Skip to main content

Válasz Féderer úrnak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Teljes mértékben egyetértünk abban, hogy a magyar állam nem (csupán) a magyarok állama, mint ahogy nem is keresztény állam, hanem különböző nemzetiségű, etnikumú, anyanyelvű és vallású (vallástalan) állampolgárok állama, amelyben a megkülönböztetés egyetlen legitim formája a kisebbségeket megillető pozitív diszkrimináció.

Ebből – az Önével minden bizonnyal rokon – felfogásunkból következik, hogy mi is érzékenyek vagyunk arra, amire Ön érzékeny (ezért is tartjuk fontosnak az Ön levelét), legfeljebb nem egészen ugyanúgy.

A mi országunknak az az egyik sajátossága, hogy az itt élők nagy többsége magyar, a magyarok többsége itt él, a magyar nyelvű kultúrának itt van a központja, ez a kultúra domináns a világnak ezen a táján. Ez többé-kevésbé természetes, mint ahogy természetes az is, hogy a magyar nyelvi és kulturális környezetben élő kisebbségeknek normális körülmények között több közük van a magyar néphez, mint azokhoz a népekhez, amelyekkel nem élnek együtt, amelyeknek a nyelvét nem ismerik, amelyekkel életük színtere nem közös.

A többség annál veszélyesebb, minél veszélyeztetettebb. Ezt az összefüggést lépten-nyomon igazolja a történelem. Ebből következik, hogy a kisebbségeket nemcsak a közvetlen elnyomás, hanem a többségi nemzet elnyomásán keresztül ráháramló közvetett elnyomás is sújtja. A többséget ért sérelmek, a magyar nemzeti tudat, történelmi tudat, kultúránk következetes és folyamatos csonkolása – közvetett módon a kisebbséget is sújtotta, mert elvette a többségtől azt a biztonságérzetet, amely a demokratikus kisebbségi politika felvállalásához, a kisebbségekhez való egészséges, pozitív viszonyhoz szükséges. Fontos lenne tehát, hogy a többség és a kisebbségek ismerjék és elismerjék egymás sérelmeit és rehabilitációs igényeit.

Az üldözött akkor van tisztában a helyzetével, ha tudja, hogy üldözöttek üldözik. A kisebbségek és a többség azonosságtudatának a válsága egyazon folyamatban oldódhat fel – a társadalom felszabadulásának a folyamatában.

„Magyar” vagy „magyarországi”?

A „magyar” jelző természetellenes túlszaporodása tény, és ez a tény okkal mozgósítja a kisebbségek veszélyérzetét. A veszély azonban nem a jelenségben, hanem a jelenség gyökérzetében van, és ugyanezek a gyökerek táplálják azokat a természetellenes nyelvi igényeket is, amelyeket Ön, tisztelt Féderer Úr, a levelében felállít. Mert igaz ugyan, hogy a „magyar” jelző használata számos esetben azt tükrözi, hogy a többségi nemzethez tartozó polgártársaink gyakorta megfeledkeznek arról a tényről, hogy nem ők teszik az ország lakosságának egészét, de az, hogy a „magyar” jelző a „magyarországi” szinonimájaként is él a nyelvben, önmagában semmi különösebb problémát nem okoz, nem érdemes, nem indokolt és nem is lehetséges hadakozni ellene. Annál is kevésbé, mert a magyar (és nemcsak a magyar) nyelv általában is használja a népneveket melléknévi funkcióban, az országnevekből képzett melléknevek szinonimájaként. Senkinek nem tűnik fel, ha például Mitterrand elnököt francia államfőnek nevezik, pedig a Svájcban, Kanadában, Belgiumban, Luxemburgban és Monacóban élő franciáknak bizony ő nem elnöke, de elnöke annak a sok millió okcitánnak, baszknak, németnek, bretonnak, cigánynak, zsidónak és katalánnak, aki Franciaországban él. Vagy kit zavar az, hogy Busht amerikai elnöknek nevezik, holott ő nem a kontinens elnöke, hanem csak a kontinens egyik országáé.

Egyébként pedig adná az Isten, hogy nyugodtan pepecselhessünk a hétköznapi nyelvhasználatban elrejtett szemléleti problémákkal, de amikor antiszemita jelszavakat ordítanak a tévé épülete előtt, zsidó temetőket gyaláznak meg, antiszemita lapok jelennek meg, szerte az országban nyílt faji megkülönböztetés folyik a vendéglátó-ipari egységek ezreiben és a vállalatok felvételi irodáiban, amikor cigányellenes aláírásgyűjtések folynak, fasiszta jelszavak díszítik városainkat, felgyorsul a cigányság lakóhelyi és iskolai szegregációja, és csak a legnagyobb nehézségek árán lehet megakadályozni, ahol meg lehet, hogy gettókat építsenek – akkor talán sürgetőbb teendőink is akadnak, mintsem a „magyar” jelző használatáról elmélkedni.

Szimbolikus jóvátételt

Ez a rendszer olyan nagy csoportokat olyan nagymértékben fosztott ki, és az elrabolt földet, termelési eszközöket és más egyéb javakat úgy elpazarolta, hogy most – tetszik, nem tetszik – választani kell, de legalábbis egyensúlyt kell teremteni a jövő igazsága és a múlt igazsága között. A rablást rablással jóvátenni nem lehet. Az igazságérzetünkkel összeegyeztethetetlen módon elvett javak jelentős részét ma jelenlegi tulajdonosaiktól elvenni nyilvánvalóan nem lehet. Azokat a bukovinai székelyeket például, akiknek az őseit valamikor kiüldözték a Székelyföldről, azután a Délvidéket megszálló hatalom behívta őket a Bácskából kiüldözött szerb parasztok helyére, és akik onnan menekültek vissza Magyarországra, ahol a kitelepített németek portáit kapták meg, nyilván nem lehet kitenni a házukból. Az államnak kellene megfizetnie mindenért, márpedig ez a gazdasági csődtömeg nem bírja el a múlt összes bűnének – de még a töredékének – anyagi terheit sem. Talán mégiscsak meg kellene maradni a lelkek megnyugvását szolgáló szimbolikus jóvátételnél.

Kisebbségvédelem törvényi garanciája

A nemzetiségek 20% fölötti aránya, éppúgy, mint a cigány kisebbség 10% feletti aránya – teljesen irreális feltételezés. Ha a nemzetiségi szövetségek becsléseit, illetve a cigányság számarányára vonatkozó legmegalapozottabb, az általános iskolába járó cigány gyerekek számából kiinduló becslést vesszük alapul, akkor a nemzeti-etnikai kisebbségek számaránya legfeljebb 10% lehet, de ennek a nemzetiségi minisztérium felállítása szempontjából nincs különösebb jelentősége. A döntő kérdés a kisebbségvédelem törvényi garanciáinak a megteremtése, a kisebbségi önkormányzatok létrehozása, a pozitív diszkrimináció gyakorlatának a kiépítése és az alapvető kisebbségi intézmények, mindenekelőtt az iskolák hálózatának a felállítása. Erre lehet külön minisztériumot is szervezni, de nem feltétlenül szükséges.

Kisebbségi érdekképviselet

A parlamentáris demokráciának az a lényege, hogy az állampolgárok szavazatától függ, hogy a politikai irányzatok, az átfogó programok közül melyik mennyire érvényesül. Kell tehát egy olyan törvényhozó fórum, amely alapvetően politikai programok és irányzatok szerint, és nem partikuláris érdekcsoportok szerint tagolódik. Ennek a törvényhozásnak az összetételét a választópolgárok határozzák meg, és ebben létszámarányos képviseletet biztosítani senkinek nem lehet. Mi az állampolgárt nem csupán egy sajátos társadalmi érdekcsoport (etnikai kisebbség, felekezet, korosztály stb.) tagjaként, hanem a társadalom útját meghatározó, teljes állampolgári közösség tagjaként is tételezzük. Ezt a tételezést a mostani választási hadjáratban is tagadják azok a szervezetek, amelyek arra akarják rávenni az állampolgárokat, hogy a voksukat érdekképviseletek parlamenti jelenlétének biztosítására használják fel.

Az érdekképviseletek és köztük a kisebbségi önkormányzatok vagy parlamenten kívüli nyomásgyakorló erőként vannak jelen a politikai életben, vagy/és valamilyen konzultatív tanácsot alkotnak valahol a végrehajtó hatalom csúcsai, a miniszterelnök vagy az államfő mellett, vagy létrehozzák a törvényhozásnak egy külön kamaráját a kisebbségek, egyházak, szakszervezetek, munkáltatók stb. szervezetei számára. Én magam ez utóbbi megoldást tartom a legjobbnak, de a kétkamarás parlament létrehozása ebben az átmeneti időszakban, amikor a felsőházat a pártállam hátrahagyott korporációs függelékei és ezek felülről kiválasztott vezetői tölthettek volna meg, az ellenzék számára nyilván elfogadhatatlan lett volna.

A képviselő bárhonnan kapja a fizetését, addig kapja, amíg képviselő, tehát nem azoktól függ, akik a pénzt adják, hanem azoktól, akik választják vagy delegálják.

Etnikai profiltisztítás?

A névváltoztatás kötöttségeit egyszerűen meg kell szüntetni. Nyilvánvalóan az önként magyarosított neveket is vissza lehet állítani.

Ha igaz lenne az Ön feltevése, hogy a gyors asszimilációtól csak a falvak etnikai „profiltisztítása” óvhatja meg a kisebbségeket, akkor a kisebbségek fennmaradásának nem volna esélye. Mert igaz ugyan, hogy a svábok kitelepítésével, a szlovák–magyar lakosságcserével és a délszláv lakosság egy részének eltávolításával a déli határ közeléből erőszakosan is megbontottak viszonylag homogén etnikai foltokat, de ez semmi ahhoz képest, amit a mezőgazdaság többszörös „szocialista átszervezése”, a „szocialista iparfejlesztés”, a „szocialista urbanizáció” és a „szocialista településfejlesztés” elért. A magyar falvak lakossága az elmúlt évtizedekben többszörösen átcserélődött, és ha át is alakulnak – mint ahogy remélhetően átalakulnak – azok a torz folyamatok, amelyekre az imént utaltam, egy modern európai országban nem lehet többé sem falun, sem városon leülepedett lakossággal számolni. Egy dinamikus társadalomban a települések közötti migráció nagyon is élénk, ezért az Ön javaslatainak nincs sok értelme, viszont politikai szempontból nagyon is aggályosak.

Kisebbségek szabad szerveződése

Nem a szervezetek, hanem az érdekképviseleti monopóliumok megszüntetése a lényeges. Ha létrejönnek a kisebbségek által szabadon választott önkormányzatok, amelyek gyakorolják a kisebbségek kollektív jogosítványait, és szabadon szerveződhetnek kisebbségi egyesületek, amelyek az önkormányzatok tevékenységét és az önkormányzati választásokat befolyásolni igyekeznek, akkor megszűnik a felülről létrehozott nemzetiségi szövetségek funkciója. Viszont egy bejegyzett egyesületet jogállamban nem lehet csak úgy megszüntetni akkor sem, ha felülről hozták létre, és a létezésének már semmi értelme sincs.

Tisztelettel üdvözli Önt:












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon