Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

Azt azonban meg kell hagyni, hogy a ház kiválasztásában még szerencse vezérelte: amíg a szomszédos épületeket porig bombáztak, az övé csak egy kis légnyomást kapott, s a hideg elől bekvártélyozódott román katonáknak is csupán annyi nyoma maradt, amit a lovak patkója hagyott a parkettában. Ezt azonban a nagymama még ’46 közepén kicseréltette, ezért meglehetősen igazságtalannak érezte a verdiktet, amikor a házat 1952-ben „tatarozási kötelezettség elhanyagolása” címén államosították. De még korábban, valamikor ’47 végén, az emeleti két szobába befogadott egy Felvidékről kitelepített családot, majd pedig ’49-ben a tanács a földszinti három szobát kiutalta a környék jól ismert besúgójának. Ez utóbbi tény némely vonatkozása azonban kétségtelen előnnyel is járt a nagymamára nézve, mivel az új lakó összeköttetései révén elintézte, hogy saját házából (amit ekkoriban számos veszélyt magában hordozó túlzással „villának” tituláltak) ne az eredetileg kiutalt szoba-konyhába, hanem egy némi jóindulattal akár két szoba félkomfortosnak is nevezhető körgangos lakásba telepítsék ki három gyerekével.

A történelmi viharok után néhány évi szélcsend következett; a lakók fizették a lakbért a tanácsnak, néha perlekedtek az IKV-val, mivel az valahogy már nem jeleskedett oly nagyon a korábban elhanyagoltnak mondott tatarozási kötelezettségek teljesítésében. Valamikor ’53 vége felé, amikor a nagymama arról értesült, hogy Nagy Imre alatt kezdenek felbomlani a tszcs-k, bizonyára nem minden titkolt vágy híján egy vasárnap délután kiment meglátogatni valamikori házát, kertjét. Néhány nap múlva körfolyosós lakásában megjelent egy ÁVH-tiszt, aki felhívta a figyelmét arra, hogy ha jót akar, a jövőben tartózkodjék a nép tulajdonát képező ingatlanon elkövetett birtokháborítástól, s különösen az alsó lakót hagyja békén. Ő értett a szóból, így az ’56-os forradalom napjaiban se ment ki egyszer se Mátyásföldre, magában már mindörökre lemondott a házról.

Épp ezért kifejezetten meglepte a családot az a rendelet, ami szerint 1963. december 17-ig kérvényezni lehetett az egy-két lakásos államosított házingatlanok visszaadását. Kádár igazán méltányos volt, tényleg megkapták a házat. Az igaz, hogy azzal a feltétellel, hogy a két lakót nem lehet kitenni. Így tulajdonukba be nem költözhettek, de ezután legalább joguk volt néha meglátogatni a kertet, s a lakóktól is ettől fogva ők kapták a lakbért, s nem a tanács. A háromszobás lakásért járó 79, s a két szobásért járó 43 forintért pedig igazán elvárható volt, hogy a nagymama mindent javíttasson a házon, amit az IKV nem csináltatott meg az államosítás évtizede alatt, s hogy tulajdona után fizesse a házadót is, ami csak valamivel volt több, mint a teljes évi lakbér.

A nagymama persze reménykedett benne, hogy a lakók egyszer majd el fognak költözni, hiszen mindkettő építkezett néhány utcával arrébb. Ám volt annyi eszük, hogy a lassan épülő házat nem saját, hanem gyerekük nevére íratták, így továbbra is volt joguk a tanács által nekik kiutalt magánházban lakni. Sőt, az alsó lakó (a rendőrség barátja) abból a pénzből építkezett, hogy az IBUSZ-on keresztül kiadta bérbe egy-két szobáját, amiért egyetlen napra többszörösét kapta a havi lakbérnek. Így talán érthető, hogy visszautasította a nagymama csereajánlatát is, hiszen egy villalakást külföldieknek könnyebb kiadni, mint egy körfolyosós félkomfortost.

A nagymama életében ezután már csak annyi változás történt, hogy a tanács egy napon levélben értesítette, hogy „utat vagy felüljárót” fog építeni a ház mellett, ezért kisajátít a telekből egy 57 m2-es sávot. „Mivel az útépítés/felüljáró-építés az Ön érdekeit szolgálja, ezért a kérdéses területért megváltási árat nem állapítok meg. Elrendelem, hogy kerítését az új telekvonalra a saját költségén rakassa beljebb.” Erre azonban soha nem került sor, mivel a munkára a nagymama az útépítő munkásokat akarta megkérni, akik azonban azóta se jelentek meg a környéken sem, viszont az 57 m2-t telekkönyvezték a Magyar Állam javára. Hogy ez mekkora gond, az már csupán azután derült ki, hogy a nagymama örökre elszenderedett, s a két család által lakott házát az unokája örökölte. Ekkor ugyanis a lakók panaszt tettek a tanácsnál, hogy a ház vakolata hullik, a még háború előtti villanyvezeték életveszélyes, vagyis a tulajdonos vészesen elhanyagolja a házát. Erre a hivatal kötelezte a mintegy hatezer forintos fizetéssel igen, de önálló lakással nem rendelkező, az örökösödési adót részletekben fizető unokát a szükséges munkák elvégzésére. Mit volt mást tenni, összefogott a család, OTP-kölcsönt vettek fel 20%-os kamatra, helyreállítási terveket készíttettek, majd építési engedélyt kértek. Ezt azonban az a tanács, amelyik kötelezte őket a tatarozásra, nem adta meg, „mivel megállapítom, hogy az Ön tulajdonába került telek rendezetlen”.

A rendezetlenség alatt az értendő, hogy időközben a tanács is rájött: nem fog ő se utat, sem pedig felüljárót építeni, így nincs szüksége arra az egykori 57 m2-re. Ezért hozott egy döntést, hogy a másfél évtizede kisajátított területet most besajátítja, azaz újra a telek részévé teszi. Hát tegyék! – mondta az unoka, mire kapott egy újabb papírt, melyen az állt: „Az Állam tulajdonát képező földterületet megváltási ár nélkül tilos állampolgárnak adni. Ezért a kérdéses területért kedvezményesen, négyzetméterenként ezer forintot, összesen 57 000 Ft megváltási árat állapítok meg, amit 8 napon belül…” Az írnoka először tévedésre gondolt, de kiderült: szó sincs ilyenről. Azután azt hitte, csupán ő képtelen jogi szaknyelven előadni mondókáját, s ügyvédet fogadott, ki fellebbezett, de minden fórumon vesztettek. „Hiába mondja a jogérzékem, hogy Önöknek van igazuk, én csak a fennálló törvények tiszteletben tartásával dönthetek” – mondta nekik a Fővárosi Tanács legfőbb hivatalnoka, s ezután végleg elutasíttatott a kérelmük.

„Háború is van (köztem és a tanács között), infláció is van, legjobb lenne gyorsan befejezni az egészet” – aktualizálta nagyapja egykori bölcsességét az unoka, s kifizette a félévi fizetésének megfelelő összeget, hogy tatarozhasson végre, hiszen közben csaknem megduplázódtak az árak. Igaz, a lakbérek is: így a két lakásért kapott havonta csaknem ezer forintot, miközben az OTP-nek háromszor ennyit fizetett vissza. Ám még egy szocreál mese sem lehet meg hepiend nélkül: egy napon megkereste őt alsó lakója, immár nem a rendőrség barátjaként, hanem magánemberi minőségben. Felajánlotta, hogy amennyiben unokája (aki természetesen nem vele lakik) kap az unokától egy kétszobás tanácsi lakást, akkor ő hajlandó saját házába, azaz a „lányáékhoz” költözni. De a lakás felújított házban legyen, hiszen az unoka majd meg akarja venni, s ugye a mátyásföldi ház is frissen felújított. S mivel ő csak kétszobásat kér a háromszobás lakásért, ezért kárpótlásul még annyi készpénzre lenne szüksége, amivel az unokájának juttatandó lakás megvásárlása az IKV-nál elindítható. Mondanom sem kell, hogy az üzlet megköttetett, s így végre mindkét unokának saját lakása lett. Tehát mindenki jól járt, még az emeleten lévő lakó is: ő ugyanis a földszintitől megörökölte az IBUSZ-vendégeket, akiktől egyetlen napra több pénzt kap, mint amit ő fizet havi lakbér gyanánt. A lakásra amúgy sincs szüksége: körzeti orvosi igazolása van arról, hogy „gyógykezelésre szorul”, s a néhány utcával messzebb lakó lánya „ápolja” őt.

S hogy mi a tanulsága egy ilyen szocreál mesének? Talán csak annyi, Kedves Olvasó, hogy azt ne gondold, hogy valami egyszeri, különös s máshol sosem volt történetet hallottál most. Csak ilyen ház annyi van az országban, hogy egy szocreál Seherezádé nem esne kétségbe, ha ezeregy éjszakán át kellene mesélni róluk. Egyébként pedig itt a vége, így futott el negyven évünk.

• Belföld