbarát jóslatok, akkor még utoljára megpezsdülhet a piac. De az ügyeskedők valószínűleg – tán épp a nagy magyar spekulánst, Weöres Sándort parafrazálva – most is másképp gondolkodnak: Egy jegy megy, szembe jön egy másik jegy. Te is jegy, én is jegy. Nekünk ugyan egyre megy.

• Belföld,
• Eörsi János