S. [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

Vasárnap eltávozott körünkből az utolsó, Thomas Mann vagy Déry Tibor nagyregényeiből ismerős, humanista polgár. Orvos volt, aki a betegeit nem sejtek halmazának és vegyi folyamatok összegének látta, hanem egésznek, aki kis közösségébe, családjába ágyazva, vagy annak hiányától szenvedve él, betegszik meg, és így kell meggyógyulnia.

Ezzel az Embert megillető megértéssel és tisztelettel gyógyította a fiatal Csoóri Sándort, a festő Bálint Endrét és a borsodi nyolcgyerekes Kolompár Jánost.

Otthona műhely volt, tudós- és művészgyerekek, majd unokák védett fészke, ahol találkoztak a szellemi élet más-más pólusainak prominensei. Szalonjában összehozta az „urbánusokat” és a „népieket”, ahogyan saját értékrendjében, személyiségében. A magyar népbetegség, a tbc és az alkoholizmus, a magyar értelmiség megosztottsága elleni küzdelmében sokszor veszíthette volna el reményeit, energiáit, ő azonban inkább a gyógyult alkoholisták klubjait hozta létre, meg a népi–urbánus hadakozáson átlépő „alternatív” Ligetműhely születésénél bábáskodott, könyveiből származó jövedelmét szorgalmasan töltögetve a kiadóba. A nagy szintézis nem sikerült, 1989 után Levendel László kicsit magára maradt, barátai pártokba tömörülve feleseltek egymással.

Halálával szegényebbek lettünk egy szélárnyékos menedékkel mi mindannyian itt Magyarországon.

• Búcsú