Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

Teljes mértékben egyetértünk abban, hogy a magyar állam nem (csupán) a magyarok állama, mint ahogy nem is keresztény állam, hanem különböző nemzetiségű, etnikumú, anyanyelvű és vallású (vallástalan) állampolgárok állama, amelyben a megkülönböztetés egyetlen legitim formája a kisebbségeket megillető pozitív diszkrimináció.

Ebből – az Önével minden bizonnyal rokon – felfogásunkból következik, hogy mi is érzékenyek vagyunk arra, amire Ön érzékeny (ezért is tartjuk fontosnak az Ön levelét), legfeljebb nem egészen ugyanúgy.

A mi országunknak az az egyik sajátossága, hogy az itt élők nagy többsége magyar, a magyarok többsége itt él, a magyar nyelvű kultúrának itt van a központja, ez a kultúra domináns a világnak ezen a táján. Ez többé-kevésbé természetes, mint ahogy természetes az is, hogy a magyar nyelvi és kulturális környezetben élő kisebbségeknek normális körülmények között több közük van a magyar néphez, mint azokhoz a népekhez, amelyekkel nem élnek együtt, amelyeknek a nyelvét nem ismerik, amelyekkel életük színtere nem közös.

A többség annál veszélyesebb, minél veszélyeztetettebb. Ezt az összefüggést lépten-nyomon igazolja a történelem. Ebből következik, hogy a kisebbségeket nemcsak a közvetlen elnyomás, hanem a többségi nemzet elnyomásán keresztül ráháramló közvetett elnyomás is sújtja. A többséget ért sérelmek, a magyar nemzeti tudat, történelmi tudat, kultúránk következetes és folyamatos csonkolása – közvetett módon a kisebbséget is sújtotta, mert elvette a többségtől azt a biztonságérzetet, amely a demokratikus kisebbségi politika felvállalásához, a kisebbségekhez való egészséges, pozitív viszonyhoz szükséges. Fontos lenne tehát, hogy a többség és a kisebbségek ismerjék és elismerjék egymás sérelmeit és rehabilitációs igényeit.

Az üldözött akkor van tisztában a helyzetével, ha tudja, hogy üldözöttek üldözik. A kisebbségek és a többség azonosságtudatának a válsága egyazon folyamatban oldódhat fel – a társadalom felszabadulásának a folyamatában.

„Magyar” vagy „magyarországi”?

A „magyar” jelző természetellenes túlszaporodása tény, és ez a tény okkal mozgósítja a kisebbségek veszélyérzetét. A veszély azonban nem a jelenségben, hanem a jelenség gyökérzetében van, és ugyanezek a gyökerek táplálják azokat a természetellenes nyelvi igényeket is, amelyeket Ön, tisztelt Féderer Úr, a levelében felállít. Mert igaz ugyan, hogy a „magyar” jelző használata számos esetben azt tükrözi, hogy a többségi nemzethez tartozó polgártársaink gyakorta megfeledkeznek arról a tényről, hogy nem ők teszik az ország lakosságának egészét, de az, hogy a „magyar” jelző a „magyarországi” szinonimájaként is él a nyelvben, önmagában semmi különösebb problémát nem okoz, nem érdemes, nem indokolt és nem is lehetséges hadakozni ellene. Annál is kevésbé, mert a magyar (és nemcsak a magyar) nyelv általában is használja a népneveket melléknévi funkcióban, az országnevekből képzett melléknevek szinonimájaként. Senkinek nem tűnik fel, ha például Mitterrand elnököt francia államfőnek nevezik, pedig a Svájcban, Kanadában, Belgiumban, Luxemburgban és Monacóban élő franciáknak bizony ő nem elnöke, de elnöke annak a sok millió okcitánnak, baszknak, németnek, bretonnak, cigánynak, zsidónak és katalánnak, aki Franciaországban él. Vagy kit zavar az, hogy Busht amerikai elnöknek nevezik, holott ő nem a kontinens elnöke, hanem csak a kontinens egyik országáé.

Egyébként pedig adná az Isten, hogy nyugodtan pepecselhessünk a hétköznapi nyelvhasználatban elrejtett szemléleti problémákkal, de amikor antiszemita jelszavakat ordítanak a tévé épülete előtt, zsidó temetőket gyaláznak meg, antiszemita lapok jelennek meg, szerte az országban nyílt faji megkülönböztetés folyik a vendéglátó-ipari egységek ezreiben és a vállalatok felvételi irodáiban, amikor cigányellenes aláírásgyűjtések folynak, fasiszta jelszavak díszítik városainkat, felgyorsul a cigányság lakóhelyi és iskolai szegregációja, és csak a legnagyobb nehézségek árán lehet megakadályozni, ahol meg lehet, hogy gettókat építsenek – akkor talán sürgetőbb teendőink is akadnak, mintsem a „magyar” jelző használatáról elmélkedni.

Szimbolikus jóvátételt

Ez a rendszer olyan nagy csoportokat olyan nagymértékben fosztott ki, és az elrabolt földet, termelési eszközöket és más egyéb javakat úgy elpazarolta, hogy most – tetszik, nem tetszik – választani kell, de legalábbis egyensúlyt kell teremteni a jövő igazsága és a múlt igazsága között. A rablást rablással jóvátenni nem lehet. Az igazságérzetünkkel összeegyeztethetetlen módon elvett javak jelentős részét ma jelenlegi tulajdonosaiktól elvenni nyilvánvalóan nem lehet. Azokat a bukovinai székelyeket például, akiknek az őseit valamikor kiüldözték a Székelyföldről, azután a Délvidéket megszálló hatalom behívta őket a Bácskából kiüldözött szerb parasztok helyére, és akik onnan menekültek vissza Magyarországra, ahol a kitelepített németek portáit kapták meg, nyilván nem lehet kitenni a házukból. Az államnak kellene megfizetnie mindenért, márpedig ez a gazdasági csődtömeg nem bírja el a múlt összes bűnének – de még a töredékének – anyagi terheit sem. Talán mégiscsak meg kellene maradni a lelkek megnyugvását szolgáló szimbolikus jóvátételnél.

Kisebbségvédelem törvényi garanciája

A nemzetiségek 20% fölötti aránya, éppúgy, mint a cigány kisebbség 10% feletti aránya – teljesen irreális feltételezés. Ha a nemzetiségi szövetségek becsléseit, illetve a cigányság számarányára vonatkozó legmegalapozottabb, az általános iskolába járó cigány gyerekek számából kiinduló becslést vesszük alapul, akkor a nemzeti-etnikai kisebbségek számaránya legfeljebb 10% lehet, de ennek a nemzetiségi minisztérium felállítása szempontjából nincs különösebb jelentősége. A döntő kérdés a kisebbségvédelem törvényi garanciáinak a megteremtése, a kisebbségi önkormányzatok létrehozása, a pozitív diszkrimináció gyakorlatának a kiépítése és az alapvető kisebbségi intézmények, mindenekelőtt az iskolák hálózatának a felállítása. Erre lehet külön minisztériumot is szervezni, de nem feltétlenül szükséges.

Kisebbségi érdekképviselet

A parlamentáris demokráciának az a lényege, hogy az állampolgárok szavazatától függ, hogy a politikai irányzatok, az átfogó programok közül melyik mennyire érvényesül. Kell tehát egy olyan törvényhozó fórum, amely alapvetően politikai programok és irányzatok szerint, és nem partikuláris érdekcsoportok szerint tagolódik. Ennek a törvényhozásnak az összetételét a választópolgárok határozzák meg, és ebben létszámarányos képviseletet biztosítani senkinek nem lehet. Mi az állampolgárt nem csupán egy sajátos társadalmi érdekcsoport (etnikai kisebbség, felekezet, korosztály stb.) tagjaként, hanem a társadalom útját meghatározó, teljes állampolgári közösség tagjaként is tételezzük. Ezt a tételezést a mostani választási hadjáratban is tagadják azok a szervezetek, amelyek arra akarják rávenni az állampolgárokat, hogy a voksukat érdekképviseletek parlamenti jelenlétének biztosítására használják fel.

Az érdekképviseletek és köztük a kisebbségi önkormányzatok vagy parlamenten kívüli nyomásgyakorló erőként vannak jelen a politikai életben, vagy/és valamilyen konzultatív tanácsot alkotnak valahol a végrehajtó hatalom csúcsai, a miniszterelnök vagy az államfő mellett, vagy létrehozzák a törvényhozásnak egy külön kamaráját a kisebbségek, egyházak, szakszervezetek, munkáltatók stb. szervezetei számára. Én magam ez utóbbi megoldást tartom a legjobbnak, de a kétkamarás parlament létrehozása ebben az átmeneti időszakban, amikor a felsőházat a pártállam hátrahagyott korporációs függelékei és ezek felülről kiválasztott vezetői tölthettek volna meg, az ellenzék számára nyilván elfogadhatatlan lett volna.

A képviselő bárhonnan kapja a fizetését, addig kapja, amíg képviselő, tehát nem azoktól függ, akik a pénzt adják, hanem azoktól, akik választják vagy delegálják.

Etnikai profiltisztítás?

A névváltoztatás kötöttségeit egyszerűen meg kell szüntetni. Nyilvánvalóan az önként magyarosított neveket is vissza lehet állítani.

Ha igaz lenne az Ön feltevése, hogy a gyors asszimilációtól csak a falvak etnikai „profiltisztítása” óvhatja meg a kisebbségeket, akkor a kisebbségek fennmaradásának nem volna esélye. Mert igaz ugyan, hogy a svábok kitelepítésével, a szlovák–magyar lakosságcserével és a délszláv lakosság egy részének eltávolításával a déli határ közeléből erőszakosan is megbontottak viszonylag homogén etnikai foltokat, de ez semmi ahhoz képest, amit a mezőgazdaság többszörös „szocialista átszervezése”, a „szocialista iparfejlesztés”, a „szocialista urbanizáció” és a „szocialista településfejlesztés” elért. A magyar falvak lakossága az elmúlt évtizedekben többszörösen átcserélődött, és ha át is alakulnak – mint ahogy remélhetően átalakulnak – azok a torz folyamatok, amelyekre az imént utaltam, egy modern európai országban nem lehet többé sem falun, sem városon leülepedett lakossággal számolni. Egy dinamikus társadalomban a települések közötti migráció nagyon is élénk, ezért az Ön javaslatainak nincs sok értelme, viszont politikai szempontból nagyon is aggályosak.

Kisebbségek szabad szerveződése

Nem a szervezetek, hanem az érdekképviseleti monopóliumok megszüntetése a lényeges. Ha létrejönnek a kisebbségek által szabadon választott önkormányzatok, amelyek gyakorolják a kisebbségek kollektív jogosítványait, és szabadon szerveződhetnek kisebbségi egyesületek, amelyek az önkormányzatok tevékenységét és az önkormányzati választásokat befolyásolni igyekeznek, akkor megszűnik a felülről létrehozott nemzetiségi szövetségek funkciója. Viszont egy bejegyzett egyesületet jogállamban nem lehet csak úgy megszüntetni akkor sem, ha felülről hozták létre, és a létezésének már semmi értelme sincs.

Tisztelettel üdvözli Önt:

• Belföld