Skip to main content

Jobb a békétlenség

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
avagy mit ketyeg a Világóra?

t. [Solt Ottilia]: Ki szoktat, kit és mire?


Ezzel a mondattal fejezte be -szeg két héttel ezelőtti Néző-pont cikkét. Ebben azt taglalta, hogy a miniszterelnök játszi ötleteivel szemben súlya és követelménye annak van, amit az SZDSZ-politikusok és az MSZP liberálisai mondanak. Hacsak… nem pont fordítva.


Akárhogy is nézzük (például a tanácsadó szemszögéből – lásd a túloldalon), úgy került bele, hogy bekérte magát, és beengedték. A műsor szerkesztőit utasították, a rendelt anyagokat félretették, Horn beszélt. Ne legyen hiányérzetük azoknak, akik azon a héten elmulasztották megtekinteni az exkluzív Horn-interjút a Tv4-en (amelynek politikai kínálata az utóbbi időben kizárólag a kormány tagjaival készült beszélgetésekből állt), s el sem olvasták a 168 órában az interjú szövegét, akik nem látták Horn Gyulát a Nap Tv-ben, s a Tallózóban sem olvasták el, hogy mit mondott ott. Ha még nem kommunikálta ki magát a kormányfő a néppel, hadd beszéljen hát, az ellenzék majd válaszolhat, s a dolog el van intézve, jobb a békesség. Nos, nem jobb. A békétlenség jobb. A média és a kormány ne legyen elégedett egymással. Ha a kormány annyit szerepelhet, amennyi kielégíti, akkor régen rossz. Ha a kormánytöbbség olyan törvényt hoz, amely a monopóliumukat féltő köztelevíziósokat és közrádiósokat is kielégíti, akkor is régen rossz. Ha ezt a két rosszat összehozza a békevágy, akkor a legrosszabb.

Az MTV érdekegyeztető tanácsa a médiatörvény tervezetével kapcsolatban kifejti, hogy kizárólag akkor létezhet nemzeti műsorszolgáltatás, kizárólag akkor létezhet a Magyar Televízió, ha kizárólag ők létezhetnek. Ha a törvény nem biztosít számukra (és a Magyar Rádió számára) az idők végezetéig annyi földi frekvenciát, hogy ne férjen el mellettük országos adással az éterben és a reklámpiacon senki más, akkor baj lesz.

Akkor legyen baj. Mondjuk legyenek haragban a kormányfővel, de inkább az egész kormánnyal, és ha beszédidőt kérincsélnek tőlük, csapják le a telefont. De természetesen nem olyan könnyű rácsapni a telefont arra a miniszterelnökre, aki az MTV Érdekegyeztető Tanácsának állásfoglalása után rögvest kijelenti (l. a Népszabadság keddi számát), hogy ő határozottan ellenzi a Tv2 privatizációját. Eddig ezt sem tudtuk.

Én nem osztom, de a tisztesség határán belül lévő álláspont az is, hogy nem múlhat a szerkesztők interjúkérő szeszélyén az, hogy a kormányfőnek van-e lehetősége szólni a néphez, vagy nincs. Legyen, ha muszáj, de szigorú és rögzített szabályok szerint, rendszeresen vagy rendszertelenül jelentkező, de külön műsorban, az ellenzékkel azonos feltételek mellett. Akkor nem kell kérincsélni, mások műsorát agyoncsapni, csak be kell tartani a szabályokat. És akkor a hallgató is tudja, hogy mikor kapcsolja be a rádióját. És mikor kapcsolja ki.








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon